Az Úr Jézus eszkatológiai gyülekezete – konferenciai előadás 1931-ből


    I. Bevezetőleg öt pontom van, amely az eszkatológia aktualitását igazolja.
    1. Minden, amiről rég beszéltünk, aktuális lesz. Amiről sohasem beszéltünk, még aktuálisabb. Azon a terepen, melyen a mi konferenciánk is mozog, el lehet mondani, hogy az eszkatológia kérdései behatóbb tárgyalás anyagát még nem képezték. Sem hivatalos teológiánk, sem egyházias ébredési mozgalmaink nem időztek még e kérdésnél annyit, amennyit az megérdemelne. A dogmatikákban külön fejezet jár ki az eszkatológiának, de míg a többi fejezeteknél a gondolatok és mondanivalók egész hadtestei vonulnak fel, az eszkatológiát csak néhány pionírcsapat képviseli.
    2. Aktuálissá tette az eszkatológiát a mai világhelyzet. Egyrészt az a világítélet, amely mögöttünk van, másrészt az a világítélet, amelynek szinte matematikai pontossággal való közeledése konstatálható. Az optimista-evolucionista elméletek, az utópiák termelése helyett a vég katasztrofális képe lép előtérbe. A technika szédületes kifejlődése, a kapitalista és kommunista termelés egyformán kivehető csődje azt az érzést kelti, hogy az ember és az emberiség lehetőségei kimerültek s nincs értelme, hogy tovább is búgjon a nagy gépezet. Az az erős visszhang, amellyel Spengler könyvét - Nyugat alkonyáról fogadta a világ, csak egy tünet a mai mentalitás általános eszkatológiai beállítottsága mellett. Az a lehetőség, hogy, pár ember 7 nap alatt elpusztíthatja az emberiség 9/10-ed részét. Ez nem volt még így. S mindössze pár év óta van így. Althaus az eszkatológia történetéről szóló tanulmányában megállapítja, hogy az általános szellemi tudományok terén még sohasem foglalkoztak annyit a véggel, mint ma.
    3. Aktuálissá lett az eszkatológia a háború s az egész európai műveltség csődje folytán megalázott egyházban. Az egyház kezdi észrevenni, hogy sok olyat ígért, amit a jelen eon számára bibliai alapon nincs joga ígérnie. Sok olyan berendezkedést tett, melyet csak az eszkatológiáról való megfelejtkezése folytán tehetett. Szimptómaszerű volt e tekintetben az is, ami a Stockholmi ökumenikus gyűlésen történt 1925-ben. Itt tűnt ki, hogy az eszkatológia mennyire praktikus dolog és hogy kérdései mennyire a ma kérdései. Senkinek esze ágában sem volt, hogy az egyházak közös munkája érdekében folyó tárgyalások az eszkatológiánál fognak kilyukadni. A tény pedig az, hogy az angol-amerikai s a német lutheránus pólus közötti ellentét az eszkatológia kérdésénél s itt is az 1000 éves birodalom problémájánál robbant ki s maradt azóta is le nem vezetett feszültségben.
    4. Ám nemcsak a nagy történelmi egyházakban, hanem a közösségi keresztyénség vonalain is mutatkozik egy egész szokatlan eszkatológiai momentum. Az utóbbi évtized a közösségi keresztyénség kifejlődésére olyan alkalmakat csinált, aminők korábban nem voltak. Helyenként az is megtörtént, hogy a történeti egyház nagyobb üldözésnek volt kitéve, mint a hívő keresztyén csoportok voltak. A felfejlődési lehetőségekkel szemben nemcsak azok az érdekek lettek nyilvánvalóvá, amelyek a közösségekben vannak, hanem azok a korlátok is, amelyek mutatják, hogy a közösségi életnek is megvannak a maga tökéletlenségei, ezek közt a legnagyobb éppen az, hogy az egységet, melynek hiányáért a történeti egyházakat úgy kárhoztatták, ők maguk sem tudták megvalósítani. Valamikor inkább a világtól való üldöztetés állított előtérbe eszkatológiai gondolatokat. Ma nem a világ óralapjáról olvashatják csupán a hívők az eszkatológia jeleit. Hanem a saját belső állapotunkról, a tíz szűz lámpásáról, s maguknak a szüzeknek egymáshoz való viszonyáról. Ezzel magyarázható az is, hogy ma már nem az optimista-evolucionista eszkatológia, az ezeréves birodalom túlságos öntudattal való várása, az angol-amerikai típus áll az előtérben, hanem a katasztrofális, a minden emberi előkészítés nélkül beálló eszkatológia, melyben több az ítéleti elem s mely épp azért a hívőt még mélyebb alázatosságra és önkritikára kényszeríti. Joggal mondta valaki, hogy a megalázott egyház mellett megaláztatott a közösségi keresztyénség is. Mindkettő azért, hogy még jobban azzá lehessenek, amivé az Úr rendelte őket.
    5. A megalázott egyház és közösségek mellé aktuálissá lett az eszkatológia a megalázott teológiában. Hogy az Úr a teológiát is megalázta, ez kétségtelen. Az, hogy megalázta, jel amellett, hogy szabott szerepet a számára a továbbiakban is. Viszont, hogy ez a teológia éppen vezető mozgalmaiban ma azt mutatja, hogy elfogadta a megaláztatást, ez egyike a legkomolyabb tüneteknek, amivel találkozhatunk. Nem merném mondani, hogy akár a történeti egyházak, akár a közösségek új uralkodó vonásain úgy meglátszanék a megaláztatás tudomásulvétele, mint a teológia vezérmozgalmain. Persze ez természetes is. Mert viszont semmi sem tért el úgy az Úrtól és a bibliai vonalaktól, mint a háború előtti kor teológiájának vezérmozgalmai. A megalázkodást mi sem mutatja jobban, mint az, hogy teológiánk kezd nagy súlyt helyezni az eszkatológiára. Sőt vannak irányok, melyek egyenest eszkatológiai tengelybe helyezkednek el, legalább is a tengely egyik csapágya az eszkatológia. Roppant meglepő ez. Pár évtizeddel ezelőtt még akadt professzor, aki az eszkatológiát úgy tárgyalta volna, mint az angelológiát: e pontnál felállt, fordult egyet a széke körül, aztán leült azzal: Uraim, menjünk eggyel tovább.
    Ma már nem lehet így beszélni. Ma az eszkatológia újból polgárjogot nyert a katedrákon. Teológiai művek tárgymutatóján ma már nem hiába keresed az eszkatológia rubrikáját, még olyan művekben sem, amelyek nem direkt az eszkatológiáról szólnak. Gondolkozhatunk az újabb teológiáról erős fenntartásokkal, de kétségtelen, hogy ma az egész teológiát azért tudta hatása alá vonni, mert az eszkatológiai elemeket figyelmen kívül hagyó teológiának és egyháznak szemét megnyitotta a bibliai eszkatológia prizmái számára. Ezért Barthnak még azok is hálásak, akik egyébként kénytelenek kritikát is gyakorolni felette. Köberle a maga két év előtti megjelent nagy művében: a »Rechtfertigung und Heiligung«-ban, mely lutheránus szempontból ma egyike a legfigyelemreméltóbb könyveknek, a megszentelést két pólus közé fekteti, melyeknek egyike a megigazítás, másika pedig az eszkatológia.

    II. Második kérdésem: mi ad lehetőséget az eszkatológiával való foglalkozásra? Hiába volna az eszkatológia aktuális, ha a teológiai fejlődés, ha a Szentírás lényegének felismerése, ha a gyakorlati keresztyén élet olyan irányba vinne bennünket, mely az eszkatológiának háttal van. De éppen itt vár bennünket meglepetés. Még az eszkatológia vezérgondolata meg sem jelent, mikor a teológiai megismerés, a Szentírás lényegének kutatása s a gyakorlati keresztény élet megfigyelése és élése terén olyan elemek jelentek meg, amelyek predestináltak az eszkatológiára. Aki örül, ha elcsodálkozhatik azon, hogy Isten mily bölcsen kormányozza a dolgokat, az itt találhat örömet. Valóban csodálatos, hogy Isten mint készítette előre a tartóoszlopokat, a főfalakat, a mennyezettartó gerendákat, hogy azokból összerakódhassék a legjobb értelemben vett eszkatológia temploma.
    Az eszkatológiával való foglalkozásra négy dolog ad ma különös lehetőséget.
    1. Az irracionális elemek előtérbe tolulása. Valamikor az elméleti és gyakorlati keresztyénség képviselői egyként azon voltak, hogy palástolják az irracionális elemet. Ma az irracionális itt is és ott is szabadon jelentkezhetik. Benne nem a religiosumnak egy kellemetlen kísérőjét látjuk, hanem a lényegét, melynek szégyenlésével a keresztyénség elbukik. Ma szinte dicsekedés tárgya az irracionális elem. Az eszkatológia a dolog természeténél fogva még inkább az irracionális, a transcendens síkjain mozog. De mert a váltság, a hit és szeretet megnyilvánulási köreiben is megszoktuk az irracionálist, az eszkatológia küszöbéről nem hőkölünk vissza csak azért, mert ott még több az irracionális.
    2. Kedvezett az eszkatológiának a kijelentés előtérbe tolulása. Bármily nagy értéke van még mindig a vallásos tapasztalatnak, a kijelentés elsőbblegessége vele szemben nem vitatható. Az eszkatológiában a vallásos tapasztalatokkal nem messze jutnánk. Hisz az eszkatológia tárgya a futurumokba visz s olyan időkbe, melyekben épp az tárul fel, amit eddig szem nem látott, fül nem hallott s ami eddig ember gondolatába sem ment. Viszont a kijelentésben minden benne van. Az eszkatológia teljessége is. Mivel pedig a keresztyén teológia és élet, ahogy újabban megfogalmazták, nem más, mint hitben való gondolkozás és élet, a hit pedig nem más, mint a kijelentésre adott válasz, – lehetséges az eszkatológiával való foglalkozás s az annak megfelelő élet.
    3. Sokat nyert az eszkatológia azáltal is, hogy mind a hívő gondolkozásban, mind a hívő életben igen nagy tekintélye van az igének. Azzal, hogy a megtestesült ige és a kereszt álltak középpontba, oly széles körzetekben, mint még soha, megnyertük az alapérzéket az igének két egzisztenciális kérdéséhez. Az egyik az, hogy voltaképp mi a Bibliában az ige, vagy úgy is mondhatnám, mi az igében az ige, mi az ige lényege. A másik az, hogy feltárult az igének és vele a keresztyén gondolkozásnak és életnek sajátságos természete, melyet az ige, a keresztyén gondolkodás és élet dialektikus természetének lehet nevezni. A szó nem szerencsés, de ma már általánosan elfogadott. Értjük alatta azt, hogy az igében két pólus van, az egyik a motívumnak, a másik quietivumnak, az ösztönzőnek és a megnyugtatónak a pólusa. Innét van az igének sok látszólagos ellenmondása. Egyiket sem lehet nélkülözni a »van« és a »nincs«, a »soll« és a »haben«, az »igen« és a »nem«, a lelki szegénység és az, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, – egyaránt hozzátartoznak az ember, a hívő ember determinánsaihoz. Mint Köberle mondja: Az igazság kimondásához nem elég egy mondat. Csak aki utánanézett annak, hogy egyesek, s egyébként igen áldott keresztyének is, mennyit vesződtek eddig az eszkatológia ellenmondásainak útvesztőivel, azok tudnak hálásak lenni azért, hogy az ige ezen természete felismerésének birtokában léphetnek be az eszkatológiai problémák erdőjébe.
    4. Az eszkatológiával való foglalkozásra végül lehetőséget ad az eszkatológiának felduzzadása. Ma sokkal több dolog tartozik a keresztyén reménység jegye alá, mint ahogy ezt régen elkönyvelték. Igék és állítmányok, melyek eddig egészen felolvadtak a jelenben, Janus-arcot kapnak, melyek közül csak egyik fordul a jelen felé; a fényesebb s a többet mondóbb a jövő felé néz, s teljes kincseivel csak a jövő fényében lesz a mienk. Fokozza az eszkatológia anyagát végül az is, hogy ma nemcsak a dogmatika utolsó fejezete, hanem szinte minden eszkatológiai megvilágítást kap. Az Úr Jézusnak a gyülekezete már most is eszkatológiai, akármiképp gondolkozunk is afelől, hogy az eszkatológia drámájában a vasfüggöny felgördülése előtt állunk-e, vagy sem.

    III. Harmadik kérdésem : milyen legyen a mi foglalkozásunk az eszkatológiával?
Egészen más annak az eszkatológiával való foglalkozása, akit a megaláztatások, az ember csődjének megtapasztalása visz oda, mint akit fölényes emberi bizakodás, vagy rajongásra, miszticizmusra hajló szív visz oda. Ahhoz, aki megaláztatott, semmiféle fölény nem illik. Legyen azért a mi eszkatológiával való foglalkozásunk alázatos. Legyen azután biblikus, de az egész bibliai kijelentést, nemcsak a Jelenések Könyvét szemmel tartó. Ezalatt azt is értem, hogy legyen folyton krisztocentrikus, még helyesebben keresztcentrikus. Sokan úgy is félreértik, mintha a krisztocentrizmus más is lehetne, mint keresztcentrikus. Ami igazán krisztocentrikus, az igazán theocentrikus. Csak ami theocentrikus, az nem szokott krisztocentrikus lenni. A középpontban az Isten Báránya áll. Ezt a Jelenések Könyve is érezteti. Leghatározottabb meggyőződésem, hogy akinek nem folyton a Kereszt, a golgotai kijelentés a mindene, az az eszkatológia kérdéseihez hozzá se nyúljon, mert azokban feltétlen el fog tévedni.
    2. Vegyük tekintetbe Isten Országa és az eszkatológia történetét. Megfigyelhetjük itt azt is, hogy hova vitt az eszkatológia elhanyagolása, a racionalista alapon való elzárkózása. Althaus az eszkatológia történetében nem győzi hangsúlyozni, hogy az eszkatológia nélküli korok voltak a jelen számára is a legmeddőbbek, viszont az eszkatológikus idők és helyek még a khiliazmus felé való hajlás ellenére is missziói és egyháztörténeti szempontból a legtermékenyebbek voltak. Az eszkatológia története jó azonban arra is, hogy tisztult legyen a mi eszkatológiánk. Feltárul előttünk, hogy az eszkatológikus entuziazmusban mi a lényeges, mi a lényegtelen, mi a túlzás, mi az Isten dicsőségét növelő s jobban el tudunk zárkózni az elől, hogy az isteninek szentséges színhelye helyett a »Menschliches, allzu menschliches« terepévé, egyéni nagyot akarások, feltűnési vágyak és testies keresztyénségek ugródeszkájává legyen az eszkatológia.
    3. Figyeljük meg a reformátoroknak, kivált Luthernek az eszkatológiához való viszonyát. E téren még nagyon szép kutatási feladatok várnak ránk. Még csak nem rég jelent meg egy kísérlet Luther dogmatikájának összeállítására, hogy az eszkatológiai vonatkozások mennyire feldolgozatlanok, ebből is sejthetjük. Számolnunk kell azzal, hogy a reformátori kor eszkatológiájában nagy hiányokat találunk. Az Ágostai Hitvallás 17. és a Helvét Hitvallás 11. pontja említi a végső dolgokat, de sok dolog mostoha elbánásban részesült, mert az anabaptisták és a próféták egyoldalú zsidós és politikai ízű khiliazmusukkal, ahelyett hogy vonzottak volna, elrettentő példát adtak az eszkatológiával való foglalkozásra. Meg kell tudnunk azonban azt is, hogy Luther az eszkatológia történetében így is kimagasló alak; az Augustinus által eltemetett s az aquinói Tamás által sírkővel is ellátott eszkatológiát újból lélegzethez juttatta. Elfogultság és sajátos konstelláció folytán nem végezhetett el Luther annyit, amennyi kívánatos lett volna, de kétségtelen, hogy rendszerében ma is felhasználható kész pillérek vannak egy igazi biblikus eszkatológiához, hogy annak kiépítését az utókorra hagyta s hogy az az örökségbe kapott elkötelezés épp napjainkban likvidálásra vár.
    4. Legyen az eszkatológiával való foglalkozásunk azután hívő tudatba elhelyezkedő, folyton a hit érdekeit szolgáló s a hívő élet tapasztalatait meghallgató, azt értékelni tudó. A hívő körök nem rég szép példát adtak arra, hogy megszívlelték Istennek azon üzenetét, melyet egyes komoly hívő teológusok »Botschaft«-ján keresztül hozzájuk intézett. Szeretnénk mind sűrűbb példát látni a fordított esetre is. Ezt hangsúlyozza Althaus is. És itt nem nagy hangú és nagy üzemben dolgozó hívő keresztények meghallgatására gondol, hanem azokra, akik csendesek az országban, »die Stillen im Lande«, akik hisznek és mégis félelemmel és rettegéssel viszik végbe üdvösségüket.
    5. Kritika is legyen az eszkatológiával való foglalkozásunk. Mit jelent ez? Semmi rosszat. Ahol az észfelettinek van helye, ott az észfelettit a legboldogabban s legengedelmesebben statuálom. Ahol emberi salakos, túlfűtött érzelmi játékok ütik fel a fejüket, ott vétót mondok s csak a lelkiismeretemre hallgatok. Ahol bizonytalanság van, ott nem akarok mindenáron szilárd paragrafusokat felállítani; ahol hallgatni kell, ott hallgatok, nem jövök zavarba, zavaromon nem segítek emberi Uzza-fogással, tudok várni, bízni, nem akarok mindenáron mindent tudni, s egészen megnyugszom azon, hogy az Úr jónak látta, hogy »nem tudom«-jaim is legyenek.
    6. Végül legyen az eszkatológiával való foglalkozásunk indítékaiban nemes. Nem világutálat, nem a jelentől való menekülés. Nem titkos keserűségeink lecsapolására ásott csatorna. Nem szeretetlen, nem meghasonlásból fakadó, nem álmodozó, nem utópia-kergető, nem kényelmes, lezárt képet festegető, de nem is az agyonhajszolt idegzet vibrálása, hanem az Úrban békén bízó, aki tudja, hogy minden elvégeztetett s egykor ennek a dicsőség minden pompájában nyilvánvalóvá kell lennie.

    IV. A téma központjába érkezvén, először is azt szeretném megállapítani, hogy az Úr Jézusnak csak eszkatológiai gyülekezete van.
Ezt kell megállapítanunk, ha nézzük a Bibliát. A Bibliának nemcsak az utolsó könyve eszkatológikus, hanem szinte valamennyi. Már az Ótestamentum is. Az Ígéret Földje már eszkatológikus képzet. Az Ó- és Újtestamentum középpontjában lévő Isten Országa eszkatológiai fogalom volt a maga első jelentkezési formájában. S ma is az. E nélkül nem tudunk eligazodni az Isten Országa legegyszerűbb kérdéseiben sem. Az eszkatológia főbb momentumait: az Úr napja, az élet könyve, a végítélet, a kozmikus világítélet, a feltámadás gondolata, az Antikrisztus előképzete, Góg és Magóg, az Emberfia és annak e földön való csodálatos uralma, Isten Országának egy végleges isteni aktussal való megvalósítása, az új ég és az új föld - mind megvannak már az ótestamentumi kánonban. Habakuknak az a híres igéje, hogy az igaz pedig az ő hűsége, hite folytán fog élni - egyenest az eszkatológiai időkre szóló ige. A lelki Izrael orcája mindig az eszkatológiai idők napfelkeltét várta s amennyire lehetett, e napfelkelte fényében fürdött. Ebbe az eszkatológiai fényvárásba lépett az Úr Jézus is, s döntő fordulatot hozott azzal, hogy az eszkatológiai idők és erők beálltát bejelentette. Elközelített az Isten Országa! Eszkatológiai alapon érthető meg a Hegyi Beszéd, Jézus feltámadása és mennybemenetele, az Isten Országáról szóló példázatok, főleg pedig az Úr szent vacsorája. Ez utóbbinak igazolásával főleg Köberle foglalkozik. Az újabb kutatások szerint elsőrangúan paruziás gondolatkörben mozgott az Úrvacsora. A páska élvezése nem valami elmerülés az istenség teljességében, hanem a megfeszített Úrral való communio, aki az utolsó nap majd el fog jönni. Ezért szövi bele a szereztetési igék mellé Pál az 1Korintus 11,26-ba: Az Úrnak halálát hirdessétek, míg nem eljövend, - mintha azt mondaná: Az Úrnak halálát hirdessétek s azt, hogy eljövend. Itt mélyül ki előttünk Luther úrvacsorai felfogásának jelentősége, aki az Úrvacsora transzcendenciája mellett éppen eszkatológikus alapon Foglal állást, amennyiben az Úrvacsorában a földre jövő, megdicsőült Urat látja, aki az ő gyülekezetével már most úgy bánik és érintkezik, mint egykor az utolsó napon. – Hogy az Úr Jézus első gyülekezete a feltámadás, mennybemenetel, pünkösd utáni gyülekezet elsősorban, sőt tisztán eszkatológikus gyülekezet volt, ezt mindenki, aki egy kissé ismerős a dolgokkal, észreveszi. Az újabb kutatók azt kötik lelkünkre, hogy az első gyülekezet eszkatológikus erőkből való élését nem lehet eléggé hangsúlyozni.
    A Krisztus utáni II. században még Justinus, későbbi mártír, az igazhitűséghez tartozónak tekinti azt, hogy valaki az 1000 éves birodalom eljövetelében hisz-e. Az a körülmény, hogy az őskeresztyénségtől való eltávolodással az egyház az eszkatológiai vonalaktól eltért, nem gátolhat meg annak fenntartásában, hogy az Úr Jézus gyülekezete mindig eszkatológikus. Jelek mutatják, hogy az eszkatológiai igazságok végkép nem vesztek ki, csak az egyház mindent elnyomó hivatalos teóriája és uralma folytán földalatti életre volt kárhoztatva. Luther sokat megértett abból, hogy az őskeresztyén gyülekezet eszkatológikus volt, s hogyha mi vissza akarunk térni az őskeresztyén ideálhoz, akkor ebbe az eszkatológia is beletartozik. Ez az, ami miatt legjobban elütött Zwingli-től s ami miatt Kálvin is elüt tőle.
    Klasszikus módon tűnik ki ez a Jelenések Könyvéhez írt előszavából. Itt így szól: »Ez a hitágazat: Hiszek egy szent keresztyén egyházat, éppúgy a hit cikkelye, mint a többi. Azért az értelem még ha a világ valamennyi szemüvegét feltenné is, nem képes megismerni azt. Az ördögnek ugyancsak módjában van ellepni ezt az egyházat mindenféle botrányos dolgokkal, úgyhogy nem győznek botránkozni rajta. De Isten maga is annyiféle tökéletlenség és hiány alá rejti el egyházát, hogy bele kell bolondulni, vagy valami hamis képet kell róla alkotnunk. Ám az egyház nem azért van s nem azt akarja, hogy lássuk, hanem, hogy higgyük. A hit pedig arról szól, amit nem látni. (Zsid 11,1) Ez az egyház, Urával együtt, azt az éneket énekli: Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik. Így látjuk ezt ebben a könyvben, – ti. a Jelenésekben – is: Krisztus felette minden gyötrelemnek, fenevadaknak, gonosz angyaloknak mégis az övéinél, az övéivel van s végül diadalmaskodik.«
    Senki nem mondhatja ezek után, hogy Luther nem ismerte az eszkatológiai gyülekezet problémáit, s hogy az Úr Jézus gyülekezetének problémáit nem egyedül eszkatológiai alapon látta megoldhatónak. Az, amit a Jelenések bevezetésében mond, nála nem alkalmi dolog. Folyik az ő egész teologiájából, melyet ő a theologia crucis-nak nevezett el. Nem csupán a váltság módja szempontjából, hanem azért, mert a kereszt jegyében leledzőnek talált mindent, ami a megszentelődésre, az Isten Országa megvalósítására s az egyház mai helyzetére tartozik. A theologia crucis-szal voltaképp azt is hangsúlyozza, hogy az Isten egyháza, az Úr Jézus gyülekezete rejtett. Itt van már a Krisztus uralma, ez az egyik eszkatológiai momentum, de a Krisztus uralmának a formája ma még szolgai, sok mindennel visszatartóztatott. A »máris« az egyik oldalon, – a »még nem, de majd!« a másik oldalon. E kettős jelben élőnek látja Luther ma az Úr Jézus gyülekezetét s ez a kettős jel mutatja, hogy az Úr Jézus gyülekezete ma és minden időben így eszkatológikus.
    Nyilvánvaló az eddigiekből, hogy az eszkatológikus gyülekezetről elsősorban abban az értelemben kell beszélni, ahogy az ma és minden időben van. Azután fogunk eligazodhatni a majdani eszkatológikus gyülekezet kérdéseiben, melyet megkülönböztetésképpen apokaliptikus gyülekezetnek neveznek.

    Milyen bélyegeket hord magán az első értelemben vett eszkatológikus gyülekezet?
    1. Első bélyegét abban látom, amit letárgyaltunk. Beati possidentes, boldog birtokosai az első gyülekezet tagjai mindannak, amit az Úr Jézus Krisztus szerzett, de csak hit által, ami nem jelent kevesbítést a birtokállomány felett, hanem csak módot, melyen a birtokállomány kezelhető. Békesség, boldogság, biztonságérzet, világosság, erő tekintetében jelent ez ma is annyit, amennyire nekünk szükségünk van s amennyi hasznos. Hit által tudjuk, hogy az Isten Országa itt van, s hogy mi már most élünk benne. De azt is tudjuk, hogy ez még nem a vég, az sokkal, de sokkal dicsőbb lesz, nemcsak az Úrhoz, de az Úréihoz való viszonyunk területén is. Az eszkatológikus gyülekezet azért nem fél lelkiszegény is lenni, folyton örvendező afelett, ami történt a Golgotán, folyton venni és hálálni a bűnbocsánatot s nyílt tekintettel énekli: Nem láthat bár a földi szem, Jézus tied vagyok. Szóval az Úr Jézus eszkatológiai gyülekezete a hit jegyében él azzal, amije van, s a remény jegyében azzal, aminek még nincs itt az ideje, de amije lesz.
    2. A hit és remény józan és boldog koordinálása után, az eszkatológiai gyülekezet másik bélyegét, a megigazítás és megigazulás el nem felejtésében látom. Tavaly a teológus konferencián, a megtérésről való előadásban rámutattam arra, hogy ma a teológiai gondolkodásban és a gyakorlati keresztyénségben egészen új fényben ragyog az Ágostai Hitvallás alapgondolata, a megigazulás. Akkor még nem tudtam azt, hogy a megigazulásnak milyen szoros kapcsolata van az eszkatológiával. Azóta hallottam, hogy Pál megigazulás-tana oly szoros kapcsolatban van az eszkatológiával, hogy nélküle egész torzképét kapjuk annak, amit Pál a megigazulásról való gondolataiban kifejezésre juttatott. Innét érthető a hit és jócselekedetek, az evangélizáció és lelki nevelés közti feszültség. És mert a megigazítás a hívő ember életének a garanciája, épp azért óvakodni kell minden oly kegyességtől, mely az emberi cselekedetekre helyezi a hangsúlyt. Még akkor is óvakodni kell ettől, ha azok az emberi cselekedetek a megigazulás megragadásával vannak kapcsolatban, mert a megigazulás hordozója csak az Úr lehet, amellyel szemben megtérés, újjászületés, bűnbánat és az elsajátító hit soha sem kerülhet központba értéktanilag, legfeljebb pedagógiailag. Az eszkatologikus gyülekezet nagyon hálás mindazért, ami az ember oldalán végbemehet, de nem engedi elvonni magát semmi által attól, aki a Fő, a Krisztustól.
    Az eszkatologikus gyülekezet nagyon komolyan veszi a megszentelődést. Várja az Urat. Tudja, hogy minden pillanatban jöhet. Tudja, hogy a váltság rajtunk való megvalósulásának teljességét csak maga a visszatérő Krisztus hozhatja el, de azért folyton törekszik, hogy a Krisztus vérének erejét nemcsak a bűn eltörlésére, hanem a bűntől való felszabadításra is felhasználja. Távol marad mégis minden perfekcionizmustól, nem annyira azért, mintha az egyéni megszentelődésre nem állnának rendelkezésre abszolút győzelmi erők, az által, aki egyszeri áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket. Éppen eszkatológiai szempontból nem juthat a perfekcionista gondolatok varázskörébe. Mert mint Althaus mondja: Amennyiben az elveszésre rendelt kozmosz nehéz, fekete árnyékát ráveti a megváltott gyülekezetre is, annyiban a teljesség birtokáról csak egy titkos, rejtett igennel merhet beszélni. Nem hangos győzelmi triumfussal, amellyel az a nagy adó, melyet a bűnnek naponként fizetünk, igen szöges ellentétben áll. A bírás és nem bírás ellentétét, a »Haben als hätte man nicht« töri át, melyről Pál oly csodálatosan beszél 2Kor 6-ban. Ez a páli dualizmus, mely megérteti, miért vagyunk mi készek is meg egyben várakozók is, pihenők is meg sietők is, megváltottak és feszültségben élők, győzelemtől ujjongók s egyben nyögve sóhajtozók. Az Úr Jézus eszkatológiai gyülekezete tudja, hogy az Úr visszajövetele nemcsak a még megmentendő lelkek, vagy a világ ítéletre érlelése miatt késik, hanem azért, mert még ő maga sem kész, s a menyasszonyi gyülekezet, a maga elkészíttetésének teljességét nem várja az ecclesia crucis idején belül, ebben az eonban, hanem a vőlegénynek teljes pompában való megjelenésekor, magának a menyegző napjának aktusaképpen.
    4. Az eszkatológiai gyülekezet nem fölényes spiritualizmussal tekint a teremtett világra, hanem úgy, mint aki tudja, hogy bár ez a világ tűzön megy keresztül, mégis egy megdicsőült formában színtere lesz az Úr dicsőséges uralkodásának, a feltámadásnak, s az új ég s új föld világának. Épp ezért az eszkatológiai gyülekezet nem világ fölényes vagy világutáló magatartásban él, hanem mint olyan, aki tudja, hogy maga a teremtett világ is sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Részt vesz a világon folyó munkában aktíve, de soha sem azzal a várakozással, hogy a teljesség evolúciós alapon s az ő munkájának felhasználásával jön el. S mégis boldogan, magát szinte tékozolva, tudva, hogy az Úr is minden számítás és előzetes garancia nélkül adta magát egy elveszett világért s adja most is. Mennyivel könnyebb akkor ez nekünk, akik már oly világban élünk, melyen már keresztül törtek az új eon erői, melyben már jelen van a Krisztus, jelen az ő teste, a hívők közössége s jelen az Isten Országa.
    5. Az eszkatológiai gyülekezet feltámadásra készül. A feltámadás egészen más, mint az egyéni halhatatlanság. Althaus, a keresztyén feltámadás-hit legnagyobb vivisekcióját látja abban, hogy azt az Úr Jézus gyülekezetének sorsa iránti érdeklődés nélkül tisztán az egyéni üdvbiztosítás kedvéért fogadták el. A feltámadás-hit utal egy organikus világra, melynek szintén részt kell venni a megdicsőülésben, viszont az organikus világ utal a megdicsőült testben leendő emberekkel való közösségre is. Micsoda felséges gondolat, hogy akikkel együtt voltunk az elveszett világban, azokkal együtt leszünk a megdicsőültben. Minden, ami ezen alul van, csonkítása annak a reményállománynak, melyre a Biblia feljogosít s melyre a kijelentés komolyan vétele kötelez.
    6. Ehhez járul, hogy az Úr Jézus eszkatológiai gyülekezete nem az egyéni üdvösségüket keresők gyülekezete, hanem azoké, akik mint Luther Róma 9, 3-ról írt előadásában mondja : Isten ügyének dicsőségét és diadalra jutását saját üdvösségüknél is előbbre helyezik. Itt különösen sok leckét ad az Úr Jézus eszkatológikus gyülekezete a mai leromlott hitéletű gyülekezeteknek s az egyeseknek. Vagy nem kell-e szégyenkeznünk, hogy életünkben és munkánkban minden annyira az egyéni vagy felekezeti kisebb-nagyobb körzetérdekekre van berendezve, egyesek üdvözítésére, s nem az Úr nagy ügyére?
    7. Az eszkatológikus gyülekezet utolsó bélyege az evangélizáció, a misszió, az Isten Országa terén való nagy tevékenység s főkép a buzgó imádkozás: Jöjjön el a Te Országod! Az eszkatológikus gyülekezet igazán nem nézheti tétlen a lelkek elveszését, nem nyugodhatik bele abba, hogy a tíz szűz alszik. Tesz, szolgál, tűr, bizonyságot tesz, hív az Úrhoz, felmutat az ítéletre és kegyelemre s arra, hogy az Úr eljön. Vigasztal és ébreszt, munkálkodik, míg nappal van, hisz, remél, szeret. Mint Kierkegaard tanácsolja egy keresztyénnek: Folyton a tizenegyedik órában él, s ami a legfőbb: imádkozik, mindjobban megtanulva azt az imádságot: Jöjjön el a Te Országod! Azt az imádságot, melynél a kérés több, mint annak a következménye, melynél nem az a fontos, hogy mi valósul meg annak a nyomában, hanem az, hogy mind nélkülözhetetlenebbnek érezve mondhatjuk: Bizony, jövel, Uram Jézus!

    V. Ezeket szólva az eszkatológikus gyülekezetről, mint a végső dolgokra felkészülő gyülekezetről, áttérhetünk az apokaliptikus gyülekezetre, a végső dolgokat a maga idején átélő gyülekezetre. Az általános eszkatológiai vonatkozásokat letárgyaltnak tekintve, most csak speciális apokaliptika szempontjából nézzük a dolgot.
    A tárgyalást két körülmény nehezíti meg. Az egyik az a körülmény, hogy az újabb kutatások szerint a Jelenések apokaliptikája teljesen fellelhető a Jézus-korabeli, kánonon kívüli zsidó irodalomban, mely rendkívüli módon nemcsak eszkatológiai, de egyenesen apokaliptikus jellegű. Van, aki azt állítja, hogy János voltaképp nem tett mást, mint a már meglévő apokaliptikát a Bárány Jézus személye köré csoportosította. Bár ez így egészen nem áll, bizonyos az, hogy az apokaliptika körül való beszélgetésünket halkabbá teszi, mert egészen más volna a helyzet, ha azok a vedrecskék, amelyekbe János az apokaliptika tartalmát önti, első kézből valók lennének. Hozzájárul ehhez az, hogy az a kánonon kívüli zsidó apokaliptika természetszerűleg zsidós átitatottságú, mely a krisztocentrikus apokaliptikához nem a legszerencsésebb garnitúrát adja. Althaus nem győz keseregni e körülmény felett. A zsidós köntös egyetlen hasznát abban látja, hogy annak merev formája megóvta a zsenge keresztyénséget a görög és a keleti misztériumokba való felolvadástól. De viszont megterhelte a teológiát és az egyházat olyan problémákkal, melyek a Krisztusban való hittől legalább is elvezetnek, s amelyek épp azért a maguk keretein belül ma is megoldhatatlanok.
    A másik nehézség az a probléma, hogy a Jelenések Könyvének eseményei melyik korba helyezendők? Itt négy felfogás küzd. Az első szerint a Jelenések Könyve csak arra a korra vonatkozott, melyben íródott. Összes szereplői akkor eljátszották a szerepeiket. János a lényegben nem tévedett, mert az Úr csakugyan megmentette a küzdő egyházat s János fő célja úgysem volt más, mint az üldözésben rettenetesen szenvedő hívőket ezzel biztatni. Mondanunk sem kell, hogy ezt a felfogást nem osztjuk. Legalább a Jelenések 20–22. fejezeteiben foglaltakra nézve azt mondani, hogy azok már megtörténtek, tudományos erkölcstelenség s az Írás tekintélyének teljes csődbejuttatása. Ma már nem is sokan vallják ezt az álláspontot. A második álláspont az Augustinus-féle, mely szerint a Jelenések az idők végéig szóló egyháztörténetet felölelik, így az mindenestől folyamatban van s most az 1000 éves birodalom korszakában vagyunk. Ezt a nézetet Augustinus még nagyobb ellenmondások nélkül vallhatta, de az, hogy később még Aquinói Tamás is átvehette, csak arra mutat, hogy a dolgot igen felületesen kezelték, hisz egyébként az ellenmondások özöne megakadályozta volna, hogy ezt a nézetet tovább is tartsák; nem szólva arról, hogy az 1000 év közben lejárt. A harmadik nézet az, hogy a Jelenések kronológiájában egyáltalán nem lehet eligazodni. Vannak helyek, amik arra mutatnak, hogy már túl vagyunk az 1000 éven, vannak helyek, amelyek azt mutatják, hogy innen. Legjobb semmit nem mondani, míg az apokaliptikus idők határozott beállásával világosságot nem kapunk. Ez az álláspontja az egyébként nagyon komoly biblikus hívő Vilmarnak is épp a biblia és az egyháztörténet komoly tanulmányozása alapján. A negyedik felfogás s ezt vallja a hívők és hívő teológusok legnagyobb része ma: az apokaliptikus dráma még nem kezdődött el, de viszont joga volt minden eddigi kornak úgy gondolkoznia, mintha a folyton berobbanásra kész apokaliptikus idők küszöbén élne. Ezt valljuk mi is, megtoldva azzal, hogy ezután is minden kornak joga lesz az apokaliptikus küszöbön élni, sőt anélkül, hogy ezzel prejudikálna másoknak akár a múltba, akár a jövőbe, kötelessége is bármelyik időben a Krisztus gyülekezetének ezen a küszöbén élni. Hiszen az idők Jézus Krisztus megjelenése óta mindig eszkatológikusak. Azt a bizonyos bizonytalanságot, mely így a reménység dolgaival kapcsolatban tartósan fennáll, az Úr Jézus gyülekezetének alázattal és megnyugvással kell hordoznia. Ez őt a lényegben, a Krisztus ábrázatára való átformálásában sem egyénileg, sem közösségileg nem zavarhatja. Sőt csak segíti, mert épp ezen a feszültségen, póluson és antipóluson, »most«-on és »még nem«-en keresztül fejlődhetik fel s maradhat fenn az az élet, melyet az Úr övéiben és gyülekezetében látni akar. Ami pedig az értelmi nehézséget illeti, arra nézve jó újból és újból meggondolni: ha a kijelentésnek a már végbevitt váltságra vonatkozó része is észfeletti, sőt észellenes vonásokat mutat, csoda-e, ha a váltság tökéletes megvalósulása, s az Isten uralma teljes diadala az ész számára még homályosabb és sokszor kihívó?! Ha a hit tárgya észfeletti, mennyivel inkább a reménységé. Az időre vonatkozó értelmi nehézség is elbírható lesz számunkra. Igen, minden kornak joga van a tizenegyedik óra jegyében élni. Megértjük ezt, mihelyt tisztában vagyunk azzal, hogy viszont egy kornak sincs joga kérkedni azzal, csak én élek a tizenegyedik óra jegyében; előttem senkinek sem volt joga ezzel élni s utánam senkinek sem lesz módja rá. Aki a kijelentés iránti engedelmes szívvel merül el ezekbe kérdésekbe, az előtt megvilágosodik, hogy az apokaliptikában Isten számára nem az volt fontos, hogy a mi kíváncsiságunkat hizlaló panorámát nyisson meg, hanem az, hogy a megváltott élet s az Isten Országa terjesztése számára megadja a quietívumokat és motívumokat, a szentséges félelmet és a boldog nyugalmat. Hogy ezt olyan törékeny, a gondolkozást szinte kétségbeejtően törékeny urnákba helyezte el, annak az értelmét is sejtjük, mert ezzel is csak oda akar kényszeríteni bennünket arra a leszállított mélypontra, ahol egyedül lehetséges megállnunk Isten előtt. Jelenések 1,17-ben azt olvassuk, hogy János, mielőtt a kijelentéseket megkapta volna, leesett az Úr lábaihoz, mint egy holt. Ezzel eltalálta a kiinduló pontot. Aki a Jelenésekkel akar foglalkozni, annak ma sem adatik más kiinduló pont. De ez megadatik. S ha van valami az apokaliptikában, amely nemcsak én-ellenes, de amelynek értelmét sem sejtjük, az ne zavarjon meg. Azt mondta egy nagy keresztyén: valamit hagyjunk akkorra is, ha az Úr megjelen.

    Az apokaliptika drámájáról szeretnék még futólagos képet nyújtani. Sokan azt gondolják, hogy az eszkatológia azon áll vagy esik, mennyire tudom tisztázni az apokaliptika drámáját. Ez a testies keresztyénség hangja. Remélem, sikerült megéreztetnem az eddigiekkel azt, hogy mi nem így gondolkodunk. Az eszkatológia és apokaliptika nagyon komoly dolgok, döntő jelentőségűek, ha a drámába annyi betekintésünk sem lenne, amennyi lehet.
Az apokalipszis drámáját kétféleképpen szokták tárgyalni. Vagy időleges sorrendben, vagy pedig a következő négy nagyszabású kép köré csoportosítva: 1. Krisztus visszajövetele, 2. Az ezeréves birodalom, 3. A világítélet és következményei, 4. az új ég és új föld. Mindenik körül tömérdek probléma van, s a megoldásoknak rendkívül sok variációja.
    A nehézségek az 1000 éves birodalom körül tornyosulnak a legmagasabbra. S azért sokan úgy akarták a dolgot megoldani, hogy az 1000 éves birodalomban egyszerűen zsidóképzetet láttak, melyet ezen a címen mellőzni lehet. Tették ezt annyival is inkább, mert a Jelenések Jánosát az Evangélium Jánosa által revideáltnak vették. Kétségtelen, hogy az Evangélium apokaliptikája igen csekély s elütő tendenciájú a Jelenésekhez képest. Hogy a két könyv szerzője ugyanaz, az is kétségtelen. De a Jelenések könyve Jeruzsálem pusztulása előttről való, s a görögül még rosszul tudó János műve. Vagyis az evangélium adja a tisztultabb és kiforrottabb Jánost. Ez mindenesetre egy olyan körülmény, mely a Jelenések apokaliptikájának értékelése körül befolyásolhat és segítséget is nyújthat, de nem jogosít fel az 1000 éves birodalom egyszerű figyelmen kívül hagyására. Ezt a khiliazmust vagy millenizmust Althaus is az apokaliptika kihagyhatatlan részének tekinti, mint amelynek mellőzése az eszkatológia története szerint az egész eszkatológiát felhígította és építő s gyülekezetfejlesztő erejében megbénította. Az 1000 éves birodalmat tehát el kell fogadnunk.
    Ezzel azonban belejutunk két igen súlyos problémába. A sorrend ugyanis a következő: Az apokaliptikus idők Krisztus visszajövetelével kezdődnek. A visszajövetelt jelek előzik meg. Kedvezőek a misszió terjedése szerint, - kedvezőtlenek az antikrisztus-i erők s majd az Antikrisztus, mint egy személyben megtestesült törvénytaposó megjelenése terén. Krisztus visszajövetele után jön az első feltámadás. Ebben egyes helyek szerint csak a mártírok s az időben élő lelkek vesznek részt, megfelelő elváltozással. De mivel a Biblia más helye szerint csak egy feltámadás van, egyesek úgy magyarázzák, hogy az első feltámadás s a vele kapcsolatos elragadtatás nem igazi feltámadás, nem annak a megdicsőült testnek a feltámadása, amelyben élni fogunk az örökkévalóságban, hanem inkább csak a megdicsőült lelkeknek az odaragadtatása a visszatérő Krisztushoz, aki székhelyét nem teszi le a földre, hanem a levegőbeli hatalmasságok földfeletti régiójába s itt fog a megdicsőült lelkekkel uralkodni a földön meginduló 1000 éves birodalom felett. Az 1000 éves birodalom megindulása elején a sátán megkötöztetik. A földön Krisztus uralma egyre nő, de nem zavartalanul. Egyik legfeltűnőbb jellemvonása az 1000 éves birodalomnak, hogy bár a sátán egészen hatálytalanítva van, a Krisztus erői olyan mértékben bontakozhatnak ki a földön, mint még soha, a bűn mégsem szűnik meg teljesen. Már az 1000 év alatt is sok a képmutatás s egyéb bűn, de a sátán szabadra bocsátásával, a szentek tálborán és Jeruzsálem városán kívül mindenek elbuknak. Az Isten elleni lázadást az Ótestamentumból s a zsidó apokaliptikából ismerős Góg és Magóg vezeti. Az istentelenség uralma nem sokáig tart. Az Úr Gógot és Magógot legyőzi. De hogy az 1000 éves birodalom annyi ember elbukásával végződik, az megdöbbentő. Ez a premillenarista álláspont, amely szerint az 1000 éves birodalom kezdete elé esik Krisztus dicsőséges eljövetele, sokak számára annyira tarthatatlannak s az ige alapján nem elég jogosnak látszik, hogy a postmillenarista álláspontot állították fel, mely szerint a Krisztus tulajdonképpeni dicsőséges eljövetele az 1000 éves birodalom után lesz. Isten igéje ugyanis oly szoros összefüggést állít Krisztus visszajövetele és az ítélet végrehajtása köré, hogy a kettő közt nem fér el az 1000 év, s Krisztus dicsőségben való megjelenésével, a szenteknek vele való uralkodásával nem egyeztethető össze egy olyan szomorú vég, melybe az 1000 éves birodalom torkol s amelyet nem tud enyhíteni az 1000 éves birodalom sok egyéb fénye. A premillenaris felfogásnak az a módja, amely Krisztusnak a szentekkel való uralkodását a földre, Jeruzsálembe teszi, különösképp elképzelhetetlen, mert Krisztus és a vele uralkodó szentek megdicsőült állapotban lévén, egy földi székhelyről nem uralkodhatnak. Különös érvvel mutatja ki ezt Heyns amerikai professzor. Viszont sok ellenvetést lehet tenni a postmillenáris állásponttal szemben is, mely szerint a paruzia az 1000 éves birodalom végén lesz. Miből tudjuk meg akkor, hogy mikor kezdődött el az 1000 éves birodalom s mi ad annak apokaliptikus jelleget? Bár a teológusok közt inkább a postmillenáris álláspont felé hajol a szimpátia, mi azt gondoljuk, hogy itt az ellentét csak azzal lenne megoldható, ha egész nyíltan beszélnénk arról, amiről lappangva úgyis szó van, arról ti., hogy az ige Krisztusnak kétféle paruziájáról beszél s hogy az első paruzia vezeti be az 1000 éves birodalmat, a második pedig lezárja azt. Így nem térnénk el a Jelenések Könyve kijelentéseitől, viszont a biblia egyéb helyein a Krisztus visszajövetelére nézve tett kijelentéseket sem kellene beleerőszakolnunk az 1000 éves birodalom elé eső paruziába. Ezt a felfogást az is támogatná, hogy az 1000 éves birodalom nem felel meg mindama várakozásnak, amelyeket a Biblia a Krisztus paruziájának teljességéhez fűz. A paruzia felvételével elesnék a kettős feltámadás és kettős ítélet problémája is, amennyiben az első paruzia alkalmával a mártírok és elragadtatottak nem a végleges feltámadási testet kapják meg, hisz ezzel abban a régióban, ahonnét Krisztussal együtt az 1000 éves birodalmon uralkodnak, nem is tudnának mit csinálni, hisz nyilvánvaló, hogy a feltámadási test az új ég és új föld organizmusára utal. Jellemző erre az is, hogy Jel 20-ban János lelkeket lát s nem megdicsőült testeket, amely pedig az újabb kutatások szerint a feltámadás lényegét tenné. Ez esetben az első feltámadás, melyről egyéb helyen sehol nincs szó, csak Jel 20-ban, – csak ún. feltámadás, inkább a megdicsőült lélek viszonyának és Krisztussal való életének egy új fázisa. Ezt annál inkább is elfogadhatjuk, mert mi a léleknek a halál utáni állapotára nézve nem valljuk az adventisták és russeliánusok nézetét, akik a halál után a lelket pausális, szünetelő állapotban látják, akiknél épp ezért kardinális változást jelent, az üdvözült lelkeknek a Krisztussal való uralkodás számára történő megelevenedése. Egyébként jó megszívlelni Vilmar intését. Ő óv attól, hogy a milleneumra nézve valami tant állítsunk fel. »Jól megfontolt s évek hosszú során át kipróbált meggyőződésünket mondjuk ki azzal, hogy nincs a most élők közt a földön senki, aki csupán megközelítő pontossággal megmondhatná, mi a milleneum és mi nem.«
    Hátra volna még beszélni a lelkeknek a halál utáni állapotáról, valamint az ítélet végbemenése és az azutáni állapotról. Ezek olyan kérdések, amelyeket különösebb eszkatológiai érdeklődés nélkül is letárgyaltak az eddigi dogmatikák s a részletkérdések eléggé tisztázottak. Itt elég, ha két dologra mutatok rá. Először arra, hogy a halál utáni állapot úgy az egyesekre, mint a meghaltak közösségére nézve sem lehet más, mint eszkatológiai, vagyis a Krisztus dicsőséges megjelenését váró. Az ítélet a lélekre nézve bizonyos tekintetben a halál után azonnal bekövetkezik, amennyiben azok, akikre az üdv vár, már most Krisztushoz kerülnek, ellenben azok, akikre a kárhozat vár, már most a gyötrelem helyére kerülnek. Az ítélet teljessége azonban jó és rossz irányban egyaránt csak a test feltámadása után következik be, miután a testnek, amely részt vett a bűnben, illetőleg az Úrért való gyalázathordozásban, épp úgy meg kell kapnia a maga kárhozatát, illetőleg megdicsőíttetését, mint a léleknek. Az a test, ami feltámad, megdicsőült test, egészen más, mint a mostani, amennyiben bűn nélkül való lesz, de viszont mégis ez a test lesz, mert különben, nem feltámadott, hanem újonnan teremtett testről beszélne az ige. Fontos dolog itt az, hogy az üdvözülendők boldogsága csak az Úr dicsőséges visszajövetelével lesz teljessé, hisz különben nem lehetne számukra olyan jelentőségteljes esemény a feltámadás. Úgyhogy ez az ú. n. diadalmaskodó egyház, mely alatt a Krisztusnak lelkileg megdicsőült gyülekezete értendő, szintén eszkatológiai gyülekezet, amely bár más hangnemben, de szintén énekli: Bizony, jövel, Uram Jézus!
    Ami azt a kérdést illeti, hogy az üdvösségben, az Úr visszajövetele után lesz-e fokozati különbség, a Biblia egyes helyei határozott igennel felelnek. Bizonyos azonban, hogy a fokozati különbség nem olyan nagy, hogy magát az üdvözülés tényének mindenképp felséges voltát csökkenthetné. Nem helyes ebből versengési tárgyat csinálni.
    Ami viszont az ítélet kárhozati oldalát jelenti, itt semmit nem engedhetünk az ige szigorú kijelentéseiből. Bár a kárhozatot még nehezebb elképzelnünk, mint az üdvösséget, nem adhatunk helyt az apokatastasis gondolatának, mely szerint végül mindenki üdvözül; sem annak, hogy a kárhozat végül sem más, mint a teljes megsemmisülés. Jól mutat rá Köberle, hogy éppen ott, ahol a hit kockázatán s már most a személyes döntés fontosságán fordul meg minden, a hit ellen elkövetett árulás volna a negatív irányú döntés következményeinek elsimítgatása.
    A másik, amit még az ítélet végbemenése utáni állapotról mondanunk kell, már egyszer érintve volt. Ez az, hogy az egész keresztyén eszkatológia nem az egyéni üdvösségelérés élvezésébe torkollik bele, hanem az Isten uralma dicsőséges megvalósulásába, az Úrral és az Úréinak egymással való dicsőséges közösség életébe. A Bárány gyülekezete nem egyszerű, külön eredményeket felmutató lelkek gyülekezete, hanem azoké, akik mint utolsók hagyták, hogy egybeszerkesztessenek a Krisztus testévé s legyenek az ő menyasszonyává. Ott, ahol az új ég és új föld pompája teljében maga Krisztus is a maga személye szerint is háttérbe vonul, hogy legyen Isten minden mindenekben, ott maradhatnánk mi előtérben? És mégis így lesz jól, az eszkatológiai gyülekezet épp ebben lesz örök transzparensévé a Szentháromságos Isten örök dicsőségének.
    Az új ég és új föld világa mozgalmas világ. Benne program, feladat és megbízatás mind elfér. Hogy ez részletekben mint lesz, nem tudjuk, de hogy a Bárány dicséretétől lesz hangos minden az Atya dicsőségére, az bizonyos. Csodálatos lesz ez. Kegyelem, de a miénk. Akkor majd azt is megértjük, ami mellett most lezárt ajtóként megyünk el, alázatos hitbeli engedelmességgel a kijelentéssel szemben. Akkor majd hálásak leszünk, hogy azért, mert nem értettünk valamint, nem álltunk ki az Úr Jézus eszkatológiai gyülekezetéből.
    Addig még nehéz idők, katasztrófák jönnek, a sátán ki is kérhet bennünket, hogy megrostáljon, a maga számára, de boldog, aki mindvégig megáll. Akkor majd boldogan, megdicsőült tekintettel nézünk vissza erre az órára, amikor tapogattuk, ami kitapintható, s hálásak leszünk azért, hogy az Úr az ő visszajövetele tudatásával is ébresztett s az ő visszajövetele tudatára ébresztett. Csak azután felébredt életünk s a kereszt aljában folyton neki szóló, őt váró szolgálatunk is igazolja, hogy nem hiába.
    Akkor úgy gondolhatunk ama nagy napra, mint Luther, aki így szokta mondani: »Oh, der liebe jüngste Tag.«
    Vilmar a Jelenésekről írt kommentárjának befejezéseül ezeket írja: »Maradjon az egyház hű a Jelenések Könyvéhez, ne tegyen hozzá, el ne vegyen belőle. Figyelje a jelenben az abban foglaltak beteljesedését, folyton figyelve Ura és királya ezen szavára: Bizony eljövök hamar! – És feleljen neki vissza: Bizony jövel Uram Jézus.«
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .