Gáncs Aladár Barth Károlyról – Barth Károly Gáncs Aladárról

    Ma már kevesen tudják, hogy Magyarországon az elsők között, evangélikus egyházunkban pedig elsőként egy fővárosi vallástanár – Gáncs Aladár – írt tanulmányt századunk kiemelkedő, vagy éppen legkiemelkedőbb teológusáról, Barth Károlyról. A svájci teológust – némi túlzással – egy „mozgalom” elindítójának tekintette és a Theológiai Szemlében (Debrecen, 1930. IV. évfolyam 4–6. szám) közzé tett 18 oldal terjedelmű tanulmányában ezt írta róla: „Ha lehet a jelekből ítélni, a reformáció kora óta nem volt ilyen nagy méretűnek ígérkező teológiai mozgalom.” Tanulmánya 1931-ben különlenyomat formájában is megjelent, ezzel a címmel: Mit tanulhatunk Barth Károlytól?
    Soproni diákkoromban (1933–37) hallottam egy s mást Barthról. Sokszor emlegette nevét Lehel László, aki harmadéves teológus korában Bázelben járt ösztöndíjasként és hallgatta Barth előadásait. Mikes Ádám (későbbi békéscsabai esperes) előadást tartott róla a Teológiai Ifjúsági Kör keretében. 1935 őszén néhány oldalt – nagy keservesen – magam is elolvastam Barth „Római levél” című, Gáncs Aladár által jól ismert és nagyra értékelt új kiadásából. Tanulmányát azonban nem adta kezembe senki. Már segédlelkész voltam, amikor 1938-ban Szántó Róbert kelenföldi lelkész (későbbi apósom) megajándékozott a különlenyomattal.
    Kevesen tudnak Gáncs Aladár tanulmányáról. Még kevesebben olvasták. Pedig érdemes elolvasni ma is. Olvasmányos, megmozgató, agitatív jellegű munka. Látszik, hogy írásba foglalása előtt lelkészek számára tartott előadás formájában hangzott el eredetileg. Nemcsak a korai Barth gondolatvilágát ismerhetjük meg belőle, hanem a rá nyitott szívvel figyelő Gáncs Aladárt is. És azt az ügyet is, amelynek szolgálatára szánta életét: a hazai evangélikus egyház lelki ébredésének ügyét.
    Barthtot abban az időben az evangélikus lelkészek, de a reformátusok is többnyire ellenszenvvel emlegették, noha alig ismerték. A Keresztyén Igazság nagytarcsai konferenciáján, 1937-ben az egyik hozzászóló, Járosi Andor kolozsvári lelkésszel szembeszállva, Barth „Isten-fogalmát” jellegzetesen kálvinistának minősítette és egy lármás őrmesterhez hasonlította. Gáncs Aladár mentes volt az ilyen előítéletektől. Tanulmányának mindjárt első mondatával a lényegre tapint: „Egy ember, aki kétségbeesve veszi észre, hogy igehirdetésének nincs hatása s merészen elindul az okok felkutatására – ez volt az első hír, amellyel figyelmem Barthra felhívódott.”
    Lényegre tapint egy másik észrevétele is. A fiatal Barthtot sokan az első világháborút követő általános ,,válság”, a „krízis”, az „összeomlás” teológusának tekintették. Ehhez kapcsolódva írja Gáncs Aladár tanulmányában: „Nem lehet Barthot a világháborúból levezetni. Sokkal inkább vezethető le abból a százados krízisből, amely az egyházra és a teológiára a racionalizmus és még inkább a pietizmus kora óta rázuhant” Szerinte Barth a reformáció korán tájékozódik és „a Schleiermacherrel megindult teológiai eltévelyedés máig terjedő korának teljes átugrását hangoztatja.” – Ez a megjegyzése nagyon figyelemreméltó. Nemcsak azért, mert napjainkban ismét előtérbe került a keresztyénségnek, magának Jézus Krisztusnak valláspszichológiai megközelítése, hanem elsősorban azért, mert Gáncs őszinte és bátor teológiai magatartására vet fényt. Öt pietistának nyilvánították és bizonyos fenntartásokkal pietistának tartotta magát is. Most mégis kiszolgáltatja saját pietizmusát Barth kritikájának, aki az élményekkel, a tapasztalatokkal szemben Isten igéjének elsőbbségét hangoztatja és hadat üzen – amint Gáncs írja „az egyes pietista körökben túltengő élményteológiának”.
    Miért teszi? Hiszen maga állapítja meg: „Nálunk magyar földön kicsit még korai az élmények túltengése ellen beszélni. Mert nálunk inkább a gőgös, pogány élménytelenség van még uralmon.” Mégis így folytatja: „Azért jó, ha fiatal atlétáink, akik el vannak telve, nem annyira Isten igéjétől, mint inkább annak bennük való csengés-bongásától, jobban figyelnek Barthra. „Gáncs Aladárt, amikor egyháza lelki ébredéséért imádkozik és fáradozik, nem az egyházon belül mindig megtalálható személyi ellentétek, a struktúrák megváltoztatása körül folyó viták érdeklik. Figyelme elsősorban az ébredés belső, teológiai problémája felé fordult. Érzékenyen reagál ezért Barthnak nemcsak a liberálisok racionalizmusát, hanem a pietisták élményteológiáját a kinyilatkoztatás fényében megkérdőjelező kritikájára. Úgy látja, hogy Barth „rámutat a nagy hívő megmozdulások közismert hullámvonulataira. Először nagy reformokra vágyódnak. A lelkiismeret, az Úr szava dörög és parancsol. Lassacskán változik a kép. A lelkiismeret harsonája halkul. Már nem harsog semmi nyugtalanítót s az új világ felé való vágyódás hamarosan kiköt bizottsági ülések, jegyzőkönyvek és évi értesítők lakályos révpartjainál.”
Elfogadja Barth kritikáját, sőt szükségét érzi, mert szerinte „Barth voltaképpen a hívő gyülekezetnek óhajt segítségére lenni. Ezért támadja a legélesebb szavakkal azt.” Idézi Barthot: „Akkor is hinni akarok, amikor nem érzek semmit abból, hogy hiszek.” Tüstént megállapítja azonban, hogy ezzel nem mond teljesen újat, mert erre a nagy würtenbergi pietisták (Hofacker, Hehnhöfer és Stockmeyer) „Barth acélos, dörgő riadója előtt jóval rájöttek.”
    Őszintén megvallja: „Mikor még inkább csak hírből ismertem, azon félelmemnek adtam kifejezést, hogy Barthtól a hívők sokat tanulhatnak, de mi lesz Barth hatása azokra, akik a hívő irányt csak kritizálni tudják. Most másképp mondom. Barthtól az alázatosak fognak tanulni. Lett légyenek bár a hitnek bármely álláspontján. Barth a liberális, racionalista, hitetlen, pietistaellenes köröket sem kalauzolja más irányba, mint a hívőket. Ez az út a kételkedő, kritizáló, pietistaellenes lelkeket első sorban mégis csak azokra az állomásokra fogja irányítani, amelyeket ők eddig, mert a hívők nem kedvük szerint képviselték, csak kerültek.”
    Mit tanulhatunk tehát Barth Károlytól? Mit tanult Gáncs Aladár tőle?
– Öt tételben fejti ki válaszát. Ismét csak el kell mondanunk: válasza legalább annyira jellemzi Barthot mint Gáncs Aladárt. Olykor szinte jobban őt. A bőven kifejtett tételeket most csak röviden, néhány jellegzetes idézet kiemelésével ismertethetjük.
    1. Nagyon jellemző mindjárt első válasza. Megtanulhatjuk tőle „saját személyünk kikapcsolásának kíméletlen keresztülvitelét.” Ezt a „kíméletlenséget” Gáncs Aladár a fiatal Barthot is meghaladó mértékben gyakorolta. Scholz Lászlótól hallottam, hogy az általa rendezett konferenciákon mindig a résztvevők között, a hátsó sorokban helyezkedett el, s csak akkor jött előre, amikor előadást kellett tartania. Azért is szerette Barthot, mert „az én-t kihozza a szoros kapu elé. Ennek az én-nek készíti el a keresztet s majd egyetlen további életlehetőségképpen a feltámadást.”
    2. Másodszor: „Az Úr szavának nagyobb érvényre juttatását tanulhatjuk Barthtól.” Isten számára a „Das ganz Andere” – az egészen más. „Kikerülni nem tudjuk, ez bizonyítja realitását.” „Mint az Isten szava lép fel velünk szemben.” Legfontosabb nála „a központi szerepet vivő, a Krisztus.” A Bibliát is az teszi megkülönböztetett könyvé, hogy benne a „Das ganz Andere”-val a legtisztábban, szinte kizárólagosan találkozunk. Mindezek barthi gondolatok Gáncs Aladár megfogalmazásában. „A kijelentés objektív oldalának fontosságát hirdető” barthi teológiát jó ellenszernek tartja „a hívő kegyesség színe alatt meghúzódó édeskés vallásosság és titkos én-kultusszal” szemben.
    3. Harmadik tételében Barth antropológiájának jelentőségével foglalkozik. „Az antropológiai oldal megrázó feltárásában van Barth bizonyságtételének legperzselőbb ereje. Meg kell tanulnunk tőle, hogy „az ébredést előkészítő megrázkódtatásoknak nem elég azzal foglalkozni: Ti pedig kinek mondtok engem? – hanem azzal is: Te pedig kinek mondod magad?” Felfigyel arra, amit Lutherre hivatkozva a „fehér ördögről” mondott. „A fehér ördög a hívők, a jobboldaliak istentelensége.” Úgy találja, Barth igazolja amit ő az általa nagyrabecsült würtenbergi pietistától, Hofackertől tanult: „Az ember nem olyan mint a kő, hanem olyan mint a gumi. A kalapácsütés széjjel lapítja, de még fel sem vétetik róla a kalapács, már kezdi felvenni a gumi régi alakját.”
    4. Legbővebben Barthnak a hittel kapcsolatos tanítását tárgyalja. Amikor az ő hitfogalmának három jellegzetességére hívja fel figyelmünket, nem hallgatja el kritikáját sem. Megjegyzi tehát: „Nem jelenti mindez azt, hogy Barth mindenben kielégít. A hit birtokállománya ha nem is tapasztalhat, de az Úr Igéje szerint lehet valamivel nagyobb... Keveset markol.” Túlzottnak érzi Barthnak a vallásos élményt illető kritikáját. Elfogadja, de megjegyzi: „bizonyára nem gondol arra, hogy az élménynek nem volna meg a maga pedagógiai jelentősége, szerepe még Isten rendezésében is. ” – Helyesli viszont, hogy miközben Barth hangsúlyozza, hogy „a hit az ész rabszíja és az élmény kurta iránytűje alól felszabadít”, rámutat a hit kockázat jellegére is. Gáncs Aladár jellegzetes megfogalmazása szerint: „A hitnek mindig üres a keze” – s hozzátehetjük, hogy Barth semmi ellen sem tiltakozik olyan nagyon, mint az ellen, hogy a hitnek sétapálcát nyomjanak a kezébe. „Szerinte Glaube és Treue voltaképpen ugyanazt jelenti. A hit a dolog emberi oldala, a hűség a dolog isteni oldala.” – Azt is jól látja, hogy Barth szerint a hit „sohasem kész”, mert Isten és az Ő szava állandó nyugtalanságot jelent minden ember önbizonyosságának. Ezt nevezi Gáncs - ismét rá jellemző szemléletességgel – „a hit perpetuum mobilejének”. A hitet ugyanis egy dolog foglalkoztatja szüntelen: a bűn és annak bocsánata. „Olyan sokan vannak, akik hitük számára nem tudnak elég izgató dolgot találni! Ezek megszégyenítésére mondja Barth azt is: A mi időnk vár emberekre, akik újból tudják, mi a bűnbocsánat.”
    5. Gáncs Aladár figyelme, miután az egyesületek keretei közé szorult keresztyénségből – személyes csalódások következtében is – kiábrándult, az egyház, közelebbről a magyarországi evangélikus egyház ébredése felé irányult. Ezért érdekli nagyon, mit mond a harcias svájci református teológus az egyházról. Református voltán nem akad fenn. Inkább azon örvendez, hogy „feltűnő Lutherrel együtt való sok felujjongása.” Még csak a fiatal Barthot ismerte és nem ismerte a későbbit, aki „Christliche Dogmatik”-ját újra írta és tudatosan „Kirchliche Dogmatik” címen jelentette meg új kiadását. Főleg a kritikus megjegyzések érdeklik ezért: ,,Az egyháznak csak attól kell félnie, hogy Jézusról beszélve, ne Jézusról beszéljen, hanem valami másról.” Visszhangra találnak szívében mégis Barth ilyen megállapításai is: „A Krisztus egyháza ház, amelynek minden oldalról nyitott ablakai vannak s ahol állandóan annál a gondolatnál maradnak: hogy Krisztus meghalt az istentelenekért. Az egyház a bűnösök egyháza, de ugyanakkor a megváltottaké és a reménykedőké is. Ezért végül is így értékeli őt: ,,A jövő fejlődési lehetőségeit mérlegelve különösen két pont van, ami biztató Barthnál. Az egyik az, hogy ő a hívő gyülekezetnek óhajt a segítségére lenni. A másik az, hogy imádkozó teológus.”
    Gáncs Aladár nem elfogulatlanul – sine ira et studio – közelít Barthoz. Nem csupán azt ismeri fel, hogy korunk nagy teológusa mellett nem lehet elmenni, hanem azt is, hogy szükségünk van rá, tanulnunk lehet és ezért tanulnunk kell tőle. – Néha mintha ellentmondásosan reagálna rá. Antropológiájával kapcsolatban megjegyzi, hogy „nem hiánytalan”. „Éppen az ő kedves levelének, a Római levélnek, vannak helyei, amelyek a pozitívumok terén többet biztosítanak az ember számára, mint Barth.” Máshelyt, az egyházzal kapcsolatos tanítás során attól félti Barthot, hogy az üdvösség és kárhozat közötti különbséget nem veszi eléggé komolyan. Mégis reméli, hogy „nem fog egy olyan tanításnak helyt adni, mintha végül mindegy lenne minden.”
    Azért ezen a két ponton-is lényeglátónak bizonyult a tanulmány. A humánum, az emberi értékek megbecsülése tekintetében a második világháború után ugyanis sokkal megértőbbnek bizonyult Barth, amikor arra figyelmeztetett, hogy Jézus Krisztusban Isten humanizmusával találkozunk. – Az üdvösség és kárhozat kérdésénél is megérzi, hogy mennyire foglalkoztatja Barthot Isten szabad kegyelmének gondolata s ezzel kapcsolatban az, hogy Isten végül mindeneket egybeszerkeszt (Ef 1,10).
    Barth félreértésével is találkozunk e róla szóló tanulmányban. Nem érti Gáncs, hogy miért nem említi Barth Ottó Rudolf „Das Heilige” című könyvét, amikor Istent maga is „Das ganz Andere”-nek mondja. Ottó, Barth kortársa, ugyanis „az Isten-képben az irracionális elemeknek, mint a szentséges, a félelmetes, a csodálatos, a megrendítő, az összetörő” helyet igényel. Az éppen irracionalizmusa miatt ma ismét népszerűvé vált Ottó azonban – Barthtól eltérően – valláslélektani tények számbavétele és nem a kinyilatkoztatás alapján jut el meghatározásához. A „Das” névelő használata azonban mindkettőjüknél mégis indokolttá teszi Gáncs Aladár kérdését.
    Mielőtt Barth véleményét ismertetném Gáncs tanulmányáról, tegyünk fel még egy kérdést. Miért figyelt fel a budapesti vallástanár és miért reagált olyan elevenen az akkor még bonni, később bázeli teológus fellépésére? Van-e valami közös háttér, amelyből mindketten előlépnek? Mi ez a közös háttér?
    Mindketten gazdag hagyományú lelkészi (teol. tanári) családban növekedtek. Mindketten a Schleiermacherrel kezdődő teológiai modernizmus hatása alá kerültek főiskolai hallgató korukban. Barth Berlinben szenvedélyes lelkesedéssel hallgatta Harnack előadásait, majd a magyar Szimonidesz Lajossal közvetlen kapcsolatot tartó Rade lapjának a „Christliche Welt”-nek munkatársa. – Gáncs Aladár pozsonyi teológiai hallgató korában belemerült filozófiai tanulmányaiba. Schoppenhauert éppúgy ismeri, mint a magyar Böhm Károlyt. Másként, de mindketten meghatározó módon találkoznak a pietizmussal is. Mindkettőjükre éppen a würtenbergi pietizmus hat. Barth egyik nagyapja Hofackert szeretettel tanulmányozó, derűs kedélyű pietista lelkész. Később kapcsolatba került Bad Bollban a fiatalabb Blumhardttal. Az idősebb Blumhardt élete és munkássága sokat foglalkoztatja. – Gáncs Aladár a Bethánia egyesület révén kerül kapcsolatba a hazai, nagyrészt angolszász hatást közvetítő ébredési mozgalmakkal. Figyelme azonban részben Mária Dorottya nádorasszony és Bauhoffer budavári lelkész emlékezete nyomán, a würtenbergi ébredés felé fordult. Hofackert, a 19. századbeli híres würtenbergi ébredés megindítóját tanulmányozza. Nyugtalanítják a pietizmus szélsőséges jelenségei. Mindketten mélyen átélik az első világháború keltette általános válságot. Amíg Barth figyelme Kutter és Ragaz hatására a társadalom, a munkásság problémái felé fordult. – Gáncsot, bár világosan látja a társadalmi bajokat, nem a strukturális változások érdeklik. A lelki alvásban levők ébresztését szorgalmazza. Ezért kapcsolódik be a Bethánia egylet munkájába, hogy majd az onnan kiváló Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület titkára és lelkészeként folytassa tevékenységét. Mindkettőjük életében beáll egy törés. Barth a vallásos szocialista mozgalommal, Gáncs az egyesületi keresztyénséggel került ellentétbe. Isten igéjére hallgatva és Luther tanulmányai nyomán tulajdonképpen Barth segítségével jut ahhoz a felismeréshez, hogy bármilyen ellentétben áll egymással a racionalista modernizmus és a pietizmus élmény keresztyénsége, valahogy mégis közös kettőjük én-központúsága, a vallásos tudat homloktérbe állítása. Ennek a felismerése volt az igazi, a felszabadító, a távlatokat nyitó krízis az egész Európát megrendítő válságos évek idején.
    Tanulmánya végén így summáz Gáncs Aladár: „Barthnak van a magyar tájakon mondanivalója. Vajha e sorok is ezt igazolhatnák. S az tűnne ki belőlük, hogy a mai magyar evangélikus keresztyén atmoszféránk is megérett egy ilyen biblikus, józan, Isten országát tisztábban megláttató s váratlanul teológus-jellegű ébredésre.”

***
    Mi volt Barth véleménye Gáncs Aladár vele foglalkozó tanulmányáról? Erről mindössze egyetlen levél tanúskodik. Sikter András soltvadkerti esperes juttatta el hozzám másolatát 1953-ban. Kísérő levelében elmondta, hogy 1928 nyári szemeszterében a münsteri egyetemen hallgatója volt Barth professzornak. Személyes kapcsolatba is kerültek. 1930-ban Gáncs Aladár kérésére megküldte volt professzorának német fordításban ,,Mit tanulhatunk Barth Károlytól?” című tanulmányát. Barth 1931. január 4-én kelt levelében meleg szavakkal mondott köszönetét. Többek között ezt írta: „Több mint egy éve fekszik leveleim között Önnek egy írása, amelyhez egy Magyarországon velem foglalkozó előadás szövegét is csatolta. Erre a levélre mindeddig nem válaszoltam s emiatt már régóta lelkiismeret-furdalásom van. Szeretnék tőle végre az új év kezdetén megszabadulni... Elmondhatja Gáncs lelkész úrnak, hogy előadását annak idején elolvastam és tanulmányát nagyon megfelelőnek tartottam.” Ezen kívül megemlíti még a professzor: „Az elmúlt nyáron ismét egész sereg olyan tanítványom volt, aki az ön nemzetiségéhez tartozik és nagy örömet szereztek kiváló szorgalmukkal és érdeklődésükkel.”
    Barth professzor – ezt személyes emlékeim alapján mondhatom – gyakran nevezte kelet-európai hallgatóit angyaloknak. Kuszy Adolf nem régen elhunyt gömöri evangélikus lelkésznek a Kirchliche Dogmatik I–II. kötetét adta ajándékul. Görög betűkkel írta be ajánlását: tou aggelou tes Slovakias. – Az angyal szóról jut eszembe, hogy ilyen angyal volt Gáncs Aladár is.
    Közel egy emberöltővel ezelőtt angyal járt közöttünk. Észrevettük-e? Én nem, vagy már csak későn vettem észre. Gimnazista koromban találkoztam egyszer Gáncs Aladárral. A fővárosi iskolák evangélikus tanulóit hitoktatóik párba állítva vitték el ifjúsági csendesnapra a Deák térre. Úgy 1930 körül lehetett, tavasszal, böjt idején. Színültig megtöltöttük a templomot. A csendesnap úrvacsorával zárult. Gáncs Aladár mondta az úrvacsorai beszédet. Nem hatott rám. Kis termetű, halk szavú volt. Számomra eltörpült Raffay Sándor püspök mélyen zengő, Gaudy László sztentori, Szántó Róbert költőien szárnyaló hangja mellett. Ők tartották a csendesnapi előadásokat.
    Gaudy László és Szántó Róbert Gáncs Aladár teológus társa volt Pozsonyban, még az első világháború előtt. Nyilván jobban ismerték őt nálam. De tudták-e, hogy angyal járt közöttünk? Szántó Róbert még segédlelkész koromban mondta el a következő esetet:
    Külmissziói napot tartottunk Kelenföldön – mesélte. Ott volt Kemény Lajos esperes és H. Gaudy László teológiai doktor, fővárosi vallástanítási igazgató. Gáncs Aladár akkor több budapesti iskolában hitoktatóként szolgált. Ő tartotta az előadást. Nem mentünk be a tanácsterembe. Visszavonultunk a lelkészi irodába. Jelentőségünk tudatában meghánytuk vetettük az egyház dolgait. Az egyház jövője – úgy gondolom – mégsem irodám kényelmes karosszékeiben, hanem a gyülekezeti tanácsteremben formálódott, ahol az egyház küldetéséről tartott előadást Gáncs Aladár.
    Így mondta el ötven évvel ezelőtt Szántó Róbert. Talán mégis sejtett valamit arról, hogy angyal járt közöttünk...
Benczúr László
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .