Az ébredés történetének áttekintésekonferenciai előadás 1931-ből

    Helyes dolog-e az ébredésnek történetével foglalkozni? Ezt a kérdést az is felteheti, aki nagyon sóvárog az ébredés után. Hisz az ébredések nem úgy szoktak megindulni, hogy egy kis társaság el kezd foglalkozni az ébredés történetével. Egy az, minden történetírás tökéletlen, s hogy a legfontosabb kisiklik a történetíró kezei közül. Az, ami az ébredésben a legfontosabb, történet feletti elem, az magának Isten Lelkének a megnyilvánulása. A másik, ami az ébredés történetével való foglalkozást veszélyessé teszi az, hogy egy-egy vonásnak az ellesése arra kísérthet, hogy sablont csináljunk belőle. Rögtön előírjuk magunknak: »Itt így és így történt az ébredés, tehát nálunk is így kell történnie.« Kiváló festőművészek életében olvasunk arról, hogy fejlődésük bizonyos pontján ki kellett magukat szakítaniok egyébként nagy nevű mesterek hatása alól, hogy minden külső befolyástól menten az jöhessen belőlük napfényre, amit Isten épen őbennük rejtett el. Hiszem, hogy a magyar ébredési mozgalmak fejlődésében is el fog érkezni ez a pillanat s ez lesz az ébredésnek legdrágább pillanata. De hiszem azt is, hogy lehet az ébredések történetével foglalkozni anélkül, hogy ezzel gátat vetnének az ébredés igazi kitörését hozó pillanatok elé.
    Az ébredés történetével való foglalkozásnak két sajátos haszna lehet. Az egyik az ébredések elkészítésében, a másik a már beállt ébredés energiáinak helyes irányba való terelésében.
    Ébredés előkészítése és ébredés beállása két nagyon különböző dolog. Az egyik túlnyomóan az emberinek a síkján játszódik le, a másik Isten szuverén minden emberitől függetlenül is jelentkező kezén. Úgyhogy joggal kérdezhetnék : előkészíthető-e egyáltalán valami ébredés? Olyan értelemben, hogy azután az ember dicsekedjék: »Előkészítettem, tehát jött!« - bizonyára nem. Ez oly igazság, melyet félelemmel és az Úrtól való függés jegyében el kell fogadnunk. De ugyanakkor látnunk kell azt is: van valami szerepe az emberi oldalon való előkészítéseknek.
    Ám te így szólsz: »Látom, hogy van az előkészítésnek is helye, de vajon ebben az előkészítésben van-e helye az ébredés történetének?«
    Én a kérdést kibővítem: Van-e értelme az Isten országa történetével való foglalkozásnak? Igen! Hát az ébredés története nem az Isten országa történetének egy része? Miért van akkor megírva az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv? Hát nem beszélünk Istennek a történelemben való megnyilatkozásairól? A történelemellenes érzés eljuttathat az indek okoskodásához, melyet Stanley nemrég megjelent könyvével kapcsolatban ítélt el egyik vezéremberünk. Ez az okoskodás azt ajánlja Indiának, hogy ne vegye tudomásul azt, ami a keresztyénségben 2 000 év óta történt; menjen csak az egész európai keresztyénség megkerülésével magához Krisztushoz. Ebben van valami tetszetős és igaz, de van igazságtalan is, mert elvégre nem lehet mindazt, ami eddig Krisztus nevében történt, elhibázottnak minősíteni. A mögöttünk lévő idő olyan, amire szintén ígérte az Úr: Íme, én veletek vagyok minden napon.
    Bezzel ajánlja a »Der Dienst des Pfarrers« című művének első mondatában, hogy az egyház mielőtt új utakra lépne, becsülje meg Krisztusnak már a világban lévő nyomait. Ezekbe a nyomokba beletartoznak az eddigi ébredések is.
    A helyzet veszedelmessé csak akkor válnék, ha csupán a dolgok tanulmányozásával akarnánk előkészíteni az ébredést s nem egyben imádsággal, szívünknek és szolgálatunknak az Úr számára való kiszolgáltatásával. Tényleg az ember olyan, hogy a részlettel le akarja tudni az egészet. Persze a szív és a szolgálat kiszolgáltatása nem oly kényelmes és érdekes, mint az ébredés történetével való foglalkozás, de tudd meg, hogy az ébredésnek nem azzal tartozol leginkább, hogy tanulmányozod. Aki szívét és szolgálatát megvonja tőle, az jobb, ha nem is foglalkozik az ébredés történetével!
    Az ébredés történetével való foglalkozás eddig inkább abban merült ki, hogy az ébredés előkrónikáját és beállását figyelték, nem az eredményét és következményeit. Pedig ez a legfontosabb. Mert az ébredésekről is el lehet mondani Urunk szavát: Az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket. A súlypontnak voltaképp erre kellene esni. 1. Először azért, mert a folyamatnak ez a része jobban hozzáférhető a történetkutatók számára. 2. Az ébredés értékét, eredményeit döntik el. Az eredmények tanulságai jobban értékesíthetők más területeken s mélyebb bepillantást nyújtanak az ember bűnösségének, új életének s Isten országának természetébe. Az ébredés eredményeibe megint erősen belejátszik az ember s ezért itt szorul legerősebb irányításra maga az ember. Mert soha sem volt az a baj, hogy Isten Lelke nem támasztott ébredéseket, hanem mindig az, hogy utána az emberek elhibázták magukat, az ébredés helytelen medrekbe terelődött s nem úgy aknázták ki az ébredéseket, ahogy Isten országa, az Úr egyháza s a lelkek teljes üdvének megfelelt volna.
    Egyre nagyon kell vigyázni. Nemcsak az ébredés előterületein, nemcsak az ébredés csipkebokrai körül; hanem az utókövetkezmények vizsgálása terén is leoldott sarukkal kell járni. Elménket az alázatosság övébe s a hit sisakja alá kell helyeznünk. Ne a kritika cinikus feje lássék ki belőlünk, hanem az Isten színe előtt tusakodó szív. Mert az ébredés következményeit vizsgálva sem találkozhatunk mással, mint amivel Ézsaiás, azzal, hogy az Úr igen szentséges az ő templomában.
    Az ébredés története hatalmas, nagy anyag lévén, csak gyors reptű utazást tehetünk annak a múlt század küszöbéig lejátszódó fejezetei felett.

I. A pünkösdi ébredés

    Ne foglalkozz addig az ébredés történetével, amíg nem láttad meg a pünkösdöt úgy, mint lelki ébredést! Nem tudsz eligazodni a későbbi ébredésekben, nem tudod bennük megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, az emberit az istenitől, ha nem látod előbb a pünkösdi ébredést mint ébredési ideá1t. Az ellenkezőre nagyon fennáll a veszély. Vannak ugyanis ébredések, amelyek méreteikben nagyobbak, érzelmi hatás tekintetében feltűnőbbek s az ember hajlik arra, hogy annak az ébredésnek a munkájául, amelyet ma vár, ne a pünkösdi ébredést, hanem más, hozzánk közelebb álló ébredést válasszon. Sajnos, ez volt az esete azoknak is, akik az utóbbi időkben szorgalmazták az ébredés ügyét. Ez az eset nem előnyös. A pünkösd nemcsak, hogy ébredés volt, de oly tiszta, annyira egyensúlyozott, s oly soká Isten Lelkének uralma alatt álló ébredés, aminő azóta sem.
    A pünkösdi ébredés azért minta, mert a központjában a Kereszt áll s az embereket annak a tudatára, juttatja, hogy mit vétkeztek hitetlenségükkel és engedetlenségükkel az Isten Fia ellen. Az ébredés eszköze az ige volt: személyes bizonyságtétel arról, hogy a keresztre juttatott Krisztuson kívül nincs megmentetés, arról hogy ezért az Úrért érdemes és kell mindent odaadnunk. Hatása abban nyilvánul meg, hogy a lelkek egész tömegét minden emberi erőltetés nélkül olyan döntésre kényszerítette, mely az eddigi életükkel teljesen ellentétes, új irányba vitte őket.
    Kétségtelen, hogy a pünkösdi ébredésnek is megvan a maga e1őkrónikája. Hiszen olyan nép ébredt fel, amely három éven keresztül faluiban és városaiban, úton-útfélen találkozott Jézussal. De az is kétségtelen, hogy minden előzmény dacára is a pünkösdi ébredés csoda volt, Isten Lelkének közvetlen benyúlása hozta létre. Megvan a pünkösdnek a maga speciális helye Isten üdvművében, van olyan jellege, amely nem ismétlődik többé. De mint ébredés megismétlődhetik. Istennek a Lelke arra a csodálatos munkára, amely az első pünkösdi ébredésben áll előttünk, nemcsak egyszer volt kész. Ezért is lehet a pünkösdi ébredés egészen reális minta.
    Az ébredés immanens, látható oldalán az ember, a kisebb közösség áll, mely elsősorban önmaga találkozik az ébredés forró hullámaival. Az, hogy az ébredés élén valami rendkívüli tehetségű, vagy különös tekintélyű embernek kell állni, nem szabály. Hiszen lehetne arról beszélni, hogy Péter volt-e az apostolok közül a legtekintélyesebb, legtehetségesebb, legodaadóbb. Az, hogy mi van az emberi oldalon, az ébredésben nem elsőrendű fontosságú kérdés. Az Úr a kicsinyeket és a semmiket választhatja ki hozzá.
    A pünkösdi ébredés gyümölcseit nézve az tűnik fel, hogy valami határtalan szeretet gyullad fel a szívekben az Úr, az övéi s a még nem övéi iránt is. Nincs semmi exkluzivitás, csak a határtalan öröm az Úr Igéjével való foglalkozásban s az egymással való közösségben. Embereket látunk, akik semmiben sem keresik a magukét, akik nem pártoskodnak, nem egyéni érvényesülésre törekszenek. Amikor ezek a tünetek ütik fel a fejüket, az ébredésnek vége.


Az ébredés története

II. A montanizmus


    A második ébredési mozgalomnak a montanizmust tekintik. Krisztus után 156-ban, Ardabuban egy kis frígiai faluban fellép egy egészen újonnan megtért keresztyén, Montanus. Két gondolat uralja: az egyik a vég küszöbönléte, a másik az a tudat, hogy Isten őt eszközévé választotta a világiasságba süllyedt keresztyénség felébresztésére. A mód, ahogyan fellépett, nemcsak a mai, de az akkori fogalmak szerint is különös volt. János evangéliuma alapján indult el. Az ott megígért Paraklétoszt látta önmagában. Extázissal dolgozott. Extatikus állapotaiban Isten közvetlen kijelentéseit szólaltatta meg, mintha belőle magából Isten szólna. Igaz, hogy beszélt arról is, hogy önmagában csak gyenge emberi személy, s hogy az Isten benne való időzésének dicsőségéből semmi sem illeti meg őt, de a rajongás, mely körülötte lábra kapott, nem tudott különbséget tenni. Két prófétanő dolgozott mellette: Priszcilla és Maximilla. Montanus ugyanis feladatának tekintette, hogy az Úr visszajövetele érdekében az Őt várók gyülekezetét egy helyre gyűjtse össze, még pedig arra a helyre, ahova az Úr országa le fog szállani. Ez pedig a Pepuza és Tymion közti elhagyott tájon lesz. A világ minden tájáról sereglettek ide hívők. Mivel a mozgalom oly sokakat ragadott magával, hogy a kijelölt helyen nem fért volna el mindenki, Montanus évi konferencia-féléket hozott be, amelyet a Paraklétósz ünnepén tartottak s amelyeken minden távoli csoport képviseltette magát. Az ünnepélyek betetőzése úrvacsora volt, melyről kenyérdarabokat vittek haza az egyes csoportok kiküldöttei. Még fontosabb volt, hogy ugyanakkor vitték szét azokat az újabb kijelentéseket, melyeket Montanus és prófétanője kapott. Így maradt közös szellemi irányítás alatt az egész mozgalom.
    Montanusnak rendkívül nagy hatása volt. Fellépését az egyház elvilágiasodása teljesen jogossá tette. Ez is mutatja, hogy a keresztyénség elvilágiasodása nem az államvallássá létellel következett be: már másfél századdal korábban. Montanus annak köszönhette nagy hódítását, hogy másutt is voltak körök, amelyek érezték, hogy baj van, s visszahúzódva, jobb után vágyódva éltek. Ezek saját lelki várakozásaik kielégítését várták a mozgalomtól s csatlakoztak hozzá, bár a józanabbak Montanus eljárási modorát egészen helyesnek nem tartották. Montanus mozgalma kétségtelenül komoly volt. Nagy erkölcsi szigora, a világtól való elszakadás szorgalmazása, a megszentelődés előtérbe kerülése, ezek voltak a jó gyümölcsei. Feltűnő és a lelkek jóhiszemű magatartására nézve jellemző, hogy nem a rajongás-szerű tünetek vivődtek ki Montanus közeléből, hanem a szigorú önmegtartóztatásban az Úr várásában folyó élet.
    Montanus teljes joggal állította megint előtérbe a Krisztus visszajövetelének gondolatát. De két hiánya volt. Az egyik az, hogy maga a Kereszt nem állott az ébredés központjában, mint az első pünkösdi ébredésben. A másik az, hogy az Úr visszajövetelének eddigi késéséből nem tudta levonni azokat a konzekvenciákat, amelyeket a maga korában már maga Pál és János kezdett levonni anélkül, hogy az Úr várása s az arra való felkészülés veszített volna a maga erejéből. Így azután teljes nemi önmegtartóztatást, böjtölést - nemcsak tanácsolt, hanem parancsolt, üldözés esetére pedig minden menekülést megtiltott. Nagy tanulsága ennek az ébredésnek az is, hogy annak a személynek, akit az Úr az ébredésben felhasznál, nem szabad úgy előtérbe állítania saját személyét, hogy az egyeseknek tápot adjon a rajongásra. Annál feltűnőbb, hogy Montanus nem akart maga körül külön egyházat alapítani. Ő az egész egyház ébredését várta. Ezért nem volt mozgalma szekta-mozgalom, hanem ébredési mozgalom. Várakozása ugyan nem következett be, mert a hivatalos egyházi vezetőség legtöbb helyen elítélte a mozgalmat, hivatkozva arra, hogy az önmegtartóztatási parancsok túlzásba vitele evangélium ellenes. A prófétálás kihívó gyakorlásával szemben megállapították, hogy a próféták kora lejárt s látva az Úr visszajövetelével való foglalkozás egészségtelenné válásának veszélyét, még jobban elzárkóztak ez elől a gondolat elől.
    A Montanus-féle ébredés azért így is sok jót eredményezett azoknál, akik a komolyságot a józansággal tudták párosítani. Mi pedig hasznát vehetjük tanulságaiban, hogy mi az, amitől épp az ébredés érdekében óvakodni kell.

III. A valdensek

    Ezer évet kell ugranunk mostan: Montanus mozgalmától a legközelebbi ismert ébredési mozgalomig ennyi idő telt. Újabban ugyan beszélnek egy »ébredési ragályról« amely közvetlen 1 000 előtt hullámzott végig a nyugati keresztyén országokon. Az Úr visszajövetelének a millenáris évre beállított gondolata mozgatta meg a kedélyeket. Ennek az ébredésnek az okmányait kevéssé ismerjük. Az, ami megmaradt, inkább kigúnyolása az ébredésnek. Nagy visszahatást szült ugyanis a hitetlenség javára, amikor az 1 000-ik év elmúlt, anélkül, hogy az Úr visszatért volna.
    Ez a nagy pauza annál súlyosabb, mert közben játszódik le az összes európai népek megtérése. Hát ezek a megtérések nem voltak ébredési mozgalmak? Ma a misszióban a pogányok közti ébredést is beszámítják az ébredés történetébe. Bizonyára voltak itt ébredési processusok, de ezeket, vagy a róluk fennmaradó okmányokat benyelte Róma s kiirtotta az egyes országfők diplomáciája. Az Isten országa minden problémája átszivárgott a földi egyház problémáiba. Viszont a földi egyház problémái annyira ráfeküdtek még a határozott lelki ébredést s megvilágosodást ismerő keresztyén vezéregyéniségekre is, hogy az ébredési elem háttérbe szorult. Megdöbbentő példa erre Augustinus. Ő maga tipikusan ébredés gyümölcse és mégis ő lett megalapozója egy olyan egyház-építési rendszernek, amelyben mindennek megvan a helye, csak az ébredésnek nincs.
    A Vald-féle ébredésnek három jellegzetes vonása van.
    1. Az, hogy tisztán személyes lelki szükséglet volt a megindítója. Nem akart egyetemes felszólítás lenni az egész egyház ébresztésére, mint a Montanusé. Kisebb igényű. Ez abból is folyik, hogy ekkor már sokkal hatalmasabb és bonyolultabb közeg az egyház, mint Montanus idejében. Vald Péternek nincs is megfelelő áttekintése a dolgokról. Ő csak a maga élete hiányait látja, majd lassacskán azokét, akik körülötte vannak. Az egyszerű lelkeknek akar szolgálatára lenni s esze ágában sincs, hogy reformáljon az egyház szervezetén. Beleütközik a püspöki hatalomba, de fogalma sincs arról, hogy amivel neki baja van, az nem helyi jelenség csupán, hogy az egész szervezet beteg. A lyoni szegények üldözött vezetőjét 1179-ben a harmadik lateráni zsinat jelenlétében átöleli III. Sándor pápa, jeléül annak, hogy ő maga sincs egészen tisztában a dolgokkal. Minden jót ígér nekik. A tanok alapos átkutatója azonban a papi hatalom veszélyeztetését látja a laikus mozgalomban. Az igazságérzés Vald pártján áll, de a hatalom érdeke Vald ellenes fellépésre készteti Rómát. Vald csalódik, de még mindig nem lát tisztán. Bár mozgalmáról nem mond le, mindvégig igyekszik fenntartani az egyházzal való békés viszonyt. Később mozgalma kétfelé szakad. A lombardiai ág elválik Valdtól s nyíltan lép fel az egyház ellen. Az egyház üldözését azonban a Vald mellett maradt ág sem kerüli el. Ám Vald ezután is megmarad elvileg az egyház mellett s ezzel kifejezésre jut, hogy nála az ébredés súlypontja a személyes életre esik, nem az egyház szervezetének befolyásolására.
    2. Jellemző e mozgalomra, hogy Vald megtérése hosszabb folyamat és többszörös mozzanatot foglal magába. Még mielőtt lelki éhsége volna, jelentkezik benne a vágy, hogy megismerhesse az evangéliumokat. Latinul nem tud s egy papot kér meg a lefordítására. Az evangéliumok után sor kerül a többi bibliai könyvekre is. A Biblia nyomán egyszer csak világossá lesz előtte, hogy egész eddigi élete bűnös s a kárhozatba vezet. Ha nem szakít eddigi múltjával s őszintén meg nem tér, nem fog üdvözülni. Ám a végső lökést még nem kapja meg. Ekkor hallja szent Elek legendáját énekelni az utcán. Rendkívül nagy nyugtalanság fogja el szívét, mikor megtudja, hogy ez a gazdag ifjú Krisztus iránti szerelmétől indíttatva otthagyja menyasszonyát a nászéjszakán. »Mi hát a legbiztosabb út az üdvösségre?« Ezzel a kérdéssel megy egy tekintélyes teológushoz, aki Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szózatát idézi, Máté 19,21-ből: »Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat és oszd ki a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben és jer és kövess engem.«. Ezt teszi. Feleségéről s két leányáról gondoskodva felosztja minden vagyonát a város szegényei közt. Utolsó tallérjait, az utcán szórja el ezzel a felkiáltással: »Senki sem szolgálhat két úrnak!« – A lelkek nagyon felfigyeltek. Különösen, mikor nemsokára városról-városra járva prédikálni kezdett. De ezzel sem akart többet, csak biztatni arra, hogy a keresztyének éljenek az első keresztyének példája szerint. Különösebb küldetéstudata sokáig nem volt.
    3. Jellemvonása ennek az ébredésnek, hogy a középpontjában sem a Kereszt, sem az Úr visszajövetele nem állott, hanem Jézus földi példája, szinte azt mondhatnánk: a Hegyi Beszéd. Ez természetesen nem jelentette a Kereszt tagadását, mint azoknál, akik a Jézustól hozott evangéliumot azért helyezik előtérbe, hogy a Jézusról szólót elnyomják.
    Vald ébredése igen nagyméretű. Terjedési titka az, hogy a lelkeket az egyház nagyon kiéheztette s az egyház elvilágiasodása sokaknak fájt. Sokat jelentett Vald személyes önmegtagadó s a szegénységet őszintén megvalósító élete. Jól értett ahhoz, hogy a felébredt lelkeket egybekapcsolja, csak az váltott ki visszatetszést, hogy később erős uralmi tendenciák mutatkoztak nála. A kettészakadás okai közt ez is nagy szerepet játszott. Halála után kísérletet tettek az egyesítésre, de hiába. Az ő vezetése alatt maradó délfrancia ág mindössze kétszáz évig maradt fenn. A keleti, a lombardiai ág határozottabb volt, erőteljes evangélizációval és misszionálással. Ezen ág munkája hatott ki Magyarországra, Erdélyre is. Ez az ág él a mai itáliai valdensekben, akiktől Brucknernek a Rauhes Haus kiadásában 1909-ben megjelent könyve szerint reményteljesen várhatjuk Olaszország evangélizálását.
    30 évvel később mint Vald, egy másik felébredt lélek tárgyal a pápával. A tárgyalás simábban megy. III. Innocent tanulva a Valdensek esetén, szerzetesrendbe tereli át az Assisi-féle mozgalmat, amely eredetileg telivér ébredési mozgalom. Úgy látszik Assisi is okult Valdék esetén. Az átterelés nagyszerűen sikerült. Úgy sejtjük, Róma többet foglalkozott az ébredések történetével és jellemrajzával, mint sokan azok közül, akik ébredésért imádkoznak. Egész bizonyos, hogy többet mint azok, akik a mi egyházunkban attól igen félnek. Róma nem fél az ébredési tűz fellobbanásától, csak attól, hogy az ébredésből másnak legyen nyeresége, nem neki. Ezért nincsen katolikus terepen ébredés, melyből elsősorban nem magának az egyháznak lenne haszna.

IV. A kvékerek

    Azokat a mozgalmakat, amelyek a reformáció hatalmas történeti folyamataiban lépnek elénk, most nem érintjük. Van a reformációban olyan elem, ami nem speciálisan ébredési. De viszont a reformáció lényege szerint ébredés s igazi jelentősége akkor domborodik ki, ha az ébredési tüneteket figyeljük meg benne. Meglepő dolgokra bukkanunk így. Sok minden, amit az ébredés kérdésénél nem érdekelt egyháztörténet-íróink elhanyagoltak, nyitott szemmel nézve: az ébredés drága ajándékaképpen villan elénk. Az anyag sokkal komplikáltabb, semhogy e futólagos képben foglalkozhatnánk vele. Annyit azonban szeretne kérni a cikkíró, hogy akik a reformációval behatóbban foglalkoznak, figyeljék azt az ébredési mozgalmakat kutató lélek szemével.
    A reformáció korát átugorva, angol területre lépünk. A kvéker ébredést ismertetjük. Feltűnő benne a politikai él s ugyanakkor a legnagyobb lelki mélység.
    Fox György lelki megindulását, majd egész ébresztő munkáját az oppozíció jellemezte. Nagyon komoly, visszavonuló, bibliás gyermekkort él át. Lelki megindulása ahhoz a naphoz fűződik, amikor 1643. július 9-én két rokonát, – kik közül az egyik lelkész –, faképnél hagyja, mert látja, hogy a korcsmában közönséges poharazgatásba akarnak merülni. Már ebben oppozíció volt.
    Az eset után nem tud megnyugodni. Sok tusa közepette térdre borul kamrácskájában s ekkor egész váratlanul Isten hangját hallja belsejében megszólalni, amelyik arra biztatja, hogy szakítson az emberekkel. Elhagyja rokonait, felkeresi a különböző felekezeteket, de még az akkor legkomolyabb közösségnél, a baptistáknál is hiú ámításokat s mély romlottságot lát. Közben Isten hangja mindjobban erősödik benne, míg egyszerre világossá lesz előtte, hogy a tiszta igazságot sem az egyházban, sem a Szentírásban nem találhatni, hanem Isten közvetlen hangjában, mellyel Ő népét vezeti. Nagyon nehéz tusák után megbizonyosodik afelől, hogy neve be van írva a Bárány könyvébe s ezzel beáll az a nyugvópont, melynek alapján prófétai küldetésének eleget tehet.
    Ekkor 25 éves. Városa fő templomában beleszól a lelkész prédikációjába. 2Pét 2,19 alapján éppen arról van szó, hogy a prófétai hangra kell figyelni a híveknek. A lelkész bizonyítgatja, hogy ez a prófétai szó az Írásban van. »Nem, nincs az Írásban!« kiált bele Fox, a varga s tüstént nekikezd, hogy ezt alaposabban bebizonyítsa. Még aznap börtönbe kerül. Este azonban a városi tanács előtt való védekezése oly mély benyomást tesz, hogy szabadon bocsátják. Az egyik városi vezető férfi lakásába fogadja. Az illető felesége azonnal boldog megvilágosodásba megy át. Ő maga, a tekintélyes városatya, néhány napra rá, szintén hirtelen kényszert érez, hogy kirohanjon a piacra s reggeli ruhában, papucsban elkezd prédikálni az ámuló tömegnek. Példája másokra is ragad, a nyugtalanság nő s Fox újból börtönbe kerül. Élete azonban oly tiszta képet mutat, hogy megint mihamar szabadon bocsátják. Rengeteg üldöztetésen megy keresztül, ütik, verik, mert közben folytatja oppozíciós magatartását, beleszól a prédikációkba. Sőt most már nem csak ő, hanem követői is. »Van-e Istennek népe?« – szokta elkiáltani egy-egy gyülekezetben. Többször kapott igent e kérdésre. Az ilyen helyen nem győztek betelni igehirdetésének megrázó erejével.
    Lassacskán simulni kezdett a dolog. Már azt is megengedték, hogy Ulverstoneban anglikán szószékről beszélhessen. Itt ragadja meg beszéde Fell Margitot, aki azután férjével együtt egészen átadja magát a Fox-féle ébredésnek s házát az ébredési mozgalom főhadiszállásának. Ekkor vesz politikai jelleget a mozgalom. Cromwell, a szélsőségektől félve, erélyes rendszabályokkal lép fel az independensek ellen. Ezeknek egy igen komoly töredéke Fox oppozíciójában találja meg az Istentől kijelölt utat. Társulnak s mihamar megtelnek Anglia börtönei independensekkel és kvékerekkel. Az ekkori szenvedések áldott elmélyülést és tisztulást hoztak a mozgalom számára. Maga a nagy hadvezér, Penn Vilmos hasonnevű fia is börtönbe került, ahol ilyen címmel ír könyvet: »Kereszt nélkül nincs korona«.
    Közben még egyszer felveti magát az iszap az ébredés hullámaira. Az 1 000 éves birodalomra vonatkozó khiliasztikus gondolatok törnek előre. S Fox egy barátja a visszatért Krisztusnak adja ki magát. Az egyik városban megrendezi a maga számára a virágvasárnapi bevonulás kópiáját. A politikai várakozások elmaradnak, az egész mozgalom a csőd szélére jut. A csúfos végtől csak az menti meg, hogy Fox maga is megtisztulván kimondja, hogy többé aktív politikával nem szabad foglalkoznia s minden harc csupán lelki fegyverekkel vívandó.
    Ez mentette meg a kvéker mozgalmat azzal, hogy tisztán a lelkiismeret mozgalmává lett. Az a tan, mely a Biblia fölé helyezte a közvetlen isteni kijelentést, nagyobb aberrációkra nem vezetett. Voltaképp a lényegben a Bibliánál maradtak. Érdekes, hogy a varga-mozgalom ma az előkelők mozgalmává lett. Ma is mintegy 110 ezren vannak. Megvesztegethetetlen jellemességükről híresek. Az amerikai bankoknak nagy széfjeit kvékerek kezelik, – hallottam egy Amerikát járt magyar hívőtől. Szabadság, az egyéniség megbecsülése, a világgal való szakítás, a szegények, üldözöttek, elhagyottak, foglyok áldozatos támogatása jellemzi őket. Sokat tettek a rabszolgák felszabadítására. Mutatja, hogy a politikai él nem tűnt el egészen. Viszont mutatja azt is, hogy elveik következményeit igyekeznek minden téren a legszigorúbban és saját magukat sem kímélő lelkiismeretességgel levonni. Nagy tévedéseik voltak, de az ébredésnek a lelkiismeret területére való koncentrálása folytán méltók az ébredés kutatójának legnagyobb figyelmére.
    Érdekes volna összehasonlítani Vald Pétert és Fox Györgyöt. Mindkettő laikus. Mindkettő kész a konzekvenciák teljes levonására, mindkettő elmegy ebben az excentrikusságig. Bántó feltűnési vágy nem ütközik ki belőlük, de az ébredés érdekében mindkettő a legfeltűnőbb módon hívja ki a közfigyelmet. Speciális küldetéstudatuk, mint Montanusnak, nincsen. A Biblia mindeniknél nagy szerepet játszik. De míg Vald naiv gyermekiességgel, az újonnan felfedezett dolog feletti önfeledt örvendezéssel foglalkozik a Bibliával, addig Fox fölébe emelkedik, éreztetve azt, hogy közben nagyot fordult a világ. Angliában legalább közkézre került a Biblia s most már nem a leláncolás, hanem uralmi szempontokból való felhasználása ellen kell tiltakozni. Mindkettő naiv. De míg Fox csak az Istennek közvetlen megnyilatkozásaiban s a maga munkája területén, addig Vald az egyház terén s a múltból való dolgokban is. Hasonlítanak egymáshoz abban is, hogy a keresztyén élet hangsúlya nem a Krisztusban való hitre, hanem a Krisztus követése merész keresztülvitelére esik. Foxnak több az önkritikája a felébredt ember számára is. Nála nem az érzelmek dominálnak, ellenben Vald mozgalmában több a természeti embernek is jóleső kegyesség, az üdvnek már most folyamatban lévő boldog birtoklása. Vald simulékony volt, mindenkivel kereste azt, ami összeköt. Fox folyton azt élezte ki, amit másban nem talált. Vald átölelte a pápát, Fox – míg a saját mozgalma meg nem indult, nem talál testvérére még a legkomolyabb hívőben sem. Éppen azért Foxot magát üldözték; Valdnak csak a követőit.

V. Az ó-pietista ébredés

    Ez az ébredés német terepre visz. Elüt az eddigiektől, amennyiben vezetői és vezetékei elsősorban lelkészek. Az ébredés előfutárai Arnd, Andrea, Scriver, Callixtus – mind lelkészek. Ez annál feltűnőbb, mert a lelkészek fejedelmektől és szűkebb körű hatóságoktól kapják kinevezésüket s nem a gyülekezetek választják. Ezzel van összefüggésben az, hogy az ébredésnek nincs az a heves izzó formája, amilyeneket eddig láttunk. Franckét ugyan elüldözik egyes helyekről, de végül is minden nagyobb zökkenő nélkül kap egyházi megbízást. Spenernél meg, ébredési fogalmakhoz mérve, éppenséggel nagy simán megy minden. Neki is el kell hagynia három első működési helyét, mert a feszültség nagy körülötte, de kirobbanásig nem megy a dolog. Lehet mondani; mindig felfelé bukik, azaz mindig nagyobb megbízást kap. Spenernek nem volt olyan éles megtérési esete, nagy konvulziókkal, mint Franckénak.
    Spenernek már gyermekkora erősen kegyes. Arndnak »Az Igaz Keresztyénségről« szóló művét olvasgatja. Ez készteti, hogy az elmerevült ortodoxiával szemben, mely az üdv birtokát a tiszta tanban látja, hangsúlyozza, hogy a keresztyénség elsősorban gyakorlati élet. Igaz, hogy ő maga is elméleti pályára készült s mint teológiai tanár indult meg. Később csak gyakorlati lelkészi állásokat tölt be, bár a tudós mindvégig meglátszik rajta. Talán ezért nincs különösebb küldetéstudata. Az a könyvecske, amelyet közrebocsát, Pia desideriákat, Jámbor óhajokat foglal egybe. Címe jellemzi. Az egész egyház megújhodása van a szívén, de nem akar különösebbet, mint pár jótanácsot adni, közölni a saját tapasztalatait, amelyeknek hasznát látta.
    És mégis roppant nagy ébresztő hatása volt ennek az embernek. Más ébresztő rendesen előre számol azzal, hogy nagy eredményeket ér el. Spenert megdöbbentette az erős visszhang, mely szerény fellépését kísérte. Prédikációi sem voltak nagyobb igényűek. A kor annyira kiéheztetett volt lelkileg, hogy az igének a személyes élettel való legegyszerűbb kapcsolatba hozása úgy hatott, mintha valaki mannát hullatna.
    Egy igehirdetésben arra céloz, milyen jó lenne vasárnap délutánonként összejönni a délelőtt hallott prédikáció feletti beszélgetésre. Esze ágában sincs, hogy ő ilyent kezdeményezzen. Egy évig nem is történt semmi. Ekkor a gyülekezet néhány tagja szóbahozza az egy évvel korábban mondottakat. S így indulnak meg a híres collegium pietatis-ok: a bibliai összejövetelek.
    De, hogy Spener ébredési ember volt s az Úr igazi ébresztő eszköze, azt az eredmények mutatták: a szimpátia és antipátia, amellyel gondolatait fogadták s a sebesség, amellyel ezek a gondolatok terjedtek. Ébredési voltát mutatta az is, hogy melléje állt az evangéliumért üldözött Franckénak. Bár Francke sokkal izzóbb és kihívóbb módon szolgálta az ébredést, célkitűzésben is különböztek egymástól, Spener a maga tekintélyes berlini állásának teljes súlyával odaállt e mögé az ember mögé – akkor, amikor őt az egyház legjobban eltaszította s amikor még nem lehetett tudni, hogy mi bújik majd elő ebből az izgága emberből.
    Spener a rejtettebb ébredési hősök típusa. Ezt a típust is meg kell becsülni. Nem voltak nagyszabású képességei, nem volt annyi küldetéstudata, mint amennyi a valóságos küldése. Túlságos sok volt benne az önkritika, körültekintő megfontolás, de meg sohasem hátrált. Sokaknak vált lelki atyjává, új életfuvalmak indultak meg nyomában. Érdemes az ébredési embereknek ezt a fajtáját megfigyelni és értékelni, mert az egyház bölcs Ura az ébredés gyertyáját nem egyszer tűzte ki ily ötvözetű gyertyatartóra a történeti egyházak terepén.
    Francke közelebb állt a kimondott ébredési típushoz. Erre diszponálta az, hogy megtérésének drámája egész világosan állt előtte. János 20,31-ről kellett volna első prédikációját elmondani: »Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hivén, életetek legyen az ő nevében.« Az a kétség nyugtalanítja, hogy neki ilyen hite még nincs, miként prédikáljon hát róla. Nem tud dűlőre jutni. Mind jobban vergődik. Már azt gondolja, hogy nincs számára Megváltó, míg végre olyan imádságra roskad az Úr lábai elé, amely meghozza a fordulópontot azzal a bizonyossággal, hogy az Úr Jézus vére az ő számára is megszerezte a bűnbocsánatot és így az övé is a hit. Újonnan születésének tudatos megragadása döntőleg hatott a továbbiakra. Hirdetője lett egy olyan ébredésnek, mely ilyen megtérési élményekre tendál. Az ébredés központjába állította az evangelizációt olyan tudatosan, amint azt eddig még senki sem. Jellemző azonban, hogy voltaképpeni ébresztő hatása nem ebben volt. Munkássága ugyanis nem annyira az evangelizáció szóbeli síkjaira vitte, mint inkább a gyakorlati keresztyénség szeretetintézményeinek terepeire. Nem a megtérése s a megtérésről való beszéde ébresztett, hanem inkább az imádkozó hite. Az Úr vezetése alatt létrejött intézmények olyan prédikációvá lettek ezrek és ezrek előtt, amilyent eddig még nem hallottak. A megtérés előállására való törekvésénél joggal róják fel, hogy sablonizált, erőltetett, nagyon általánosította a maga esetét s a teológusok kiképzését főleg abba az irányba szűkítette, hogy a teológiai tanulmányok folytán tegyenek szert megtéréstudatra. Sokaknak szerzett gyötrődést azzal, hogy a bűnbánatot, életkomolyságot, imádkozást és bibliaolvasást erőltette csak azért, hogy ezt a megtéréstudatot elnyerhessék.
    Francke nem vette eléggé figyelembe a dolog isteni oldalát, hogy minden megtérés az emberi feltételeken túlmenőleg Isten Szentlelkének munkája, amely elé nem lehet sablonokat írni.
    Persze azért voltak Isten kegyelméből olyanok, akik a Francke-féle recept szerint is dűlőre jutottak, annak dacára is elvégezhette bennük Isten Lelke a maga munkáját.
    A Francke-féle ébredésnek egyébként is megvoltak a korlátjai, Francke halála után különösen előtérbe sodródtak a hiányai. Jól jegyezte meg Bengel a württembergi pietizmus atyja, hogy a hallei eljárási módban bizonyos dolgok rövidséget szenvednek. Ez az, hogy Francke eleve lemondott arról, hogy az ébredésbe az egész egyház megújulását tűzze ki célul. Túlságosan az egyesek megtérése állott az előtérben. A lelki élet érdekében még újonnan nem született lelkeket is olyan lemondásra kényszerítettek, amelyek nem lényegbe vágók, de amelyek a lényegről elvonhatják a figyelmet. Gyermekeknek még labdázniok sem volt szabad. Görög nyelvet csak az Újtestamentumból tanítottak. Kifejlődtek a külsősködések, melyek azoknál, kiknek nem volt az Úrral mindent összetörő találkozásuk, gőgöt, farizeusi lelkületet fejlesztettek ki. Francke egyik nevezetes vonása volt az alázatosság.
    Nem győzte azokat, akik sikereiért bámulták őt, folyton az Úrra irányítani. Tudta, hogy nála különb emberek bőven vannak, akikkel Isten még nagyobb dolgokat is vihetne végbe. De utódainál a kegyes öntudat túlzása visszataszító lett. Fennhéjázó vitatkozásokba bocsátkoztak az ellenféllel. Annak elhallgattatására a hatalom erőszakát is igénybe vették. A következmény az lett, hogy a hallei ébredés megállt, nem tudott új hullámgyűrűket vetni s egy évszázad múlva már a saját intézményeiben is megmerevedett.
    A Francke-féle ébredésnek másik korlátja az volt, hogy erősen az arisztokraták felé sodródott. Az intézmények perselyeiben nem a szegény asszony fillérei szerepeltek, hanem a mecénásoké. Elég ritka tünet ez az ébredések történetében. De ez is mutatja, hogy az ébredés lelke valami nagyon finom érzékeny lélek, nem tudja elszívlelni, ha valahol túlságosan az lép előtérbe, ami embertől való.
    Francke ébredése így is sok áldást hozott, de inkább indirekt úton. Példájának ma is van kovász-ereje. Kimenetele és fejleményei a szomorú tünetek mellett is nagyon tanulságosak. Aki ébredésért imádkozik, az azt tanulja meg belőle, hogy az emberitől jobban megtisztult ébredés legyen az, amelyért imádkozunk.

VI. A Zinzendorf-féle ébredés

    1710 őszén Halleban egy grófnő ezekkel a szavakkal adja át 10 éves fiát Franckenak: »Csak jó rövidre fogják nála a gyeplőt, nehogy fennhéjázó legyen s tehetségeivel elbizakodjék!« A fiú Zinzendorf Miklós, aki 6 évet tölt Francke intézményeiben; imponált is neki Francke személyisége, de pár évvel később mégis egy egészen más színezetű ébredés megindítója lesz.
    Zinzendorf ébredési mozgalmában az a nevezetes, hogy a középpontban a keresztfán vérző és szenvedő Jézus áll. Az első pünkösdi ébredés óta egy ébredésnél sem találjuk ezt így. Jézus váltságténye más ébredésekben is fontos, de hogy ez lehet egy ébredés gyújtópontja s állandó intenzitásban tartója, hogy ennyi mindent lehet kiélni Jézus sebeiből, ezt eddig senki nem vette észre. A szenvedő Krisztus központba állításával sok előnyre tett szert ez az ébredés. Először is arra, hogy felekezeti korlátokat túlhaladóan egyesíteni tudta mindazokat, akik a lényeget a kereszten függő Jézus iránti szeretetben látták. Másodszor, hogy nem erőltetett egy megtérési típust, sőt általában nem erőltette a megtérést. Maga Zinzendorf is gyermekkorától megindulva tette meg az utat az Úrhoz. Bár voltak mélyebb élményei, egyikre sem tekintett úgy, mint amelyik különösebben a döntő. A fő ő előtte, hogy a keresztségben vett kegyelmi szövetség nyomán a Megváltóval való közösségünk megvalósuljon. Ez azokhoz hozta közelebb Zinzendorfot, akik a hallei ébredésben a megtérés merev előtérbe állítását helytelenítették. Az emberek a szeretet szavát szívesen hallják s Zinzendorf Jézusnak hozzánk való szeretetét emelte ki, amelyre a mi szívünkben viszontszeretetnek kell támadni. Előnyös volt a Zinzendorf-féle ébredésben harmadszor az erős közösségi érzés. Zinzendorf nem egyes kiszemeltek megmentésében látta az igazi célt, hanem hogy minél többekre kiáradhasson az Úr Jézus forró szeretete. Így lesz nála nagyfontosságú az ének, mely erőteljes, színes képeivel az érzelmet igyekszik megragadni s ezen az úton a szívet odaadásra bírni. Zinzendorfnak minden felekezeti felülemelkedése ellenére is sokkal erősebb volt az egyház iránti érzéke, mint Franckenak. Már az is, hogy a herrnhuti gyülekezetet a lutheri egyházhoz való csatlakozásra bírta, ezt mutatja. Később, mikor munkája nő, a hivatalos egyház visszautasító magatartást tanúsít, önálló gyülekezetek alapítására gondol, sohasem konventikulumokra. Az önálló gyülekezetek alapítására nem kerül sor s így a herrnhuti munkán ma még jobban megérzik a lutheri történeti egyházhoz való hűség.
    Voltak azonban a Zinzendorf-féle ébredésnek nagy hiányai. 1. Maguk a pietisták hányták szemére Zinzendorfnak, hogy ő nem megtért ember, mert egy külön igazi keresztültörésre nem tudott az életében rámutatni. Ez a szemrehányás nem volt egészen jogos, de szimptoma-szerű. Mert viszont Zinzendorfnak az volt a hibája, hogy ő meg a maga esetét tartotta mintának s így nem gondolt azokra, akik egész más lelki alkatú és múltú egyének lévén, éles és határozott megtérés nélkül csakugyan nem juthatnak az Úr gyülekezetébe. Így történt, hogy az egyes helyeken sok rostálatlan elem került az ő köreibe; olyanok, akiken meglátszott, hogy a múltjukkal tudatosan nem szakítottak. 2. Az érzelgés és misztika lép előtérbe. Különösen Jézus sebeinek magasztalásával kapcsolatban. Szinte bántó szóképeket használtak, amely jó volt arra, hogy valaki élvezze a lelki édességeket, de nem volt jó arra, hogy az Úr szentsége s vele szemben az ember méltatlan volta állandóan kifejezésre jusson. Szinte nehéz leírni, de a tanulság kedvéért meg kell említeni, hogy magukat a Jézus sebei férgeinek is nevezték, sokat emlegették a »testvérünk a Bárányt«, valamint a Vőlegénynek szóló csókokat. Az élet, amelyet éltek a maga áldozatosságával, rettenthetetlen szenvedés- és halálkészségével mutatta, hogy emögött a modor mögött az evangélium ereje ott volt s a kereszten megszerzett igazság hatott. De a modor ragadósabb, mint a tartalom, s ezért joggal szólaltak fel ellene másirányú lelki közösségek. 3. Zinzendorf épp az ellenkező hibába esett, mint Francke. Francke túlságos merev volt, úgyhogy a természeti elemnek semmit sem engedett. Zinzendorf túlságosan naiv. Nem vette észre, hogy az ó-embernek van nagyon kegyes, pláne a kegyes érzelmeket élvező formája. 4. Beteges tünete volt a mozgalomnak az a túlságos öntetszelgés, mellyel a hozzájuk tartozók magukat Krisztus kedvenc gyülekezetének tekintették. A hallei ébredés hanyatlása mindjobban felduzzasztotta bennük azt az érzést, hogy ők az egyetlen igaz gyülekezet. 1741-ben Londonban együtt ült a testvérgyülekezet véneinek tanácsa, hogy Dober Lénárd helyét ebben a 12 tagú tanácsban betöltsék. És mit tesznek? Vezető vénné Krisztust választják.
    Sajnos ezek a különcségek Zinzendorfra vezethetők vissza. Emberileg megértjük, mert sikerei nagyok voltak s Isten csakugyan nagyon felhasználta őt, de túlságosan sok volt benne a kiválasztottsági öntudat. »Az én parókiám a világ.«»Amerikába is el szeretnék menni, hogy megmoshassam a Bárány vérében. « – Magát és ügyét túl merészen azonosította a Krisztus ügyével, aki nem hozzá tartozott, azt meg nem tértnek tekintette. Ötleteit szívesen állította oda úgy, mint az Isten akaratát, emellett sokszor szeszélyes, erőszakos hatalmaskodással igyekezett gondolatainak érvényt szerezni.
    Az ellenhatás nem maradhatott el. A komolyabbak elfordultak. 1743-tól 1750-ig nagy pangás következett be az addig 20 éven keresztül egyfolytában gyönyörűen fejlődő munkában. Zinzendorf azonban megértette az Úr intését. 1752-ben elveszti egyetlen fiát, Renátust. Bengel és Oettinger, a két nagy württembergi pietista intései megállítják és alázatos önfegyelmezéssel igyekszik a hátralévő években kiküszöbölni azt, ami a munkát már-már végzetesen helytelen irányba vitte. A mozgalom ebben a tisztultabb fázisában megy tovább Zinzendorf után. Különösebb ébredések ezután már nem voltak, de a Kereszt megmaradt a középpontban s így az ébredés legdrágább áldásai szerteáradtak és áradnak még ma is Herrnhutból.
    A Zinzendorf-féle ébredésből még csak azt kell kiemelni, hogy az első évtizedekben több tipikus ébredési nap, időszak volt benne. Így 1727-ben egy úrvacsoravétel kapcsán. Volt azután külön gyermek-ébredés. Főleg a közös imádkozás, imaórák tartása terén voltak hatalmas lelki megnyilvánulások. Voltak idők, amikor egymást felváltva szüntelen éjjelnappal egyformán imádkoztak. Másrészt meg kell állapítani azt is, hogy az első keresztyén idők képe sehol sem elevenedett fel úgy, mint ebben a herrnhuti ébredésben.

VII. A metodista ébredés

    Ez az ébredés főként négy szempontból érdekel.
    1. Megindítói lelkészek voltak, akik már a teológián lelki közösségben voltak egymással s akiket pontosságukért és fegyelmezett lelki életükért metodistáknak neveztek. Akkor még inkább a törvény alapján éltek, de a lelkekért való felelősségérzés már akkor szokatlan érzésben nyilvánult meg. Sokáig nem vették észre, hogy mi a hiányuk. Wesley misszionáriusként Amerikába megy. Előre örült annak, hogy mint fognak majd az ő nyomában a pogányok rendre megtérni. Ott künn jön rá, hogy még ő maga sem tért meg s arra gondol, hogy le kell mondania a lelkészi pályáról.
    2. A metodista ébredés megindítói az első határozott indítást Herrnhutból kapják. Egy morva testvértől tudja meg Wesley, hogy mindenkinek szüksége van megtérésre, bármily vallásos vagy erkölcsös színvonalat tud elérni enélkül is. Mindenki kárhozatban születik, melyből az újonnan születés hoz ki. Az újonnan születés abból áll, hogy az ember pillanatszerűleg hithez jut, hogy Krisztus az ő bűneiért is áldozatul adta magát. Wesley megérti, hogy ennek így kell lenni, de ő maga éveken keresztül hiába várja a sóvárgott pillanatot. Ez az óra ránézve csak 35 éves korában jő el, amikor a cseh-morva atyafiak egy összejövetelén 1738. május 24-én Luthernek a Római levélhez írt előszavát olvassák fel. Ebben Luther leírja a szívnek azt az átalakulását, melyet Isten munkál, ha Krisztusban hiszünk. Ekkor lett bizonyossá előtte, hogy az Úr az én bűneimet, éppen az enyémet elvette és engem a bűn és halál törvényétől megmentett. Erről a jelenlévők előtt mindjárt bizonyságot tett. Ami ezen az estén történt, a metodizmus kialakulására döntő hatással volt. S amennyiben ez Luther iratával van összefüggésben, újabb bizonyságunk van arra, hogy ébredés és lutheri keresztyénség nem lehetnek egymást kizáró fogalmak.
    3. Wesley az egyházon belüli ébredés szolgálatába akar állni. Az egyházhoz való ragaszkodása megható. Társaival együtt itt kezdi meg az igehirdetéseket egész gyanútlanul. A hatás rendkívüli. De mivel a természetes emberi kegyesség elégtelen voltát, az ember teljes romlottságát nyíltan feltárták, nagy volt az ellenhatás. A templomok bezárulnak előttük. Wesley már vissza akar vonulni, amikor Whitefield Bristol mellett a szénbányatelep közelében megkezdi szabadban tartott prédikálásait. Első nap 200, másnap 2 000 ember hallgatja. Nemsokára 10 000 számra gyülekeznek össze az emberek.
    Így indul meg később Londonban a munka, s nyomában az ébredés. Wesleyéket a legnagyobb üldözés éri. Záptojás és sárdobálás a legcsekélyebb, amivel találkoznak. Sokszor kőzáporban áll a hallgatóság, egyik-másik össze is esik a sebtől, de a mozgalom terjed. Az üldözés mögött az egyház áll. Még az is előfordult, hogy vérebeket uszítottak rájuk. Wesley mégis marad az egyházban. Nem engedi, hogy úrvacsorát mástól vegyenek, mint az egyház papjaitól. Már templomokat kell építeniök, a mozgalomhoz tartozók száma 40 ezer, laikus prédikátorok egész sorát kénytelen munkába állítani, de az egyházból kilépni szándékozókat ezzel tartóztatja vissza: » Aki az egyházát elhagyja, elhagyja a metodizmust is.« – Élénken mutatja ez, hogy ő, aki pedig olyan sokat értett az ébredésen, s aki a felébresztetteket oly gondos lelki továbbvezetésben részesítette, el tudta képzelni azt, hogy egy ilyen ébredés magában az egyházban érje minden áldását. Az egyház sajnos nem tudta elképzelni, kilépésre kényszerítette őket. De Wesley 83 éves koráig várt, míg az első püspököt felszentelte s így a saját kitagadását is megpecsételte.
    4. Figyelemreméltó vonása az ébredésnek, hogy központjában a kereszten végzett megigazulás együtt van az újjászületéssel. Ez a többlet a Zinzendorf-féle ébredéshez képest. Figyelemreméltó, hogy újonnan születés és nem megtérés a vezérszó. A megtérés alatt Wesley inkább olyant látott, ami egész horderejében az egész élet dolga. A szóhasználaton azonban ez nem látszik meg mindig.
    A metodista ébredés kinövéseiből csak hármat említünk. 1. Az idegekre ható prédikációs modor. Sokszor órákig vonaglottak az emberek a földön, míg a bűntudat és a sátán szorongató keze alól felszabadultak. Sokan megőrültek, de Whitefield azt mondta: »Inkább 10 ezren kerüljenek a tébolydába, mint egy ember a pokolba.« 2. Nagyon előtérbe állították a démoni világot, kárhoztatták az egyházat, hogy a boszorkányokról való beszédet babonaságnak minősítette. 3. Roppant hirtelen fejlődött nagyra a mozgalom. A hitbeli szabadságot és a megszentelődési felszabadulást sokan arra használták fel, hogy túltegyék magukat sok társadalmi korláton, amit pedig Isten fegyelmezés céljából adott. Egyeseknél perfekcionista gondolat s ez alapon a szabadszerelem is kísértett.
    Whitefield halála után a mozgalom két ágra szakadt. A »kálvini« irány a jócselekedetek szükségességét is hangoztatta, mégpedig a legtürelmetlenebbül. Wesley szilárd maradt, de a kivált metodista ág oly súlyos gyalázatokat zúdított ellene, hogy mindenki csak botránkozott. Amikor már a világ nem üldözte őket, egymást üldözték. Wesley iránya győzött. Ma 30 000 metodista van. Igazi missziói egyház. A XX. század elején is éreztette kovászhatását az új ébredéseknél, de fénykorát ébredési szempontból Wesley korában élte. A legújabb tünetek azt mutatják, hogy a metodizmus hanyatlóban van, aminek magyarázata az, hogy most már az ébredés más vonalakon is utat tud törni magának A metodizmus jelentősége mindamellett nem kicsinyelhető le; rám leginkább annak a hangoztatása hatott, hogy abban a tudatban kell prédikálnunk, hogy Isten csakugyan fel akarja használni a lelkek megmentésére minden prédikációnkat.

VIII. A württembergi ébredés

    Még egy ébredési területen fogunk átsuhanni e tanulmány keretében. Ez Württemberg, amely egyébként is egyike a legmegáldottabb s éppen a mi magyar ablakainkból egyike a legfigyelemreméltóbb helyeknek. A múlt század magyar ébredési mozzanatai már is Württembergre utalnak. A mi Mária Dorottyánk Württemberg gyermeke s lelkileg a württembergi ébredés szülötte. Már pedig világosan kimutatható, hogy mindaz, ami ma nálunk ébredési bélyeget hord magán, láncszemeiben visszavisz Mária Dorottya személyéhez, azaz olyan egyesületekhez, amelyeknek első fészke a Skót Misszió volt. Viszont a Skót Misszió Mária Dorottya személyéhez fűződik, s budapesti letelepülése egyenest neki köszönhető. A baj csak az volt, hogy a Skót Misszió révén elsősorban az angolszász keresztyénség jutott szóhoz, mely nagyon rányomta a maga bélyegét az első időkre. Éppen azért gondviselésszerű elemet láthatunk mindenben, ami most megint a württembergi összeköttetés felújítását és kiépítését szolgálja. Így abban a cikksorozatban, amely a múlt nyáron a Harangszóban a württembergi közösségek ismertetéséről megjelent (1931) s hogy teológusaink közül többeknek a figyelme irányult Tübingenre, ahol most Heim Károly képviseli a teológiai fakultáson a vezérszellemet; az a Heim Károly, aki a legmelegebb megbecsüléssel van azon ottani pietista körök iránt, melyek a württembergi ébredés leszármazottjai. Gondviselésszerű elemet láthatunk abban is, hogy hazánkban sok württembergi eredetű család van, amelyeknek házi könyvtárában egy-egy württembergi biblia vagy Hofacker-prédikációs kötet könnyen található. Gondviselésszerű elemet láthatunk abban is, hogy egyházi életünkben ezek a württembergiek még ma is rendesen a mélyebb kedélyű s ébredésre fogékonyabb elemet képviselik. Gondviselésszerű elemet láthatunk abban is, hogy egyik legáldottabb egyesületünk alapítójának ősei szintén württembergiek voltak. Württemberg pedig nemcsak a reformáció, hanem az első keresztyénség óta egész külön életet jelentett Németország lelki életében.
    Ennyi jónak az előrebocsátása után várnók, hogy most következik egy lángoló, történelmi megnyilvánulásaiban is pompázó ébredés. Tanulmányunk egyelőre a XIX. század küszöbénél megáll. A tulajdonképpeni híres württembergi ébredések a XIX. század második negyedére esnek. De azért ezekben is dominál valami abból, ami a XVIII. sz. második felében játszódik le azokban a nem nagy ívelésű ébredési mozgalmakban, amelyeknek szellemi atyja a végtelenül nyugodt temperamentumú Bengel. A különbséget különösen érzi az, aki Wesley és Whitefield ébredése után jön Württemberghez. Milyen csodálatos! A szikrát voltakép mindkét helyen Luther adja, de míg Wesleynél csak egy ponton s egy pillanatban való kipattanásával, addig Württembergben a földalatti tűz alig észrevehető, de tartós melegével.
    Bengelnek vannak egyéb ébredési emberekkel közös vonásai. Már gondosan ápolt viszonya van Istennel, amikor Spenert olvasva a pietizmus hatása alá kerül. A nem éppen gyúlékony természetű ember útra kel, hogy közvetlen megtapasztalhassa, hogy mi folyik a Francke-féle ébredés fészkében, Halleban. Megragadja őt a magánösszejövetelek nagyértékű volta. A hatásról még Halleból így ír barátjának: »Egész mostanig szinte kizárólag magamnak való keresztyén voltam. Itt kezdem belátni, mily nagy dolog a szentek közössége és egymással való összeköttetése.« – Később, mikor gyülekezetbe kerül, ő maga is bevezeti ezeket az építő összejöveteleket. Ezért üldözik is, de ő nem hagyja magát zavartatni. »Nem tudom, miért ellenzik ezeket a privát-összejöveteleket. Miért ne lehetnének a hívők együtt. Éppen olyan az, mintha mezőre menő földműveseket arra kényszerítenék, hogy egymástól parittyalövésnyi távolságra menjenek.«
    Bengelt azonban hitkészsége mellett igen nagy józanság jellemezte. Bármily sokat jelentett is reánézve a kereszt, mindig tekintettel volt az egész Bibliára. Ezért helytelenítette, hogy Zinzendorf az új egyházat tisztán a vérről és az Úr Jézus sebeiről szóló teológiára akarta építeni. Nem győzte hangoztatni: »Istennek egész üdvútja s a Krisztusról való egész bizonyságtétel összetartoznak.« Fontos volt számára az egész Bibliába való behatolás. Szemére vetette a felébredteknek, hogy elhanyagolják a Biblia komoly tanulmányozását, inkább csak alkalmi dolgokat ragadnak ki abból, ahelyett, hogy engednék, hogy maga az egész Biblia ragadja meg őket. Nagy jelentőségűnek tartotta az eszkatológiát: az Úr visszajövetelét. Igaz, hogy az ezeréves birodalom beálltának idejét is kiszámítva, tévedett. De nála ez a számítás nem volt fontos. Nem vezette benne feltűnési vágy, amit az is mutat, hogy a számítás eredménye nem a saját korára esett. Voltaképpen nevelni akarta a lelkeket arra, hogy éberen tudják figyelni az idők jeleit.
    Az ébredésnek volt sok kritikusa, de az eddigiek mind ébredés ellenesek. Bengel éppen ébredési alapon tesz kifogásokat bizonyos ébredési mozgalmakkal szemben. Ő az érettebb ébredés embere s ilyen ébredést igyekszik munkálni.
    Ebben hasonlítanak hozzá a többi württembergiek, főleg Oettinger és Steinhofer. Mindketten megindulnak a Zinzendorf-féle mozgalom hatása alatt. Feltétlenül ébredési emberek. Nem kritikával kezdik. Steinhofer egyenest azzal megy Franckeékhoz és Zinzendorfékhoz, hogy tanulmányozza az ébredés ügyét. Kérdése az volt: milyenek azok a módszerek, amelyeket igazi és kiváló szolgái az ébredt lelkek továbbvezetésénél használnak. De előbb vagy utóbb mindketten csalódnak. Steinhofer szép württembergi állását is otthagyja, hogy Herrnhut szolgálatába lépjen, de azután lelkiismereti okokból kénytelen szakítani. Visszamegy Württembergbe, ahol a tanulságok értékesítése mellett igen áldott ébresztő munkát folytat. Ugyanígy jár Oettinger is. Csakhogy ő a Herrnhuttal való szakítás után nem is meri folytatni egy darabig lelkészi pályáját. Orvosnak készül. Hosszabb ideig tart ez az idő, míg szíve megint visszaviszi az Úr szőlőskertjéhez s hazájában vállal lelkészi állást. Ébresztő munkája nyomán sokan ébrednek fel az Úr Jézus számára.
    A jelek tehát azt mutatják, hogy Württemberg egy mélyebb, tisztultabb ébredési mozgalom volt már a XVIII. században. Az ébredés gyümölcse főképp egy egész sereg érett, mély keresztyén személyiség volt, akik nem hirtelen kirobbanó ébredéseknek dolgoztak. Megmozgató erő tekintetében Wesley és Zinzendorf mögött maradnak. Keresztyénségük nem volt mindenben úgy az ébredésre kiéhezve, mint ezeké. Küldetéstudatuk sem volt olyan dagályos. Egy percig sem érezték, hogy az ébresztést nekik kell elvégezni, sokkal többet hagytak az Úrra és Isten Szentlelkére. Amazok aktivitásához képest nagyon is passzívoknak tűnnek fel; de hogy az Úr legjobb gondolatait képviselték, azt mi sem mutatja jobban, minthogy a XIX. századbeli híres württembergi ébredések megindítója: Hofacker Lajos elsősorban Bengel, Oettinger és Steinhofer hatása alatt állott s túlmenni rajtuk nem is akart.
    Mindenki elismeri, hogy a XIX. század ébredése nem következhetett volna el az ő csendesebb munkájuk nélkül s hogy ez az ébredés egyes szélsőséges irányú vezetők hatása alatt a szélsőségekbe vitt volna, ha a mélyen nem lett volna ott Bengel alaptenorja: a józan, egyetemesen biblikus, krisztocentrikus, a kereszttől az Úr visszajöveteléig mindent tekintetbe vevő irányzata. A XVIII. század második felének württembergi atyái az azóta lezajlott sok színes és káprázatosan gazdag ébredés mögül is úgy ragyognak ki, mint a Filippi levélben említett csillagok s mint ama nagy Hajnalcsillag legtisztább visszatükrözői.
    Itt megállunk. A XIX. század elejével az ébredés történelme úgy kiterebélyesedik, hogy azt külön tanulmányra kell hagynunk.

    Befejezésül legyen szabad leszögezni három dolgot, ami az ébredések történetéből már eddig is világosan állhat elibénk. 1. Nyilvánvaló, hogy ébredések vannak. 2. Nyilvánvaló, hogy az ébredés nem egy faj, kor, vagy temperamentum sajátossága. Ma is minden nép számára lehetséges. 3. Az ébredések Isten Lelkének legnagyobb ajándékai. Bennük Isten legközvetlenebb megnyilatkozásával állunk szemben. A kegyelem alapján minden népnek, egyháznak és hívő seregnek joga van ezt kérni, annak jeleit figyelni, érte imádkozni. Az a nemzedék, amely most él, az ébredés küszöbvonalát súrolja s azért, hogy ez a küszöb mikor kerül átlépés alá, igen nagy felelőssége van mindenkinek, aki ma él. El lehet mondani ebből a szempontból is azt, amit egyik püspök mondott nemrégen: ma élni, a mi magyar evangélikus egyházunkban is, igen nagy megtiszteltetés.
    Mindazokhoz, akik tétován néznek a jövőbe, azt a kérdést szeretnénk intézni: Mit látni jöttetek ki a pusztába? Nádszálat, melyet a szél ide-oda hajtogat, vagy tűzoszlopot, mely az ébredés ígéretföldjére s majd az ígéret földjén is vezet! De ez a tűzoszlop csak a bűntudat és hit szikrájától egyénenként felgyulladt szíveket vezethet. S hogy a te szíved és az én szívem ilyen legyen, elsősorban ezzel tartozunk az ébredés drága ügyének. Ugye megérted, hogy egy történelmi áttekintés ilyen lüktető érverésben végződik. Hiszen célunk nem az, hogy cikket írjunk, hanem hogy a nagy magyar lelki ébredés utáni sóvárgásnak hangot s irányt adjunk!

Megjelent az Evangélikusok Lapja XVIII. évf. 4–11. számaiban 1932-ben.
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .