Beköszöntő beszéd – Székesfehérvárott, 1916 szeptember 3-án – Gal 1,10

    Odakünn a bizonytalanságok lélekvesztőin járunk. Kialudtak világítótornyaink, szokott helyekről nem igen indulnak új hajók. Nem látjuk mától a holnapunkat. Nem igen merünk messze tervezéshez nyúlni, nem kezd senki új házat építeni. Inkább a befejeződések, az elvégződések, a fekete pontok napjait éljük. Várunk, – félünk megindulni, mert mintha azt sem tudnók, hogy ez éjszakából mely világtájon virrad meg a nap; mi lesz az új csillag, amely felé suhan a föld élete. Várunk, aggódunk, szorongunk, mert nem tudjuk még merre is keressük feladatainknak, céljainknak felhőbe burkolt csúcsait. Még tudósok is, kormányzó bölcsek, akik eddig messzelátó csövekből diktálgatták történelmünk eljövő útjait, ma mintha levennék szemüket az üvegeikről – és hallgatnak, mintha hallgatnák a szívük dobogását.
    És Ti mégis csendes ünnepléssel reám adjátok most az apáim köntösét. Leteszitek elém a nagy alapkövet, hogy kezdjem el ezen életem templomát, hogy építsek új emeletet e gyülekezet történetére, hogy fogjak bele, hogy induljak meg a hosszú úton, amely mindenképp beláthatatlan, – hogy tegyem meg a nagy lépést, mintha nem is a bizonytalanságok lélekvesztőin járna velünk az élet. Ti talán nem érzitek a kezdésnek ezt a remegését! Nem érzitek külön a kérdést, hogy szabad-e, lehet-e mostan? Igazatok van. Csak az Isten munkáját lehet most kezdeni.
    Nem azért, mintha Isten munkája hatástalan, észrevétlen semmiség lenne; miként az álmodás, mely elszáll felettünk: mindegy róla kezdi-e valaki, vagy se, amint mindegy, hogy hány bodra van a bárányfelhőnek, amely elúszik az ég alján.
    Azért lehet az Isten munkáját most is kezdeni, mert ahhoz nem aludtak ki a világító tornyaink. Mert akármennyire is kelljen a gazdasági és nemzeti, társadalmi és szellemi élet mezőin szorongva késztelődni ismeretlen szélfújásokhoz, izgalmasan fürkészni magunk körül, hogy honnan, mely földről emelkednek a legközelebbi történelem vezér-trónusai, – akármennyire is kelljen az emberiség napszámosainak váratlanoktól félve leesni, mik kerekednek fel ismét uralkodó tömeggondolatokként, bálványozott tömegérzések gyanánt, – akármennyire várjanak is a tudósok, más pogány próféták nagyképű arccal, vajon a fejlődésnek milyen mérföldes darabjait fedi ki belőlünk az, ami most rajtunk keresztül történik, – mintha egészen új titkokat tudhatnánk meg az emberiség nagy életéhez, – Isten munkája nem függ az események mostani tolongásaitól, azoknak teljes erejével felette áll.
    Isten munkájáért nem kell új kijelentésekre várni. De nem is szabad késlekedni vele.
    Nemcsak lehet, kell azt tovább kezdeni. Ki is merné halogatni, hiszen pillanatra sem hagyhatjuk Isten nélkül egyetlen ember-helyét ennek a világnak. Kétségek lélekvesztőin, szenvedések ingoványain jár velünk az élet: ki tudná átjárhatóvá tenni mással. És ki merne ölbe tett kezekkel maradni e munkával, mikor ki tudja, nem azon múlik-e új hajnal ébredése? Vajon nem abból kell-e ezt az éjszakát megvirrasztani!
    Igazatok van hát, hogy akarjátok az Isten munkáját. De igazatok van-e azon is, hogy éppen velem? Vajon ha épp úgy érzem: nem hagyhatni üresen ezt az őrhelyet, – honnét veszem a jogot, honnét a bizalmat, hogy merjem fogadni azt? Talán abból, hogy magatok hívtok el reá? Akármennyire kedves is nekem a ti szeretetetek; akármennyire érzem is azon, hogy magatok elé kívántok, a legnagyobb kitüntetést, amit az ember emberektől csak kaphat; akármennyire meg vagyok is győződve, hogy jóhiszeműleg, a legszebb indulatoktól eltelve engedtek magatok közé; akármennyire értékelem is, hogy közös történelmi szálak fűznek egymáshoz; bátorodom, hogy ti már ismeritek az én gyengeségemet és hogy ti mégis tetszésteket keresitek rajtam, – az örökkévalóság e percének komolyságában meg kell vallanom: nem indulhatnék meg e tetszéstek után. A ti tetszéstek csak ajtó nyitása volt. Valaki másnak kellett inteni, hogy által léphetem annak küszöbét.
    De nem veszem a bizalmat magamból sem. Hiába lenne bennem a lángelmének minden ragyogása, hogy a legsűrűbb ködöt átvilágíthatnám gondolataimmal, hogy csak úgy trónolnék a problémák felett s egy tanítással emberek százait tudnám okosabbá tenni, – nem vállalhatnám. Mert hozzászólni ahhoz, hogy valaki milyen kőből építtesse házát, milyen írral kösse be sebét, hogy mikor kezdje el a tavaszi vetést, hogy zongorát tanuljon-e vagy hegedűt, – ez mind könnyű dolog. De felvenni a gondját emberi lelkeknek, irányítást adni abban, hogy hol keressék életük célját, hogy miként higgyenek maguk felől, miként, hol, kinél lelik meg a bennük tovaégő vágyódások tanyáját?! Mert megtanítani arra, hogy hol van a mi földünk a naprendszerben, hogy milyen távol vannak tőlünk a csillagok s megrajzolni, hol a mi városunk e bolygón, – ez mind könnyű dolog. De megmondani valakinek azt, hol van ő a mindenség nagy életében, hogy miért vagyunk és hol is vagyunk ezen a világon; hogy merre kell indulni az üdvösségünkért, – nincs az a nagy emberi lángelme, amivel magamra vállalhatnám. És hiába is szállonganának fel mély kedélyem tengereiről az érzéseknek csodaszép lila felhői, hogy harmatot hullatnék a legeltikkadtabb epedő tájra, – mit tudnék csinálni művészetemmel, ha itt a földön idők jönnek, mikor harmatban is könnycseppet érezünk. És ha lenne is bennem csodálatos újjáteremtő akarat, hogy holtakba tudnék csalni életet s buzdítani lankadatlanul, – ki tud magas emberfeletti munkára serkenteni újra akkor, ha máról-holnapra romjain járunk annak, amit századok építettek.
    Bizony nem embereknek, nem magamnak engedek mostan. Egyedül Istennek. Benne találtam meg az életem célját. őbenne mindazt a gazdagságot, amit azelőtt hiába keresett a lelkem. Hiába, – ott a bölcsességek sűrű rengetegében, a gondolkodók magányos hegycsúcsain. Hiába, – mikor ott hallgatóztam a művészetek nagy áhítatos fenyveseiben. Mert nekünk az Isten nem valami hozzáférhetetlen titokzatosság, nem örökké megoldhatatlan kérdőjel, nem a nemtudomok hegyláncolata, nem az elgondolhatatlanság nyomasztó szobra, hanem Valaki, aki benne él ebben a világban, aki meg is mutatja azon át arcát, legragyogóbban, legnékünkvalóbban az ő szent Fián: Jézus Krisztuson. Így nem sápasztó arcú probléma már nékem az Isten, mely mindig tovább illan, mint a lidércfény, hanem élő, éltető, magasba teremtő szeretet, aki nem hagyta magában a földre alkotott embert, megnyilatkoztatta magát a természet felséges titkain, az emberiség történetében, az apáink életén és elsuttogta beszédét nagy lelkek mélyein, – aki szent igéjének gazdagságával megnyílik ma is mindenki előtt, aki csak igazán el tud vágyódni hozzá. Ez az Isten megmondja, mit tett Ő miértünk, ez az Isten megmondja, mit kíván mitőlünk.
    Csak ennek az Istennek engedhetek mostan, aki Szentlelkével ma is munkálkodik a lelkeken s csodálatos gazdagságának melegét, szeretetének hódító erejét közli velünk, aki magasabb életnek fáklyáit gyújtja meg bennünk s alkalmatosakká tesz minket törékeny cserépedényeket, hogy tovahordozzuk az ő tüzét. Csak ez az Isten ad bátorságot ahhoz, hogy ne lépjek vissza a feltárt ajtó elől, hogy ki merjek állni az őrhelyre – ezekben a szélviharos időkben, mikor sokan kialvóban látják utolsó világító tornyainkat. Csak Néki köszönöm, hogy úgy tehetem ezt a nagy lépést, mintha nem is a bizonytalanságok útvesztőin járna velünk az élet.
    Vele fel merem venni a lelketek gondját.
    Talán nagyon felmagasítom ezt a szószéket, talán sokat nagyítok kis templomunkon, hogy ilyen gazdag Istent kívánok hozzá; hiszen senki sem állít nagy ország élére, hiszen nem bízzátok reám emberek ezreit? Testvéreim, ha csak százan lennétek is, ha nem adnátok rám gondját többnek, csak tíznek, ha még annyinak se, csak egyetlen-egynek, hát ez az egy is van olyan érték, – és én láttam a lét örvényeit, – nem merném enélkül a gazdagon átölelt, egész Isten nélkül. De így Vele, nemcsak merem, nemcsak bizalmam jön hozzá, de a lelkem nagy öröme ez az életkezdés. Ezekben a nehéz napokban is öröm, – tele a legszebb lelkesedésekkel, mintha diadalútra indulnék. Csak azt kérem itt, ne féltsetek csalódásoktól, ne féltsetek sorvasztó, letipró kiábrándulásoktól. Hiszen nem emberek előtt várom én verőfénnyel hímzett boldognak utamat, – mintha tetszésük hódoló zászlóit várnám lábaimhoz! Azért tapadt lelkem ma az apostol igéjéhez: »Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.« Inkább kérlek én benneteket, hogy ne csalódjatok ti felőlem. S ha valamikor, valahol nem találnátok tetszésteket rajtam – ne feledjetek reám gondolni, hogy Isten tetszésének kell engednem inkább. Nem veletek – Ővele –, ez az én örömem. Ne fájjon ez néktek! Van még más örömem is és az jobban és egészen hozzátok fűz. Mert, – ha nem is veletek, – de igazán csak érettetek... Csak azért, hogy ti is mindjobban Vele lehessetek, hogy eljussatok az Ő tetszésére, hogy megleljétek azt a csodálatos szép életet, amely egyedül teszi szabaddá, tiszta égboltozatossá a lelketeket. Egyedül ad múlhatatlan örök jelentést és világfölötti értéket a ti léteteknek. Egyedül – üdvösséget.
    Nehéz feladat, mert kell, hogy megnyíljék érte lelketek szentélye! De megint Istenre érzek, akivel indulok, – és épp az utolsó idők eseményeinek titkos ajtói mögül suttogó biztatás áramlik hozzám. Nem csüggedek azon, hogy emberekért kell élnem, kiken a földies kultúra, ez a kis kerekeken járó társadalmi élet, eltemeti a magasabb embervilágba törtető tiszta forrásokat, mert azt hiszem, hogy most leolvad rólunk az emberek legbensőbb tűzhelyeinek ápolásával. Hiszem, hogy az életnek reánk boruló tragikus komolysága leveri rólunk azokat a rozsdás lakatokat, melyek az utolsó időn úgy megnehezítettek már minden a lelkekért való munkát, mert vastáblákat szorított azok ajtóira, ilyen jelszókkal: semmi közöd sincs hozzám, – ez az én magánügyem –, csak élje mindenki a maga kis állati életét. Minden figyelő szemnek észre kellett venni már, hogy ez nem igaz; hogy ez merénylet az emberiség élete ellen is. Míg egy városban, míg egy hazában, míg egy társadalomban s egy földön élünk, addig itt nincsen magánügy. Igen, vannak olyan helyei az életednek, ahol senki sem lehet helyetted, melyet magadnak kell beépítened, de ez nem jelenti, hogy valaki akármit csinálhat addig, míg én hiszem az Istent. Aki látta, hogy milyen vékony fonalakból szövődik ki a mi életünk sorsa, pillanatnyi kis sziporka mint gyújt hosszú lángolásra, olthatatlan tűzre embererdőket, annak meg kell rendülni a tudattól: nem mindegy, ki miként viselkedik életének legrejtettebb szobáiban. Nem mindegy, kinek mi tetszik Krisztus felől.
    Azért hisszük és várjuk, hogy ezek a napok mindenkiben nagyra növelik a felelősség érzetét: hogy mi már nem élhetünk úgy, mint akikért még nem halt meg senki, minekünk azzal az érzéssel kell élnünk, mint akikért már sokan meghaltak. Mindenikünk lelkét át kell hatni a kérdéseknek: vajon olyan-e a mi életünk, mint amiért érdemes volt valakinek életét hullatni; vajon mit teszünk, hogy érdemes legyen rá. Hisszük és várjuk, hogy ezek a napok eldörgik figyelmeztető szózatukat mindenhová: hogy itt mindenkinek magas méltóságos emberi életet kell élni, kiépítve azt lelkének legbensőbb kelyheitől addig a műhelyig, ahol kenyerét keresi és szemefényében hordani azt a nagy hivatást, melyet kinek-kinek életére az örökkévalóság munkája ráterít.
    És meg vagyunk győződve, hogy ehhez nem elég csak erkölcsösséget prédikálni, ehhez nem elég csak valami általános, gyorsan fakuló vallásos hangulat, nem elég olyan szentképes, kenetes érzelgés, nem elég semmi megszűrt, megritkított, kicsire kiokosított keresztyénség. Olyan elegánskodó sem, mely nagy keggyel osztogatja Istennek a templomba járást. Hanem ehhez erős, merész, tele lelkű keresztyénség kell, mely oda tudja állítani Jézust az emberek elé, nemcsak mint szelíd szívű, alázatos szolgáját az emberiségnek, hanem mint királyt, akinek joga van a mi életünkhöz. Úgy is - ki tudja - nem annak köszönhetjük-e ezeket a napokat, hogy száz évvel ezelőtt elkezdtek az emberek dicsekvően kételkedni azon s az apáink nem merték egészen életük oltárába építeni a tényt, hogy mi már nem élhetünk úgy, mint akikért nem halt meg Valaki: Isten az ő Fiát adta miértünk.
    Keresztyén Testvéreim!
    Nem féltem megmondani, Istennek kívánok szolgálni inkább, mint embereknek. De Ti se féljetek tőlem ezt hallani, tudom, Istennek szolgálva jobban szolgálok embereknek is. Jobban, mintha fordítva kezdeném. Csak ezt, csak ezt engedjétek meg nekem, hogy Istent szolgálhassam tibennetek! Csak ezt engedje nékem Isten, hogy Tiértetek élhessek Őbenne! E nagy kérések után már nincs több csak egy kis kérésem hozzátok, Testvéreim. Legyetek bizalommal, – nem azt kérem most, hogy Isten iránt; – legyetek bizalommal, – nem is az én személyem iránt, – csak legyetek bizalommal – a lelketekhez. Annak csodálatos, eddig talán magatok sem sejtette gazdagsága iránt.
    Akkor nem kell félnünk a reánk váró nagy feladatoktól. Akkor alázatosan meg fogja állani helyét e kis gyülekezet; meg e városnak, meg e hazának érdekében. Akkor lesz mivel méltóvá tenni magunkat a megújult keresztyénség ötödik századának hajnalához.
    Csak legyetek bizalommal a lelketekhez, – akkor e fölé a kis templom fölé torony emelkedik láthatatlanul, amelyen a mi lelkünk növekedik föl az Isten felé s amelyen át Isten Lelke száll le ide közénk. Ez a láthatatlan torony állni fog veszélyben, viharban egyaránt. Akkor ez a város újra koronázások városa lesz, akkor ez a hely tovább is koronázások temploma, hol Krisztus élete lelkeket koronáz az örök élet koronájával. Akkor e felett a kis templom felett láthatatlanul is megkondulnak a harangok s aki csak hallgatott velük egy órát, felejthetetlenül magával viszi annak bongását. S akkor ez a templom megelevenedik: utánunk jő mindenfelé, bármerre járunk az életben és hallani fogjuk a harangszót és megmosolyog tőle életünk legkietlenebb sivatagjain. Talán messze vetődünk tőle, talán mást már nem is látunk belőle, de toronycsúcsának legtetejéről utánunk ragyog, felénk biztat – a felhőknek föléje törtetve diadalmasan: Jézus Keresztje!

Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .