Egy ádventi ének története

A geresdi úton megindultak a fák rendes szombati sétájukra. Befelé mentek a falunak, miközben Tatay István a geresdi artikuláris eklézsia lelkipásztora mind messzebb érkezett ki a határba. Annyira gépiesen elmerült ezeken a szombat délesti sétákon, hogy menni mindig csak a fákat látta. Ma pedig még tán azokat se. Csak azt látta, amint szárazágú, lombtalan akácsor módjára jönnek neki szembe az ádventi napok.
    Máskor ilyenkor már készen szokott lenni a prédikációval. Előre látta, ha le nem is írta, hogy mit fog beszélni az egész ádventen. Most hiába keresett egész héten át a bibliájában, csak nem találta meg azt az alapigét, amelyről máskor úgy megérezte, hogy nem ő választotta, Isten adta neki s amelyből, mint bőség-szaruból annyi drága mondanivaló hömpölygött ki a gyülekezet számára, hogy maga sem győzött csodálkozni rajta.
    Egyszer erre, aztán megint másra tétováztak el a gondolatai, – legtöbbször mégis azon merevedtek meg: hátha az Isten büntetése ez. Mennyire másképp volt, mikor még a győr-megyei artikulárisban: a tét-iben jöttek vele szembe a szombat délutánon sétáló fák. Milyenek voltak ott az ő ádventi rorátés igehirdetései három év előtt is, nem hiába vitték messzire a hírét, Sopron megyébe is, ide Geresdre is. De bár maga maradt vón’ azért ott. Miért is jött el a híre után? Azért, mert itt jobbak a búzaföldek!?
Az útszéli fák hirtelen megálltak. Gondolatai után megmerevültek a lábai is Tatay Istvánnak. Messzibe nézett Győr megye felé, de a téti torony helyett csak egy szekeret látott, amint a Szemerei-útról bekanyarodott. Sátoros szekér volt, de mégse cigányok. Illendő köszönés. Megszólítás kalaplevéve:
    Ugyan kérem, jól megyünk Nagygeresd felé? Nevem Fejér János, mint odafönt mondták Geresdi János. Ez itt a családom. Mily Isten csodája, hát éppen a tisztelendő úr! Ugye akkor mehetünk együtt!? Gyerekeim, milyen nagy kegyelem!
    S azok kimosolyogtak a kocsifödél alól ragyogó, nyájas mosolygással, mintha már régóta ismernék a tisztelendő urat s az észrevette, hogy ilyen mosolygással a geresdi gyerekek még most, két év után se tudnak nézni reá. Alig tudott szólni, de lelkének láthatóan jól esett, hogy hallgathatja Geresdi Fejér Jánosnak csengő beszédét
 – Hát mi bizony nagy járatban vagyunk. Húsvét ünnep óta, ha jól meggondolom, – pedig már itt az ádvent. Galgócz várból jövünk, ha tetszik tudni. Fent van az Nyitrában. A jó Thurzó Györgyé volt az hajdanában, drágaságos, hithű, evangéliumos család, – most mar nem azoké. Már rég nem azoké, akkor se volt az, mikor én a tájára kerültem, most 12 éve, de akkor még megmaradhattunk benn a hitünk pártján. Hanem most, hanem most nem maradhatott meg hitünkbéli egy se Gróf Erdődy György Őnagysága lett a vár gazdája, – hisz tetszik tudni a kamara-elnök kegyetlen eretnek-üldöző, bár úgy tudná üldözni a saját bűnét is, – testvére az egri püspöknek, nagy ellenségünk az egész család. Már rég vártunk reá, de csak ez év böjtjén került a sor a kenyértörésre. Nagy parancsba jött ki, hogy ez esztendő húsvétjáig minden jobbágynak át kell térni az úgy mondott igaz chatolica religióra, aki nem akar, az költözködjék el, de se földjét, se házát nem viheti. – Házam volt ott, meg egy kis földem, feleségem is odavalósi, de nem azok kedvéért, hanem, hogy megmutassam Isten kegyelme szerint, hogy hitemért kész vagyok szenvedni, nagy örömmel ragadván meg az alkalmat a Krisztus szenvedésében való közösségre. 1723. április 7. Ezt a napot meg a következőt nem fogom feledni. Reggel összehittak bennünket, kitt állhatatosak maradtunk, hogy délután 3 óráig térjünk át, vagy menjünk. Másnap fegyveres katonák jöttek, összefogdostak bennünket, kik még ezután is állhatatosak maradtunk s ekkor adatott meg az a dicsőség, hogy én is ütlegeket és kínoztatást szenvedtem az én érettem sokkal nagyobbat szenvedő Megváltómért. Egy darabig tömlöcbe voltam. Azután, mert nem tudtak mit csinálni velem, kiadták utamat, de a búcsúzáskor még egyszer szemébe néztem a tiszttartónak. Megmondtam neki: Tiszttartó úr, maguk a Jézus miatt üldöznek engem. Ha én most nem álltam volna meg az üldözésben, elveszteném a koronát, amit a hűségeseknek ígért az Úr. De mi lesz a tiszttartó úrral? Istennek kell inkább engedni, hogy sem embereknek.
A lelkipásztor közbe próbált szólni. – „Ó, kérem tisztelendő uram-atyám, ne tessék azért olyan nagyon haragudni. Szegény pápisták. Én igazán nem haragudtam rájuk, de nagyon sajnáltam, most is csak sajnálom őket. Ó, hogy nem veszik észre, hogy az eretnek-üldözéssel nincs a Jézus, és hogy hol van a Jézus.”
    Kis csend lett. A lelkipásztor azt gondolta, hogy alkalma lesz neki elcsodálkozásaiból felocsúdni és a szokatlan beszédű emberről benyomásait összegezni, vagy új kérdéseket feltenni, de közben egy útkanyarodónál feltűnt a falu.
    – „Itt vagy hát drága szülőfalum. Nézzétek anyjukom, drága gyermekeim, itt születtem én. Ó, de jól emlékszem még mindenre, pedig de régen volt, mikor elmentem, most tizenhét éve kuruckodni a kuruc seregbe. És most visszajöttem, kedves tisztelendő uram, ugye befogadnak. Nincs nekem itt senkim, akkor sem volt már mikor elmentem, de most mégis nagy hittel jövök, valakim vár itt rám, az én kegyelmes Uram, kinek jóságát úgy megtapasztaltam, akiről tudom, hogy gondja van reám s készít nekem itt hajlékot, hol gyermekeimet felnevelhetem és földi életemet szent dicsőségére tovább élhetem. Ne csodálkozzék kedves tisztelendő uram, bár megértem, hogy nagyon csodálkozik, de aki Isten kezébe tette le életét, vaj’ nem lépett-e a csudák útjára? Ó, az életünket Ő úgy áthatja, csodák között alszik s ébred az ember, csodák előtte, csodák mögötte, s akkor is, ha földönfutó. Ha én elmondanám, hogy mi történt velünk húsvéttól ádventig, hogy jöttünk el szinte semmi nélkül, s hogy rakodott össze szinte csodákból e kis szekér, s hogy ahányat fordult alattunk a kerék, annyiszor hálát kellett mondanunk az Úrnak s most is, hogy a vágyunk minket idehozott, hogy találtunk hitünkhöz templomot s hogy a határkőnél éppen az fogadott, kit az Úr e „ helyre pásztorul elhívott, aki itten az Ő útját egyengeti, s benne hitünket majd erősítgeti, ó, lehet-e más: ez mind csodavégtelenség.”
    A falu széle elnyelte már a szekeret. A geresdi torony mind lejjebb húzta fehér fejét s végre egészen eldugta az éjszaka puha párnái közé.
    Tatay István tisztelendő uramnak nem sikerült ez oly gyorsan. Ez az ádventszombati séta. Ez a Geresdi-Fejér János, csengő hangjával, nyílt tekintetével, tavaszlombos üde lelkével, hitével és bizonyságtevéseivel s hogy nem a jobb búzaföldekért jött el Geresdre, – nem hagyta nyugodni mindaddig, míg egyszer csak megtalálta bennük azt, ami oly soká késett, a neki szóló ádventi prédikációt.

II.

    Volt nagy sürgés-forgás a geresdi papháznál. Mert persze, hogy oda gördült be a három megye útját megrótta szekér. Fejér János ugyan eleget szabódott, hogy tán’ akadna hely valamelyik régi atyafinál, – ám Tatay István a világért sem engedte. – Mindjobban megragadta figyelmét ez a fehér hollónál is ritkább ember s érezte, hogy benne érkezett meg számára az ádventi prédikáció.
    – Majd a kocsin hálunk, van elemózsiánk – szerénykedett János és érzett a hangján az őszinteség s hogy aki mondja, csakugyan az önmegtagadáshoz hozzá van szokva.
    Vacsora után előálltak a vendéggyerekek Péterke, Pali, Jani és Márta, beszédes, ragyogó szemekkel ránéztek apjukra.
– Na jól van, kérjétek meg a tisztelendő urat, meg a tisztelendő asszonyt s azután a Pistát, meg a kis Mártát, – talán ők is tudják, – hogy elénekelhessétek az ádventi köszöntő éneket. Egész nap már azon örvendtek, hogy az ádventi éneket majd Geresd házai közt fogják énekelni.
    Ezt azért tette hozzá, mert látta, hogy a házi gyerekek igen értetlen arccal bámulnak, s nem akarta őket úgy megszégyeníteni.
    A négy kis orgonasíp nem is váratott magára, – a tisztelendő bácsiék igent bólintottak s a következő pillanatban már felcsendült ajkukon a közel másfélezer-esztendős drága ádventi ének: „Jöjj népek Megváltója“. Oly boldogan fújták, az apa, anya hangja még segített nekik s nem vették észre, hogy a lelkészúrék hangja csak gyéren, tapogatózva jár az övéké közt, s a gyermekeké még meg sem mer moccanni. Ének után, mintha közös imádságra is vártak volna, összetették a kezüket s leborulva maguk elé néztek. A tisztelendő úrék kissé zavarba jöttek. De Fejér János engedelmet kért, hogy úgy tele van mostan itt a lelkük, hadd imádkozzanak úgy, amint ők szoktak.
    – „Nekünk van itten legtöbb köszönni valónk, drága Megváltónk. Hálát adunk Néked, ó, te mennyit tettél, mily sokat szenvedtél, hogy mi csak örüljünk s hogy hálaadásunk soha meg ne szűnjön.“
    Drága ének, drága ima volt az. Különösen hangzik, de mégis így volt, hogy az artikuláris geresdi paróchián hosszú idő után, 1723. ádventje szombatján földönfutó jobbágy tartotta az első házi áhítatot.

III.

    Ketten maradtak a szobában. Tatay István érezte, hogy egyre közeleg, de meg nem érkezett meg az ádventi prédikációja. Érezte, hogy nekik még együtt kell ez este maradniok. Egészen ennek az – alig pár órája ismert – embernek s a belőle kiáradó léleknek hatása alatt volt. Mintha a püspöke előtt állana. Nem szégyellte magát, tudta, hogy Isten nem mérték, nem mindig diplomák szerint adja a kegyelmet s együgyű telkekre pazarolja sokszor lelke kenetét. Mind. határozottabban látta, hogy az Ádventi Király követe van a házában
    – „Ó, mily nagy kegyelem tisztelendő atyám, itt van az új ádvent, – holnap hirdetheti az ádvent igéit. Mily drága szolgálat egy ilyen nagy gyülekezetben egyengetni a nagy Urnák útját. Mily öröm is az. Néha én is gondoltam rá, ej ha én azt a nagy iskolát kitanulhattam volna. De aztán...“
    Közbevágott. – „Ne gondolja kedves János barátom. Nem mindég oly rózsás ez a szolgálat. Most is, én nem tudom mi van velem, de őszintét kell szólnom, még azt sem tudom, milyen igéről beszéljek holnap. Amint kisétáltam és láttam a göcsörtös ugar száraz akácfáit, magamat láttam lombtalan nyomorúságukban. Sohasem volt még így, oly üres a lelkem, úgy érzem, mintha minden igét már kiprédikáltam volna. – Máskor más volt, de most félek, ha holnap így kell kiállanom az ádventi gyülekezet elé, göcsörtös, merev, száraz ág lesz minden mondatom.“
    – „Tessék megengedni, hogy hát hozzászóljak azonképp, hogy illik. Ó, tisztelendő uram-atyám én is láttam azokat a fákat, egész nap néztem, hosszan, sorba őket, amint az úton eloldalogtak. De én mindegyikben egy nagy sóvárgást láttam, mintha a barna föld vágya, rimánkodó vágya lenne mindegyik. Kedves tisztelendő úr, nincsen semmi baj, ha tehetetlennek, hogyha képtelennek érezzük magunkat, csak kezdjünk el vágyni. Ó, azok a vágyak olyan csodálatosak. Útját egyengetik az adventi Úrnak. Csak az a baj, ha nem használjuk ki őket. És ha nem adunk szájakat néki; az imádkozás a vágyak szája. Ó, kedves tisztelendő úr ne vessen meg érte, de azt kérdezem imádkozott-e, hogy Isten adjon nagy kegyelmet, hogy a száraz ágak zöldbe jöjjenek? Hadd mondjam el a tapasztalatomat.
    Mióta én Galgócra kerültem, mind szomorúbb lett ott a mi eklézsiánk helyzete. Nem tudtunk rendesen a templomba járni. Volt ott azonban egy kedves hittestvér, igen megáldott, drága életű. Őseitől fogva, – kik husziták voltak – sokat szenvedett – az üldözésben. Egy volt ő a cseh morva atyafiak közül, kik, mint eljövetelemkor hallottam, valami Zinzendorf gróftól kaptak egy erdőséget a múlt esztendőben Teotaburgában s most ott élnek külön életközösségben, olyanformán, mint a régi, őskeresztyének.
    De hogy a dologra térjek, a mi hittestvérünk – Dávid testvérnek szoktuk hívni – összegyűjtött minket, akik vágytunk, a maga házában. Templom híján, de templom mellett is jó volt az nekünk. Ott tanultam meg én igazán, mi az keresztyénnek lenni. Ott hallottam én a lélek mindenféle állapotáról, – imádságos könyv nélküli imádkozásról, – Isten igéjéről, meg arról, hogy meg kell térni s hogy megtérni az, hogy átadjuk az életünket az Istennek. Ott értettem meg s szerettem meg a Jézust, mint az én Uramat, ott tudtam meg, hogy Ő mily hatalmas Megváltó, ha mi elfogadjuk, s hogy nem az ő szép példabeszédeivel, hanem az ő szép, piros vérével váltott meg minket s hogy a Jézus vérében van nagy erő. Ottan kezdtem én állandóan boldog, örvendező lenni, hogy Jézus értem mindent elvégezett s drága keresztjével üdvösséget szerzett. Azóta nemcsak az egy nagypénteken gondolok én erre, s ha nekem holnap itt Geresden a templomban beszélnem kellene, azzal ráznám fel azokat, akik már elunják hallgatni az ádventi evangéliumokat: „Emberek, elegyengettétek-e már szívetekben annak az útját, aki azért született, hogy meghalhasson értetek, hogy nincs állandó más, csak ez az egy örömforrás, örvendezni azon, hogy van Megváltó, ó, tegyétek Bele egyedül csak Bele a hiteteket.
    De hogy megint a dologra térjek, mikor aztán elment Dávid testvérünk, én rám bízták a kis nyájacskát s engem bíztak meg a többiek is, hogy Istentől vett kegyelem szerint szolgáljam igével és imádkozással.  Mily könnyen, szinte magától ment eleinte. Mindég megvolt a mondani valóm. De aztán, egy idő után, nekem is elkezdtek száradni a fák. Bánatos voltam és mindjobban szomorú. Már azt gondoltam, hogy tilosban járok, azt akarja ezzel megtudatni Isten. De aztán megértettem valamit. Nem tartottam elég nagy dolognak, nagy méltóságnak, hogy én hirdethetem az igét s mert ment a magam erejéből is, nem imádkoztam eléggé érte. És ekkor elkezdtem vágyódni, ó, mily csodálatos is az, vágyódni! És Isten irgalmas volt, mindég adott és mindég Jézus keresztjénél adott.
    Egy dolog volt még, ami hozzájárult. Sokszor olvastam a bibliában a filippi börtönőr történetét, fogságos életre készülve magam is. Abban van az, hogy ő házastul megtért. Ránéztem a családomra, a feleségemre, a gyermekeimre. És azt mondtam: Te nem fogsz kegyelemben maradni, ha a családodba külön is nem viszed az igét. Aztán el-elkezdtünk élni otthon is, bibliaolvasó, imádkozó, éneklő életet. Ó, igen, éneklő életet, mert énekelni, kivált ádventit énekelni olyan sokat tudott a Dávid testvér. Milyen kár, hogy nekünk nincs több szebb ádventi énekünk.”
    Késő lett. A beszélőnek is, meg a hallgatónak is egyaránt elég lett. Még csak egy imádságnyi erőre tellett mindeniknek külön s aztán pihenőre tértek nagy boldogan. Igen, Tatay István nagygeresdi lelkész is vágyteli boldogan.

IV.

    A geresdi úton megindultak a fekete ruhás emberek minden irányból. Langyos ádventi reggel volt. A széles vállú templom előtt beszélgettek a férfiak, gyerekek, leányok, míg az asszonyok bent énekelgettek az istentiszteletre váró templomban.
– Új kerékcsapás van a bejáróban. Talán vendégek érkeztek  a tisztelendő úrékhoz ?
– Bizony, még az este. Nem hallottatok róla? A gyerekek látták, azt mondják, hogy sátoros kocsin, messze vidékről, de nem is vendégek, hanem menekültek.
– Ott fenn üldözés volt  – mondta egy másik jobban értesült. Igen hatalmaskodnak a pápista urak a szegény jobbágyon. Ide menekült ez az ágrólszakadt, kivert atyafi, négy gyermekestül csak azért, mert hogy itt szabad a mi eklézsiánk s van temploma a mi religiónknak.
– Aztán meg azért is  – Itt új hang szólt közbe, gazdája ott lakik a papék szomszédjába – hogy az ember innét szakadt ki, a Fehér Mihály fiának mondja magát. Régen meghalt már szegény. Ez a fia nem soká volt itthon, de most azért is jött ide, mert hogy itten termett.
– Úgy bizony, – szólt bele az öreg harangozó, – de ilyen ember még nem termett itten. Csak beszélnétek vele. Mintha a szíve a szájába, a lelke a szemébe lenne. A tisztelendő úr is egészen oda van tőle. Olyan nem jól volt az elmúlt héten, s most megint úgy kivirradt az ábrázatja, mint ez a szép ádvent a ragyogó égen. Meglássátok nagy dolog történt a mi krónikánkba! Milyen aztán a felesége, meg a gyermekei. Első harangszótól a harmadikig, hogy ismerem őket, de már többször hallottam a Jézust nevezni, mint az enyimektől egész esztendőben. Olyan lett ez a Jani gyerek, mint egy próféta, vagy nem is tudom – apostol, János apostol. – De nézzétek, már jön is, hogy ragyog az arca.
– Áldjuk az Úr nevét jő emberek – Fehér János vagyok – geresdi. fogadjanak el, hogy megint együtt dicsérhessem kegyelmetekkel a Jézus nevét. És hát miről folyt a beszéd, ne átallják kérem szépen csak folytatni.
– Azt akartam éppen az előbb mondani – szólalt meg egy az öregebbek közül – ha még soká úgy lesz az ország törvényes lélek nélkül, egyszer csak minket is kitesznek innét, vagy becsukhatjuk ezt a nagy templomot.
    Nehéz panaszkodás volt a hangjában, mintha malomkövek fojtogatnák a szívét, Fejér János nem hagyhatta szó nélkül.
    – Hát bizony kegyelem, minden nagy kegyelem. Ám azért azt mondom kigyelmeteknek, ne aggodalmaskodjunk a holnap felől. Örüljünk, hogy ma még nyílik az ajtó. Nagy veszedelme a léleknek a sok panaszkodás. Leveri róla a drága himport s azután nem tud termékenyülni. Ó, ha mi úgy tudnánk megtalálni a hálaadásra is az alkalmat, mint a panaszokra, nem ráncosodnék be oly hamarosan az arcunk s egészen másképp folyna az életünk. Na jól van, én tudom, mi a veszedelem, milyen az ős ellenség a Sátán szíve, magam is megszenvedtem, nem is mondom, hogy ne gondoljunk reá, de mégis ne úgy védekezzünk szegény pápisták ellen, hogy elmondjuk a panaszainkat, – gondoljunk arra, hogy Istennek is mennyi panasza lehetne ellenünk, s Ő nem tesz egyet se. Itt az új ádvent, nyitva templomunk, nyitva bibliánk, nyíljon meg a, mi szívünk is és legyen tele sok hálával. Ó, hogyha Ádám meg Éva is szüntelen hálálkodva jártak volna az Éden-kertjében lépésről-lépésre, bokorról-bokorra, pillanatról-pillanatra, nem talált volna akkor alkalmat a kígyó, hogy szóljon velük. Ó, mily nagy kegyelem, új ádventnek ajtaja nyílik, új alkalom, hogy Jézus megszülessen bennünk. Csak megépülhessen templomává szívünk, akkor aztán jöhetnek az igaz katholikák s még náluk sokkal rosszabbak is lerombolni a mi templomunkat, bizony nem tudják.
    Az utolsó szavakba már bekondult a harang s a geresdi eklézsia templomában nagy megmozdulással új ádventre kezdett sóvárogni a Lélek.

V.

A vidékiek közül is sokan visszamaradtak délutánra. Igen áldott volt délelőtt az igehirdetés. A lelkipásztor elmondott mindent. Úgy ahogy történt a száraz, szomorúan sétaló fáktól egészen azokig, amelyekről pálmaágakat lehetett leszeletelni a hozsánnás Ádventi Király útjára. Beszélt arról, hogy egyengette meg az Úr ő hozzá ez ádventi útját s nem beszélt Fejér Jánosról, de mindenki tudta, hogy ő róla van szó, mikor arra mutatott rá, a bizonyságtétel, hogy mit tud tenni az Úr egy élettel, a földönfutóéval, a legsiralmasabbéval, ha beléje, falai közé megérkezhetik mint Megváltó. Mély bűnbánattal a bűnbánók mellé roskadva beszélt arról, hogy ne egy érzés, ne egy gondolat előtt egyengessük az utat, hanem egy drága személy, Jézus legyen az akit magunk előtt látunk, s akinek itt bent mindent megnyitunk. Legyen annyi hitünk s mindenünk igazodjék ehhez a hithez.
    Ő csodálatos, csak vágyódj utána, énekelj Neki és add magad át. Igen, mi mindnyájan vágyódjunk utána! Ő a Megváltó! Énekeljünk s adjuk át magunkat Őneki! S azután:

Szívünk, nyelvünk Őt imádja,
Nevét áldja és örüljön,
Háladásunk meg ne szűnjön.


Ahogy ezeket a verssorokat elmondta, igen szerényen, engedelmet kérőn jelentette be, hogy egy új ádventi éneket szeretne délután az istentiszteleten énekelni. Ne kérjék ki írta, de tegnap óta együtt született e prédikációval. Befejezésül elmondotta annak egyik közbeeső versét:

Szerelmes, édes Jézusom,
Áldott légy kedves Krisztusom,
Ki hozzánk leszállottál!
Ó egyetlen egy orvosom,
Legfőbb kincsem boldogítom,
Ki engemet megváltottál,
Szállást, lakást készíts nálam,
Szívem, házam vár örömmel,
Jöjj s templomoddá szenteld fel.

    Mily boldogság volt aznap Geresden!

Az iskolás gyerekek be lettek rendelve. Ők sokszorosították az éneket. Délután is tele volt a templom. Oly gyönyörűség volt énekelni:
Add, hogy szent születésedtől
És Megváltó érdemedből
Várjam üdvösségemet.

    Fejér János különösen nagyon rábólintott erre a versre s több soránál is elcsodálkozott és hálát adott.
    Hát ennyire feltudta használni Isten a drága-lelkű lelkipásztornál egy-egy tökéletlen szavát és bárdolatlan mozdulatát.
    A hívek közül is sokan nyíltak meg. Egészen mássá lett nekik a templom. De azonkívül is beszélni mertek hitük állapotjáról. Olyanok, akik ezelőtt a világ minden kincséért se beszéltek volna lelki dolgokról, most bizonyságot tettek, hogy Jézus ezután több lesz az életükben. Volt mód az örvendezésre bőven mindnyájuknak akkor is, mikor arról volt szó, hogy az üldözött, menekült Fejér Jánoséknak adjanak szállást! Alig pár nap múlva szépen fel lett szerelve a régi iskolaház, – ki asztalt, ki széket, ki ágyat, ki szekrényt, gyermekeknek ruhát, lisztet hoztak. Még Pórládonyból is szállítottak egy polcos szekrényt, meg zsírt; Berekaljáról finom pehely párnákat; Egerszegről mézet. A tompaházi varga meg egy pár lábbelivel tette meg a magáét s végül már annyi volt mindenből, hogy a szemereiek ajándékát már csak úgy fogadta el Fejér János, hogy abból karácsonyra megajándékozza azt a házat, ahol akkorra legszebben megtanulják az új ádventi éneket. Sőt még arra az iskolás gyermekre is gondolt, aki Karácsonyig legjobb előhaladást tesz a bibliaolvasásban.
    Örömképen történt ugyanis még közben az is, hogy Tatay István Nagytiszteletűsége óhajára Fejér Jánost meghívták iskolamesternek hites szerződéssel.
    Mindenki örült s emléke soká fennmaradt ennek az ádventnek. Az új énekben is; 200 év után is! De még az ott élő emberekben is. És ha valaki arra a tájra vetődik s beszélget Geresd-vidéki, répcementi kedves hívekkel, elkezd gondolkozni: hogyan hogy egy kicsit másabb a nép itt, mint odébb?... És a kérdésmentén két alak suhan el – a régi időkből.
(Harangszó, 1925. augusztus 2.)
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .