A formálódás évei

Gáncs Aladár Székesfehérvárott született 1891. január 12-én mesteri Gáncs Jenő evangélikus lelkész és kistatai Tatay Vilma harmadik gyermekeként. Családfáján több vonalon is látunk papként, tanárként szolgáló neves elődöket, de felmenői között például olyan evangélikus lelkész is akadt, aki August Hermann Francke tanítványa volt Hallében.

Aladár komoly, személődő, elmélyedő alkatában korán megmutatkozott a filozofikus hajlam. A fehérvári elemi iskola után a ciszterekhez járt gimnáziumba, és ott is érettségizett 1910-ben, majd a pozsonyi teológiai akadémia hallgatója lett. Itt is leginkább a filozófia és a vallástörténet érdekelte, de behatóan foglalkozott az ókori nyelvekkel is. Az akadémia büszkesége volt, írónak, tudósnak, filozófusnak készült, és környezete is bizonyos volt abban, hogy egykor a katedrán lesz a jövője. Tanulmányai végére azonban valami fokozatosan megváltozott benne, így amikor elhagyta a teológiát, nem Schopenhauert és nem Nietzschét találjuk a kezében, hanem Isten Igéjét, melynek alapos ismerője és fáradhatatlan hirdetője lett.

Megtérése, nagy életfordulása nem köthető csupán egy eseményhez, nem Pál apostol módjára egyszerre és hirtelen vakul bele Krisztus fényességébe, de az egészen bizonyos, hogy az ő életét is teljesen átforrósította és beragyogta a Feltámadott.
„Az első időkben az állt előttem: megtérni annyi, mint Istennek adni át az életünket. Azután ezt láttam: megtérni annyi, mint a magam bűnössége alatt összetörni s a keresztfán felkínált kegyelmet elfogadni. Azután láttam, hogy […] megtérés az, aminek folytatása van. Ma már látom, hogy a megtérés fogalmi meghatározása egyike a legnehezebb dolgoknak. Ha mégis mondanom kellene valamit, akkor azt mondanám, hogy a megtérés főkritériuma, hogy az Istennek alányúlása legyen nyilvánvalóvá az életünkben. Hogy elsősorban melyik ponton és hogy milyen egymásutánban, az megrendelhetetlen”.
(Gáncs Aladár, 1930)
„Higgyük el kedves testvéreim, nem hoznánk zavarba az Istent, ha mindenkinek az életét kérnénk az ő számára, ha mi úgy rendezkednénk be munkamódszerünkben, hogy igen sokakat menthessen meg. […] Abban a nagy számtengerben, amelyben a mi világunk úszik ez a fogalom »sok« nem jelenthet keveset, vagy a kevésnél csak kevéssel többet. Vajha ez látszanék meg a mi imáinkon, a mi munkánkon, a mi missziói szolgálatunkon és azon az istenképen, amelyet magunkban hordunk.” (Gáncs Aladár, 1933)

„… hogy minél többeket megnyerjek”

1915. október 23-án a Bécsi kapu téri evangélikus templomban Scholtz Gusztáv bányakerületi püspök együtt avatta lelkésszé gyermekkori barátjával, a nála két évvel fiatalabb Túróczy Zoltánnal. Előbb Komáromba került segédlelkésznek, majd Székesfehérvárra apja mellé, akitől 1916. szeptember 3-án vette át a gyülekezet vezetését. Már 1915-ben kapcsolatba került a református diákszövetséggel, 1917-ben pedig egy felhívást tett közzé az egyházi lapokban egy evangélikus diákszövetség szervezése érdekében. Az egyesületekre úgy tekintett, mint a megújulás eszközeire, melyek újra megtölthetik a népegyházi gyakorlat ürességét.

Jellemző volt rá, hogy minden eszközt az ébredés szolgálatába állított. 1919-ben például azt írta barátjának, hogy „vetítőgépes belmissziói munkát” folytat. Szimpatizált az Evangéliumi Munkások Szövetségének indulásával, majd a kommün bukása után 1920-ban megszervezte az első teológus-lelkész konferenciát Ostffyasszonyfán. Ez a konferencia tekinthető a magyarországi evangélikus egyházi ébredés nyitányának, melynek hatása egy évtized múlva vált igazán érezhetővé. Bekapcsolódott a Bethánia Egyesület munkájába is, előadásokat tartott konferenciáin. Gyülekezetében is komoly ébresztő munkába kezdett, itt „a nagy magyar ébredésért” külön imaórákat is indított 1921 tavaszán.

1922. július 26-án jegyezte el di Gleria Rózát, akivel ez év októberében házasságot kötött, majd egy év múlva megszületett első gyermekük, Mária Róza. 1924. december 8-án részvételével megalakult a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület, melynek már ekkor titkára lett. 1925 januárjától szerkesztette a Fénysugárt, a Fébé mozgalmi lapját. Ebben az évben májusban megszületett Aladár fia. Sok imádság és útkeresés után 1925. szeptember 25-én kis családjával elbúcsúzott a székesfehérvári gyülekezettől, és Piliscsabára költöztek, hogy a Fébé lelkésze lehessen. Hittel vállalták ezt az új, bizonytalan utat. Itt egyre inkább tágabb körben kezdett gondolkodni: 1926-tól elkezdte szervezni a piliscsabai Béthelben a nyári teológus-lelkész konferenciákat. Bár alázatosan a háttérben maradt, mégis ő volt az igazi motor, ő gyűjtötte, hívogatta, buzdította a lelkeket. 1927-ben megszületett harmadik gyermekük, Kálmán, aki azonban szívbetegsége miatt négy hónaposan meghalt.

„… az összes gyülekezetek gondja”

1929 nyarán jött világra negyedik gyermekük, Magdolna. Ez év őszén elhunyt Pauer Irma, a Fébé első főnökasszonya. Ez is siettette benne azt az érlelődő döntést, hogy a Fébétől megváljon, ezért 1930-ban vallástanári állást vállalt Budapesten. Naponta négy-hat hittanórában tanított, szemléletesen, a diákokat aktívan bevonva. Tudatosan törekedett arra, hogy a tanítványaival személyes kapcsolatot alakítson ki.

1931-től az Evangélikus Misszióegyesület jegyzője, majd 1932-től titkára lett. 1931-ben többekkel együtt megszerkesztette a Baráti Mozgalom alapokmányát, és ezzel egy olyan szerveződést indított el, mely „imádkozó és szolgáló munkaközösségbe hívja mindazokat, akik szívükön hordják evangélikus egyházunk és magyar népünk lelki ébredését”. Folytatta az Ostffyasszonyfán megkezdett konferenciák sorát, de immár egy szélesebb körre kiterjesztve: Sárszentlőrincen (1932), Kadoskúton (1933), Apostagon (1934), Budakeszin (1935). A misszióegyesület közgyűléseit is konferenciákká bővítette ki, és ezt összekötötte egy-egy vidéki gyülekezeti evangélizációval is. Ilyen alkalmak voltak Szarvason, Nyíregyházán, Celldömölkön és Mezőberényben. Megszervezte a Missziói Gyermekszövetséget is, és rendszeresen írt a kicsinyeknek a Kis Harangszó című újságba.

1931-től a külmissziót is felvállalta, szerkesztette a Missziói Lapokat, előkészítette Kunst Irén Kínában szolgáló misszionáriusnő és Chistananda indiai lelkész magyarországi látogatását. Mindenre volt ideje: személyes beszélgetésekre, szerteágazó levelezésre, előadásokra, cikkek írására, kórházlátogatásra, imádkozásra és buzgó fogházmisszióra. A Markó utcai börtönben külön fogházmissziói imaórát kezdett el, és igyekezett egyengetni a szabaduló rabok elhelyezését és megsegítését is.

„Nagyon csekélyre értékeled az épülés fogalmát, ha azt gondolod, hogy az egy nagyszabású konferenciai előadás meghallgatásából áll; vagy hogy az épülésnél az a legfontosabb. A közösség az, ami épít! Különben hiába a legnagyszerűbb s egyébként megáldható beszédek azok számára, akik a közösség után vágyódnak.” (Gáncs Aladár, 1926)

„Semmire sincs nagyobb szüksége ma Istennek, az Ő Országának s így a missziónak is, mint a »semmikre.« (1Kor 1,28) Semmik és senkik kerestetnek.” (Gáncs Aladár)

„… az életem sem drága nekem”

1935. december 2-án még előadást tartott – életében az utolsót. Már korábban kiderült róla, hogy szívbeteg. Ám ő mit sem törődve ezzel, fáradhatatlanul dolgozott. December 4-én azonban, amikor nyomdába vitte a Kunst Irénről szóló emlékkönyvének kéziratát, rosszul lett. Azonban amint egy kicsit jobban érezte magát, tovább dolgozott. December 5-én – mivel már írni nem tudott – feleségének tollba diktálta utolsó munkáját: két kis elmélkedést a Harangszó számára, amelyet egy betegeknek szóló imakönyvbe írt. December 8-án, vasárnap vitték be a Bethesda-kórházba, ahol állapota válságosra fordult. Fájdalmai miatt morfiuminjekciókat is kapott. Szenvedése innentől már csupán pár napig tartott, igaz, ez az idő szerettei számára végtelen hosszúnak tűnt. Földi életének utolsó hajnalán ezt mondta: „Több imádságot, több imádságot!” 1935. december 11-én délután kettő óra után néhány perccel dobbant utoljára a szíve.

Gáncs Aladár alakját az egyház mai megújulásáért munkálkodva érdemes emlékezetünkben tartanunk. Gondolatai, hittapasztalatai ma is aktuálisak, különösen azok számára, akik újból az ébredéséért küzdenek. „Senkik kerestetnek” – írta egykor, s erre az ő élete volt példa. Ő alázatosan a háttérben tudott maradni, szerényen, csendesen, imádkozó szívvel mégis hatalmas munkát végzett, sokszor mások helyett is zúgolódás nélkül dolgozott.
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .