Szeretet és szeretet


    Szeretet és szeretet között nagy különbség van. Kár, hogy nincs mindenikre egy külön szó. Nyilván azért, mert amikor a szavak megszülettek, még nem volt világos kép a különbségekről. Így kell mármost mindvégig hurcolnunk az egykorú szóképzés és szóhasználat s a belőle fakadó hibák összes súlyos következményeit? Hát nem születhetnek-e ma is szavak s nincs-e épp e téren jogunk belenyúlni a nyelv háztartásába? Nem biztat-e erre más nyelvek példája, ahol tényleg a szeretet fogalmára különböző kifejezések vannak, nyilván azért, mert a szeretet jellegében külön ágazatokat ismertet meg. Még jobban sürgetné e dolgot az, hogy szeretet és szeretet között nem csupán árnyalati különbségről van szó, mint az ibolyakék meg az égszínkék között. Szeretet és szeretet úgy elüt egymástól, mint a fehér és fekete, világosság és sötétség, test és lélek, áldás és átok, élet és halál.
    Ezért van, hogy aki elkezd a szeretet kérdéseivel foglalkozni, igen sok meglepetéssel találkozik. A világ is, a megtérésről hallani sem akaró ember is beszél szeretetről. Nem egyszer fel is mutat csodálatraméltó tetteket e téren. Viszont Isten gyermekeit hallja panaszkodni arról, hogy nem tudnak szeretni, s hogy ha tudnak is, nagyon elégedetlenek azzal a szeretettel, amit nyújtottak. Súlyosbodik a figyelő helyzete, mikor maga is megfigyeléseket tesz s nem érti még, hogy a szeretet sokszor abból áll, hogy az ember megkeményíti a szavát és int és fenyít, fájdalmat érez és éreztet.
    Ezekben a vizsgálódásokban és felderítő utakban nem is jutnánk előbbre, ha a szeretetre fényt nem vetítene magának az Úrnak szeretete. Aki előtt a János 3,16-ban az Úr szeretete feltárul, az megértette, hogy az Úr szeretete a bűnt gyűlölő s a bűnöst szerető szeretet. Ha ezt a fényt igénybe vesszük, megállapíthatunk egy sorozatot, melyben a szeretet négy fajtája vonul el előttünk.

    Az első és legmélyebb fok, amikor valakiben az ember csupán a bűnt szereti. Egy bizonyos bűnt. Azt, hogy eladja magát, hogy kész segítségemre lenni bűnös üzelmekben. Róla magáról egyébként a legrosszabb véleménnyel lehet. Számomra az egész ember csak eszköz, valami, amit időnként bizonyos vágyaim számításai kielégítésére felhasználhatok, de azután félredobom s nem törődöm vele, mígcsak megint szükségem nem lesz rá. Úgy-e milyen közönséges dolog ez? És mégis hány szeretet van, amely mögött nincs több, mint ez. Ezzel a szeretettel szeret a sátán. Reá nem lehet ráfogni, hogy szereti az embert. Hiszen az lelkiismeretével, jobb után való vágyával, ellenállásával sokszor elég gondot okoz neki. Az emberen nem találhat szeretni valót. Annál többet a bűnén. Egész bizonyos, hogy te is éltél ilyen szeretetben. De ha rájössz, hogy valakivel szemben ilyen szereteted van, még most is, szakíts vele. Vannak ennek az esetnek emberi képviselői. Sámson nem szerethetett Delilában mást, mint csak a bűnét. És viszont Delila Sámsonban. Milyen ártalmára voltak egymásnak. Finomabb az az eset, amit Absolon pártjánál látunk, akiket ő kézcsókolásaival szerzett magának. Melléje álltak, mert hízelgett nekik, szerették a bűnét. Őt magát nem. Hiszen nincs megírva egyről sem, hogy mikor meghalt, megsiratták volna. Csak atyjáról, aki pedig nem a bűnéért szerette. Gyakori a fordított eset is. Absolonnál egy volt a hízelgő, sok a meghódított. Ma inkább azt ismerjük, hogy sok a hízelgő, akik mind boldogulnak, mert jósággal, becsületességgel, munkával, igazságossággal nem lehet oly hatásosan megnyerni valakit, a magunk számára, mint a hiúság legyezgetésével.

    A második fok, amikor az embert magát is megszeretjük, de a bűnéért. Mindenesetre becsületesebb dolog, mint úgy tenni, mint a legelső fokon levők. Ezen az alapon igen sok barátság áll fenn. A nyílt érdekbarátságtól elkezdve az öntudatlan rajongásig. Nem ritkán csodálnunk kell a szoros kapcsot, mellyel egy iszákos, egy kártyás, egy könnyelmű, egy pletykázó természetű ember az ő társát magához tudja fűzni. Áldozatokat tudnak hozni egymásért. Elfedezik egymás jellembeli gyengeségeit. Készek kárt is szenvedni egymásért és végül maguk is elhiszik, hogy a legönzetlenebbül szeretik egymást. S aztán? Ó, ez így tarthat mindvégig. De ha az egyik életében beáll egy fordulat s mondjuk a kocsmázó a kocsmát, a mulatozó a mulatozást, a sikamlós beszédű a sikamlós beszédet abbahagyja, bezzeg nem kell a pajtásnak tovább. A lepel pedig lehull. Szeretted valamikor, igaz, de mihelyst megszűnik az a bizonyos bűne, megszűnik a szeretet is, letagadhatatlanul elárul téged, hogy azt az embert csak a bűnéért szeretted. Ilyenek lehettek a tékozló fiú barátai is. Még ha volt is valaki, aki szegénysége ellenére együtt érzett vele, a megtéréssel, azzal, hogy bűnösnek, méltatlannak, kárhozatraméltónak ítélte magát – megszakadt a kapcsolata még ezzel is. Szeretetben büszkélkedő lelkekre nézve nincs mélyebb megaláztatás, mintha kitűnik az, hogy a bűnéért, a világiasságáért, az engedékenységéért, a megalkuvásáért szerettek valakit. Ezzel éri olyan erős megrázkódtatás az anyákat, akiknek leánya egyszer csak az Úr Jézusnak adja át a szívét. Azt gondolták, hogy kétségbevonhatatlan szeretettel szerették gyermeküket s a mérleg azt mutatja, hogy ha léha ember karjai közt látnák a leányt, az nem izgatná fel őket annyira, mint az, hogy ott lássák a keskeny úton az ő Megváltójának bizton hordozó szent karjaiban.
    Az ember megdöbben, mikor a szeretetnek ily torzképei közt jár. S magába száll. Hát ily rettenetes mélységek, szakadékok, s örvények vannak az emberi szívben?

    A szeretet harmadik foka az, mikor valakit nem a bűnei tesznek előttem kedvessé, de viszont azzal, hogy milyen bűnei vannak, nem törődöm. Ez az állapot az, mikor atyámfiának nevezem az illetőt, kiélvezem az összes erényeit, a vele való ismeretség összes előnyeit s én is az ő rendelkezésére állok bizonyos dolgokban. De ha valaki azt kérdezi tőlem, mi van a te barátod lelkével, akkor a Kain szavával felelek: Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának? Szomorú kérdés. De mi egy másik kérdéssel felelünk rája: nevezhető-e szeretetnek az az egyveleg, melybe egy ilyen kaini szó belevegyíthető?
    Mielőtt azonban pálcát törnénk a szeretetnek ezen csoportjában táborozók felett, tekintsünk kissé jobban körül, mert igen tarka változatok vannak e nemben. Ilyen lehetett Áron szeretete Nádábhoz és Abihuhoz. Ha kérdezték, milyenek fiai, egész sereg jó tulajdonságukat tudta elősorolni. Hogy milyen biztos a fellépésük, hogy milyen jól tudnak forgolódni az oltár körül, milyen leleményesek, mennyire megnyerő modorúak! S ha a hibáikról, a nagyralátó voltukról, a merészkedésükről, az önteltségükről, a belső lelki lazaságukról kellett volna szólni, akkor inkább hallgatott. Mikor e tárgyban a fiúknak atyai és papi intéseket kellett volna adni, akkor inkább hallgatott. S mikor Isten ítéletével: az idegen tűz nyomán az oltárból kicsapó lánggal a két reményteljes ifjút elégette, akkor sem tehetett mást Áron, minthogy hallgatott s gondolkodott afelett, helyes-e ha valakit szeretünk, de a bűneivel halálos komolyan nem törődünk. Ilyen volt a hamis próféták szeretete is. Izrael népének minden meglevő s el nem képzelhető jó tulajdonságát elemlegették, hangoztatták, aláhúzták, boncolták és halmozták, míg végre maga a nép is elhitte, hogy ő olyan jó, hogy megtérésre nincs szüksége s minden más népet úgy lenézett, úgy megvetett, hogy vele szemben magának még a bűnt is megengedte. És ilyen ma is a hamis tanítók, hamis barátok eljárása. Kiből ne lehetne még a legteljesebb romlás mellett is valami jó vonást kiragadni? És ebből a vonásból egy elég, hogy a legvastagabb s legterjedelmesebb függönyt húzza az összes hiányok és a sok éktelen lelkiszeplő elé. De vajon szabad-e ez alapon viselkedni? Azért, mert valakinek szépen áll a haja, elfelejthetjük-e azt, hogy meg van romolva a vére s fertőzve a tüdeje? Így szerették volna sokan Korinthusban is, ha Pál apostol e recept szerint szereti őket. Ők szépen adakoznak, az összejöveteleken szorgalmasan résztvesznek, a szép igehirdetéseket is buzgón hallgatják, a keresztyénség kiválóságát, fényoldalait a hegyen épített város ragyogásával mutogatják. Az igaz, hogy némi versengések, pártoskodások vannak, hogy éppen az alapvető munkát végző Pálért, a legkomolyabb keresztyénségért, a kereszt bolondságát hirdető tanítók után nem rajonganak, hogy minden adakozás ellenére is feltűnő jómódban élnek és az összejöveteleken néha elkedélyeskednek, hogy a test és a világ szeretetében sokat megengednek s egymás felett is szeretetlenül ítélkeznek. De ez nem baj. A fény még mindig elég, hogy takarja az árnyat...
    Ó, mily rossz lenne, ha így szeretne az Úr is. Megállnánk ott, ahol kezdtük. De az Úr nem a meglévő szerint szeret. Hanem a szerint, ami még nincs meg, s azért szegzi rá tekintetét s szeretetének gyógyító erejét éppen bűneinkre.

    Már csak a negyedik fok van hátra embertársaink szeretetében, ez a negyedik fok: szeretni a bűnöst s gyűlölni a bűnt. Még pedig mindenkiben egyaránt. Tekintet nélkül, hogy milyen viszonyban vagyok az illetővel: ő függ-e tőlem, vagy én őtőle. Arra nem várhatok, hogy egy ember, akár megtérése után is olyan kifogástalan, szeplőtlen tiszta lesz, hogy én ezen az alapon szerethetem őt; ha az Úr szeretetének tárgyai megtérés előtt s megtérés után is a bűnösök, micsoda önteltség volna azt kívánnunk, hogy az emberek tegyék méltóbbá magukat valami által az én szeretetemre. Egy francia nem-keresztyén, de idealista gondolkodó nem régen azt a jelszót adta ki: Megváltoztatni nem lehet, szeretni kell az embereket. Ránk nézve ebből szintén áll annyi, hogy szeretetünk adásában, vagy megvonásában nem játszhatik szerepet, hogy az emberekben szeretetünkkel tudunk-e javítani vagy sem. Az emberek állapota és viselkedése csupán annyit befolyásolhat, hogy a szeretet, melyet nyújtunk, milyen irányú s természetű legyen. És ha egy a természeti jóindulatából élő ember ki tud adni egy ilyen jelszót, lehet-e akkor nekünk nehéz, hogy így szeressünk, amikor szeretetünk annak a szeretetéből táplálkozhatik, aki előbb szeretett minket s a Golgotán minden mellék-tekintet nélkül szeretett?! Az én szeretetem tárgya is csak bűnösök lesznek. Megtérés előtti bűnösök s megtérés utáni bűnösök, de bűnösök. Sokan úgy szeretnének segíteni a dolgon, hogy idealizálják maguknak az embert. Ha vannak is bűnök, nem az az ember lényege s az ember lényét az nem is érinti. Igaz ez? Lehet ez? Nem! Nincs jogod ezt az átmásítást megtenned. Mégis sokszor találkozol ilyenekkel. Megformálják maguknak az embereket díszkiadásban. Aranyosnak, angyalomnak, jóembereknek nevezik őket. Ez a szeretet azután a legközelebbi kis homokbuckán felborul. S addig sincs a szeretetteknek belőlük hasznuk. Akár az igazságot, akár a gyakorlati hasznot tekintjük, az eredmény egy. Nincs jogom másképp szeretni az embereket, mint bűnösöket. S ha jól megértem, módom sincsen rá. Ebben különbözik az Úr Jézustól hozott s benne megnyilvánuló szeretet ma is mindattól, amit más nagy vallásalapítók, világboldogítók hirdettek. Így értjük meg, hogy miért volt neki oly erős kapcsolata a bűnösökkel. Azok, akik nem engedték magukat szerettetni úgy mint bűnösök, nem tudtak lelki egységre jutni vele. S ma is az ő szeretetének hosszúságát, mélységét és magasságát, erejét és hatalmát, édességét és kiapadhatatlanságát azok érzik, akik, mint bűnösök állnak bele az ő szeretetének záporába.
    Ha az embereket csak, mint bűnösöket szerethetem, maradhatok-e akkor közömbös az ő bűneikkel szemben? Ez az, ami lehetetlenség. De mi az út? Az, hogy az emberért szeretem a bűnét is? Ez is egy lehetőség. Sokkal többször esünk bele, semmint gondolnánk. Igen régi s egyébként tapasztalt keresztyénekkel történik meg, hogy valaki oly kedves nekik, valakit annyira szeretnek, hogy érte még a bűnét is megszeretik. Másban el nem szenvedhetik ugyanazt a bűnt, de a nagyon kedveltekben készek közösséget vállalni vele. De szeretet ez? Nem. Ez rontása a szeretetnek. A bűn magában is kell, hogy gyűlöletes legyen, de az emberért, akit szeretek, kell, hogy külön erővel törjön ki belőlem az ő bűne ellen való gyűlölet. Mert a bűnös és a bűn mindig kettő. Akkor is, ha valakit természetemnél s természeténél fogva nehéz szeretnem. Ám akkor is, ha valakit természetemnél és természeténél fogva könnyű szeretnem. Gyűlölheted a legkedvesebbed bűnét, anélkül, hogy szereteted forróságát veszélyeztetnéd s szeretheted a legocsmányabb bűnök bűnösét anélkül, hogy szereteted tisztaságát elhomályosítnád.
    A gondolat nagyon szép, mondhatná valaki. Mily jó volna, ha keresztül lehetne vinni. De csakugyan megvan-e az alap és a biztosíték hozzá?

    »Példát is hagytam néktek, hogy amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.« Így szól az Úr Jézus: »Amint én...« Nem enged az Úr Jézus alacsonyabb mértéket számunkra, mint az övét. Az ő szeretete pedig nem az első, nem a második, nem a harmadik fokon mozgó szeretet volt. A mienk lehetett mindeniken, de az ő szeretete, mint az Atyáé, kezdettől fogva a bűnöst szerető s a bűnt gyűlölő szeretet volt. Nézzük csak meg szeretetét Péterrel szemben. Mily kedves lehetett neki az első perctől fogva, mily nagy ígéretekkel ajándékozza meg, hogy oda fűzi a maga nevét az ő nevéhez s mégis mikor bűnéről van szó, hogy megérzi szavában a sátánt, s hogy visszalöki magától a bűnt. Nemcsak önvédelemből, hanem azért, mert Pétert – szereti. Mily kemény tudott lenni anélkül, hogy szeretetének heve lehűlt volna a vele szembenállónál. Igen az Úr el tudta választani az embertől a bűnt, ha még oly kedves volt is neki az ember. S milyen gyengéden szól Péterhez a háromszoros megtagadás és teljes elfordulás után, mikor megint tanítványává fogadhatja, hogy el tudta választani a vele szembenállónál az embert a bűntől, anélkül, hogy szeretetének tisztaságán folt esett volna.
    Az Úr pedig ezt a szeretetet nem azért tanúsította, hogy megmutassa, mi az, amit nem tudunk, hanem azért, hogy példát nyerjünk. Aki megtapasztalta az Úr hűségét, szavainak megbízhatóságát, az itt sem kételkedhetik. Nagy dolog így szeretni, de az Úr azért hívott el, hogy nagy dolgokat munkálhasson bennünk. Hogy legyen bennünk az az indulat, mely volt őbenne. Ez a mi papi hivatásunk. Itt tisztul meg a szeretet. Itt szűnik meg egy nyílt vagy rejtettebb önzés hazug köpenye lenni. Itt hullatja el minden karmát és csalárd számítását. Nem lesz többé hangulataim, ízlésem, szeszélyem önkényes játéka s a saját érzésem megnagyobbítása. Itt áll bele a szeretet az igazi középpontba. Hiszen eddig mindig csak az én volt a középpontja; a föld, a test, e világ az udvara. Itt kerül szeretetem az Úr kezébe, s az Úr szeretete az enyémbe.
    Most már rájöttünk: szeretet és szeretet között miért van olyan nagy különbség. Az a szeretet, mely e névre méltó, az Úr szeretetéből fakadó szeretet, az Úr szeretetével szerető szeretet, az Úr szeretetéhez vivő szeretet, az Úr szeretetével megtöltő szeretet, az Úr ábrázatához való áthasonulást munkáló szeretet. A különbség nagy. Érvényre juttatásához még sem egy új külön szó születése segít. Az kell hozzá, hogy mi magunk jussunk egy új, a romlott énünktől külön szívhez. A szavakra rá tud telepedni a világ s vámját kiveszi mindenből a sátán. Új szó nem, csak új szív juttathat el az új, parancsolatban megparancsolt új szeretethez. Az a kérdés, lehetséges-e számunkra a régivel a szeretetben is szakító új szív? Számos kísérlet volt már eziránt. De a legsikeresebb volt az, ami történt a Golgotán. Nemcsak kísérletezés egy új szív után. »Elvégeztetett« hangzott el ottan s ebben bent van minden. Bent az új szeretetet megragadó új szív is: szeretni a bűnöst, s gyűlölni a bűnt.
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .