Néhány vonás a magyar ébredés történetéhez – tanulmány 1932-ből

    A magyarok megtérése, mint a legtöbb keresztyénségre tért népé, nem volt ébredésszerű. Nagy baj volt, hogy a térítés munkáját mindvégig idegen elemek végezték, hozzá oly népek fiai, amelyek ellenséges viszonyban állottak a térítési műveleteket megelőző száz éven át a magyarokkal. De azért mégis fűzhető egy ébredéshez a magyarok megtérése és pedig a térítők részéről. Az ezredik évet megelőzőleg ugyanis egy, az Úr visszajövetelével kapcsolatos ébredés zúgott végig Európán, mint az az újabb kutatások alapján kitűnik. Ahhoz képest, ahogy az első ezerév végére már a keresztyén egyház megromlott, a térítők munkája elég jó egyéni lelki készségekre, sőt itt-ott evangéliumi, vagy legalább is bibliai tendenciákra is utal. Annak az ébredésnek azonban, amelyből ők táplálkoztak, két hátránya volt. Az egyik az, hogy khiliasztikus ébredés volt a milleniumi év számszerű kihasználásához kapcsolódóan. Inkább az ítéletnek valami rettegő várása, mint az Isten fiainak megjelenése után való sóvárgás volt benne. Erre pedig az igazi magyar kedély sohasem mutatott különösebb fogékonyságot s legkevésbé mutathatott akkor, amikor éppen európai pályafutásának kezdetén állott, telve duzzadó erőkkel és nagyfokú várakozásokkal A másik hátrány az volt, hogy mikor az ezredik év eltelt s a hozzáfűzött ítéletnapi várakozások nem következtek be, egy rettenetes visszahatás pusztított végig a megfélemlítéssel nagy bűnbánatra és bűntől, világtól való elfordulásra kényszerített tömegekben. Újból féktelen módon adták át magukat az élvezeteknek, kárpótlást keresvén a nagy böjt és önsanyargatás hiábavalónak bizonyult periódusa után. Hogy ez mennyit ártott a keresztyénség hitelének, azt elképzelhetjük.
    Erről az ébredésről nagyon kevés történeti okmány van, de ez azt is sejteti, hogy nagyon sok szégyenletes dolog történt, amelynek nyomait később minden mód igyekeztek eltüntetni.
    Nagy baj volt, hogy a térítők megfeledkeztek Pálnak azon intéséről, hogy a görögnek görög, a zsidónak zsidó s a magyarnak magyarrá kellett volna lenniök. Újabban arról is hallhatni, hogy Pál járt a későbbi Magyarország területén. Ő bizonyosan másképp misszionált volna s jobban megtalálta volna a magyarok szívét. Mert, hogy ez a nép hajlamos volt egy mélyebb, biblikusabb keresztyénségre, azt a Konstantinápolyban megtért Bulcsú vezér esete bizonyítja, aki ott minden külső kényszer nélkül, tisztán a keresztyénségnek egy világnézetileg derűsebb formájával való érintkezésbe lépése kapcsán határozottabb megtérésen mehetett át.
    Szent István keresztyénségében is van több komoly vonás. Az, hogy Gellértet egy bibliai vers nyomán hívta be hazánkba, ezt sejteti. Gellért Dalmáciában időzött s a Szentföldre készült térítő munkára, mikor Szent István érte üzent, hogy jöjjön hazánkba, mert itt is sok az aratásra érett gabona. Sajnos, Gellért keresztyénségében előtérben volt a Mária-kultusz. 1018-ban augusztus 15-én Székesfehérvárott a Jelenések Könyve 12. fejezete alapján beszélt a Napba öltözött asszonyról. Ebben a Napba öltözött asszonyt Máriával azonosítja. Egyébként a prédikáció mutatja a khiliasztikus gondolatokkal való foglalkozás nyomait is. A Mária-kultusz előtérbe tolása s a nemzeti gondolatokba való beszövése kimondhatatlan sokat ártott a magyar keresztyénség elmélyülése ügyének.
    Bizonyos ébredési hullámok jelentek meg hazánkban a valdensek üldözése és szétszóródása után. Ezeknek különösen az egyháztól szabadabb és evangelizáló tendenciáktól jobban átfűtött ága, a lollardok kiterjesztették missziói munkájukat Délmagyarországra és Erdélyre. A II. Endre-féle keresztes hadjárat, mind előzményeiben, mind következményeiben sok ébredésszerű elemet hozott elő, amelynek bizonyos összefüggése lehetett azzal az atmoszférával, amelyben magyarországi Szent Erzsébet felnőtt. Sajnos ez a rendkívüli lelki egyéniség külföldön egy olyan lelki vezető befolyása alá került, aki nemcsak testének gyötörtetésével siettette korán bekövetkező halálát, hanem akadálya lett annak, hogy ez az élet biblikusabb vonalakon fejlődve több evangéliumi ébresztő hatást, kovászszolgálatot fejthessen ki, mint például később Sziénai Katalin.
    A tatárjárás is lelki eseményszámba ment a magyar lélekre nézve. Az itt bekövetkező ébredési tünetek eklatáns bizonyítéka Árpádházi Boldog Margit, akinek a lelki élete nem a kegyesség meddő gyakorlásában, hanem egy derűs és szolgálatkész Istennek való életátadásban tűnt ki. Róma sok mindent eltorzított az ő egyéniségét illetőleg annak a köztudatban fennmaradt képén. Majd csak az örökkévalóság fogja megmutatni, hogy azok a sejtések, melyek az ébredés tüneteit kutató lelket Árpádházi Boldog Margitnál megállítják, mennyire igazak.
    A huszita ébredés annyiban volt fontos, mert az üldözöttek egy része Felső-Magyarországra menekült s itt elhelyezte a mag jótékony sóját és kovászát a reformáció későbbi ébresztő munkájához.

    A reformáció munkájának az első időkben határozottan megvolt hazánkban a maga ébredési karaktere. A reneszánsz és a humanizmus a maga erkölcspusztító hatását nálunk jobban kifejtette, mint a német humanizmusban. Hazánk ugyanis ebben az időben jobban állott olasz befolyás alatt, mint német befolyások alatt. Eleinte a reformációból, jobban mondva annak a híréből itt is a központban, Budán az erkölcs-lázító momentumokat veszik ki, de csak azok, akiket a reneszánsz már megfertőzött. De éppen az a csodálatos, hogy a mohácsi vész után maga az özvegy királyné, Mária, V. Károly császár nővére mutatja egy határozott megtérésen, sőt evangéliumi ébredésen keresztül ment léleknek a képét. Tudjuk, hogy Luther bűnbánati zsoltárfordításokat küldött az ő vigasztalására, négyet, s hogy jelen volt az Ágostai Hitvallás felolvasásán, s a császárnál annak békés tárgyalása érdekében interveniált. A korábbi kicsapongó élettel teljesen szakított, hitéért üldözést is szenvedett, 1527-ben az év végén emiatt kell Budáról elköltöznie. Ki tudja, ha megmaradhat köztünk, nem lett volna-e központjában egy lelki ébredésnek, éppúgy, mint ahogy rendkívüli műveltsége és szellemi fölénye folytán vezérszerepet vitt a léha világias, mindenben reneszánsz-stílű budai udvarban; s éppúgy mint kerek háromszáz évvel később ugyanazon helyről nagy ébresztő munkát végezhetett egy másik fejedelmi női egyéniség, nagy Württembergink: Mária Dorottya. Mária királyné »Bár hitemért szenvednem kell« kezdettel egy éneket is írt, melynek hitelességét újabban is kétségtelenül megállapították. Ki tudja, nincsen-e még más is őtőle a bécsi, illetőleg a Habsburg-családi jól őrzött leveles ládákban. Vagy nem tüntettek-e el valamit még idejekorán bizonyos kezek?
    A reformáció munkásaiban és patrónusaiban is van az ébredés történetének kutatni valója. Csak eddig az volt a baj, hogy nem szoktuk meg, hogy a reformációt is úgy tekintsük, mint ébredést, vagy legalább is, mint amiben az ébredés a leglényegesebb. Történetíróink eddig nagyon kevés érzéket mutattak ebben az irányban s még a hűségesebbje is félve ment el az ébredés forró, izzó tünetei mellett csak azért, mert az a kényelmes és elvilágiasodott keresztyénséget kissé megnyugtalaníthatta volna. A mai ébredés idők feladata: ezen a téren is világosságot gyújtani.
    Így bontakozik ki előttünk, hogy nem volt ébredés Németországban, mely a reformáció és ellenreformáció századai után ne éreztette volna hatását hazánkban. Így a pietizmus, különösen Halle. A hatás mindkét irányban nagy egyéniségeket termelt, lelkészek között is, meg az arisztokrata körökben is, mit ez kivált a hallei ébredésnek nevezetes tünete. A lelkészek útján lehatolt az ébredés sugárkörzete a néphez, de csak másodkézen keresztül s ezt érzi még ma is, mint nagy hiányát a magyar ébredési mozgalom. A lelkészek közül különösen nevezetes szenicei Bárány György sárszentlőrinci, dunántúli, Tolna-megyei lelkész, aki egy rendezett gyülekezetet hagy el azért, hogy felkérésre gondozója legyen egy hét családból frissen alakult telepnek. Csodálatos, hogy a helység megalakulásának éve egybeesik a Herrnhuti testvérközösség megalakulása évével. Ez a helység rövidesen, még Bárány György életében, a Dunántúl legjelentőségteljesebb gyülekezetévé fejlődik. Ide jönnek a hitükért üldözöttek. Először csak a katolikus üldözés elől. Később azonban itt nyer védelmet az elvilágiasodó tendenciákkal szemben evangélikus egyházi körzeten belül is a mélyebb hitéletre vágyók serege. Bárány Györgyöt a magyar Franckenak nevezik.
    Igen tanulságos és megható ennek a sárszentlőrinci gyülekezetnek a későbbi pályafutása. Az egész XVIII. században egymás után kiváló szerepet vivő lelkészei vannak. Köztük két püspök. Nagy történeti múlttal, iskolákkal, jóval nagyobb létszámmal bíró gyülekezetek törpülnek el mellette jelentőségben. Geográfiai fekvése nagyon kedvezőtlen, de a kovász mégis idehozta a Dunántúl, tehát a magyar evangélikusság egy tekintélyes részének lelki centrumát. Még a XIX. század első negyedében is olyan püspöke van, aki olyan konfirmációi kátét ír, hogy még ma is azon készítik elő a Dunántúl gyermekeinek legnagyobb részét a konfirmációra. Gimnáziumot állíttatott fel a gyülekezetben, melyben Petőfi is az első osztályt járta. Földesura ma is vezet az egyházhűségben.
    Nevezetes momentum az is, hogy az evangélikus énekeskönyvnek szinte a fele egy oly lelkész tolla alól került ki, aki a múlt század utolsó s a most folyó század első évtizedében ennek a gyülekezetnek volt a lelkésze, talán az első volt, aki az újabb kori ébredés melegéből az evangélikus lelkészek gárdájában felfogott valamit s a Jézus vérét magasztaló énekeket írt azután, hogy a 18-ik század pietista énekszerzői ajkán hosszú időre elhalt e hang.
    Legyen szabad ehhez még hozzávenni azt is, hogy most is olyan lelkésze van a gyülekezetnek, akinek lelki munkája az ébredés ügyét szolgálja, megint nemcsak a gyülekezet körén belül, hanem azon túl is. A modern közlekedési viszonyok s egyéb fejlődési vonalak Sárszentlőrincnek mint községnek a jelentőségét nagyon leszorították s mégis most e nyáron készül ott az egyházi ébredés szolgálatában egy olyan országos konferencia, mely hivatva lesz a jelek szerint egyházunk ébredésének ügyét évtizedes kihatásokkal szolgálni.
    Bárány György mellett még egy egész sereg dunántúli lelkész áll a pietizmus hatása alatt. Nevezetes volt Pozsonyban Bél Mátyás lelkész, akinek munkája nyomát még ma is hordja a pozsonyi gyülekezet, különösen az ezen időből fennmaradt intézményekben. A pietista lelkészek s püspökök nagy fegyelmet gyakoroltak a gyülekezetekben és különösen a lelkészek erkölcsi élete felett őrködtek nagy szigorúsággal. Közülük az egyik Fábri Gergely fogságot is szenvedett. A törvényszék elé egy Bibliával lépett s a kérdezőknek igével felelt. A fogházban hetenként kétszer böjtöt tartott, hogy az így feleslegessé váló ételéből és italából a szegény rabokat támogathassa. Mint rab tanította az Isten igéjére a közelében lévő lelkeket. Kiszabadulása után püspökségét elveszítve mint egyszerű pap munkálkodott tovább sok önmegtagadással és alázatossággal. A pietista lelkészek írásaikkal is szolgálták az ébredés ügyét. Lefordították Arnd János könyvét az Igaz Keresztyénségről s a német pietista lelkészek több művét. Még a XVIII. század vége felé is vannak pietista lelkészek. S a már említett Sárszentlőrincnek egyik püspöke Nagy István 1790-ben kiadja Rambach: Jézus Krisztus kínszenvedéseiről való elmélkedéseit. Ami 1 500 oldalon jelent meg. A passióról azóta sem jelent meg ily hatalmas könyv magyar nyelven.
    A lelkészek mellett egész sereg előkelő úr is áll a pietizmus hatása alatt. Különösen Ráday Pál és Ráday Gedeon. Később grófi család. Azonkívül evangélikus részről a báró Podmaniczky család. Ez utóbbinak egyik sarja ma is az evangélikus egyház ébredésének egyik legkiválóbb munkása. (dr. báró Podmaniczky Pál lelkész és professzor (1885-1949) – a szerk.) A főúri nők közül Petrőczy Kata Szidónia áll a pietizmus hatása alatt. Szenvedés teljes élete a kuruc világ háborgó idejére esik. Ő is, mint a többi főúri családból való hívők, énekeket s egyéb aszketikus iratokat készítettek. Nem egy közülük evangélikus énekeskönyvünk legdrágább gyöngyei közé tartozik.
    A XVIII. század utolsó éveiben a racionalizmus pusztító szele sepert végig az országon. A pietizmus ébresztő hatása teljesen megszűnik a parókiákon, csupán a falusi gyülekezetek mélyén, az egyes családokban marad meg konzerváló hatása főleg a házi istentiszteletek és az eléggé elterjedt pietista iratok olvasása kapcsán. 1811-ben a pietizmustól annyira átszántott Dunántúl egy olyan énekeskönyvet ad ki, amelyből hiányzik Luther éneke az »Erős vár a mi Istenünk«, mégpedig azzal a megokolással, hogy benne a sátánról van szó, amit a racionalizmus nem szenvedhetett el. Érdekes, hogy 1805-ben jelent meg a Dunántúl számára egy énekeskönyv, mely tele van a pietista termelés legjavával s ezzel szemben kontramű gyanánt jelenik meg az 1811-es racionalista énekeskönyv és sajnos a későbbi egészen el tudta nyomni a korábbit.

    Ebbe a sivár lelki életbe ébredés megint csak kívülről hozott szikra útján indulhatott meg s a szikra meg is érkezett. Nyolc évvel a racionalista énekeskönyv megjelenése után, Württemberg földjéről nem kisebb egyénnek, mint a már említett Mária Dorottya nádorasszony személyében. 1819-ben kerül ő a legnagyobb és legkedvesebb nádornak, Józsefnek az oldala mellé. 28 évig élt a budai Várban férjének 1847-ben bekövetkezett haláláig. Mindössze 22 éves volt, amikor a nagy katolikus Habsburg-családba beházasodott. De már akkor olyan mélyen a Krisztus keresztjében gyökerező evangéliumi hite volt, hogy mint határozott, felébredt lelkű keresztyén jön az országba, aki hivatásának tartja, hogy ez ellenséges környezetben is kitartson az ige és az evangélium keresztyénsége mellett, sőt hogy világítson s Isten Országának terjesztésében a rendelkezésére álló lehetőség szerint szolgáljon.
    Mária Dorottya Lajos württembergi hercegnek és Henrietta Nassau-Weilburg hercegnőnek leánya volt. Valószínűleg Bayreuthban született 1797. november 1-én és Kircheim unter Teckben nevelkedett. Kircheimben volt a keresztelője és konfirmációja. Édesanyja korán özvegyen maradt és nagyon mély hitéletet élt. Egyike a nagy württembergi nőalakoknak. Igen szoros viszonyban volt Knapp Alberttel, Hofacker barátjával, a nagy német énekköltővel, valamint dr. Barthtal. Gyermekei közül különösen Mária Dorottya lelki élete fejlődött abba az irányba, mint az édesanyjáé. Különösen Steinhofer és Hofacker írásai és prédikációi voltak rá mély hatással. Az anyai kéz lelki vezetése azután sem szűnt meg, hogy Mária Dorottya Magyarországra került, bár ekkor már inkább maga közvetlen merített az Úr nagy bizonyságtevőinek életéből és irataiból. Mély hitélete mellett rendkívül széleskörű műveltsége volt, ebben a tekintetben túlhaladta édesanyját. Viszont keresztyénségi elmélyülése nem érhette el azt a mértéket, amelyet az édesanyjáé; aki sokkal homogénabb környezetben élte életét és kevésbé volt kitéve a nagy forgalomba, mint a nádorasszonynak egy amúgy is nagyon mozgalmas korban igen exponált helyen lefolyt élete. De azért Mária Dorottya is betöltötte a maga hivatását.
    Először is férje oldala mellett. Férjét is bibliaolvasóvá tette az ő bibliaolvasó élete. S amikor az egyik tartományban, Galíciában a pórnép a földesurak ellen fellázadt, József nádor ebben a vallomástételben fakadt ki: »Most már látom, hogy a népnek is kezébe kell adni a Bibliát, különben nem boldogulunk velük.« Nagyon meg volt nehezítve Mária Dorottya számára a gyermekei előtt való bizonyságtevés. A katolikus papok gondoskodtak arról, hogy ne kerülhessenek a gyermekek evangéliumi befolyás alá. Még annyit sem engedtek meg neki, hogy legalább tisztázza gyermekei előtt, hogy ő miért nem katolikus, hogy mi a közös vonás, ami az evangélikus hívőt a katolikus hívővel összekötheti. S mikor a bizonyságtételnek minden nyílt útját elvágták előle, úgy segített magán, hogy gyermekeinek a tányérjára arany betűkkel bibliai helyeket égettetett be. S a bizonyságtevés nem is maradt nyomtalan. Különösen József nevű fia, aki később a legmagyarabb Habsburg-királyi herceg képében lett a legkedveltebb Habsburg a magyar nép előtt, sokat vett át az ő meleg evangéliumi lelkéből s mikor édesanyja a halálos ágyon volt, az evangélikus lelkészekkel együtt térdelt le ágya mellett közös imádkozásra. Ennek a Józsefnek a fia, szintén József, ma is itt él hazánkban s a világháború alatt tanúsított rendkívül kedves, népszerű, önfeláldozó s a magyar nép érdekeiért síkraszálló magatartásával nagyon bevéste magát az egész ország szívébe. Aki őt beszélni hallja, összehasonlítja a többi Habsburgokkal, feltétlenül észlel egy nagy különbséget s aki járatos a lelki élet törvényeiben, az ráismer arra, hogy itt egy hívő lélek közvetlen és közvetett hatásának a nyomaival állunk szemben.
    Családja lelki életén kívül nagy gondja volt Mária Dorottyának, hogy mit tehetne a magyar nép lelki ébresztésében. Elsősorban az evangélikus egyház megelevenedésére. 1834-ben indítást kap arra, hogy kezdjen el rendszeresen imádkozni azért, hogy az Úr küldje el az Ő Keresztjének bizonyságtevőjét ebbe az országba. 7 éven keresztül naponként imádkozik ezért a budai várnak a Dunára, Pestre s a mögötte elterülő nagy magyar rónaságra néző ablaka mögött térdelve. Az Úr ezt az imádkozást 1841-ben különös módon hallgatta meg. A Skót zsidó missziónak két munkása került betegen Budapestre. Eredetileg a szent föld felé vették útjukat, de Konstantinápoly körül az egyik leesett az öszvérről, s oly súlyos állapotba jutott, hogy le kellett mondaniuk az út folytatásáról s Budapesten át vissza igyekeztek hazájukba. Budapest felé közeledve betegség vette le lábukról a misszionáriusokat. Mikor Mária Dorottya értesült az esetről, nemcsak ápoltatásukról gondoskodott, hanem az Úr kezét látta a dolgok ilyen alakulásában s kérte a misszionáriusokat, hogy maradjanak Budapesten, s a szent föld helyett itt kezdjenek munkát. Így indult meg 1841-ben a Skót Misszió munkája Budapesten. Ez a misszió azután kovász lett nemcsak a zsidók térítéséhez, hanem a mélyen alvó magyar keresztyénség felébresztéséhez. Különösen a múlt század végéig úgyszólván ez a Skót Misszió volt az egyedüli hely, ahol égett a csipkebokor lángja s a véka alól ki volt véve az égő gyertya. Mindazok, akik a mostani század elején szélesebb körökben meginduló ébredési mozgalomban vezetőszerepre jutottak, összeköttetésben voltak a Skót Misszió többjének lelki megindulásával. Egyenest ez a misszió végezte el az első munkát. Itt tért meg Kunst Irén, Kínában dolgozó magyar evangélikus misszionáriusnő, akit a Német Nők Missziói Imaszövetsége elsőnek alkalmazott misszionáriusként a nagy munkamezőn.
    Ha pedig meggondoljuk azt, hogy a Skót Misszió munkája lett kiinduló pontjává, vagy legalább is buzdító példájává az összes későbbi ébredési mozgalmaknak, elmondhatjuk, hogy mindaz a lelki ébredés, amely azóta és most Magyarországon fellelhető, Mária Dorottya személyéhez, az ő hűségesen kitartó imádságához fűződik. Ez pedig azt is jelenti, hogy Württenberg Fekete-erdeje alól nem csupán a Duna vizét kapjuk, hanem hozzánk ért onnét annak a nagy lelki ébredésnek az árjából is valami, ami a lutheri keresztyénség egyik, ébredési szempontból legáldottabb helyét megörvendeztette és felvirágoztatta.
    Mária Dorottya azonban nem maradt meg az ébredés ügyének csak egy missziói egyesület útján való szolgálatánál. Az ő horizontjában benne volt az egész egyház s főleg a két protestáns egyház ébredéséért való égő felelősségérzet. Új imádkozásba kezd. Azért, hogy a fővárosban a Duna jobb partján önálló gyülekezet alakulhasson s a rohamosan fejlődő magyar főváros kaphasson egy olyan evangélikus lelkészt, aki az ébredés ügyét az egyház tágabb dimenzióiban is meg tudja indítani. Megható az a hűség és fáradhatatlan utánjárás, amellyel Mária Dorottya igyekszik kiszemelni azt a lelkészt, aki a fenti célból a legmegfelelőbb lenne. Egyszer csak valami jót sejt meg egy falusi lelkészről, s fogja magát, minden bejelentés nélkül egyik udvarhölgyével megjelenik a falusi kistemplomban, hogy meghallgassa közvetlenül az illető lelkésznek prédikációját. (Bauhofer György – a szerk.) Mihamar bizonyosságot szerez afelől, hogy ez az a lelkész, akire neki és az Úr ügyének Budapesten szüksége van. A gyülekezet egy darabig ellenzi a választást, éppen azért, mert túlságosan kegyesnek találja a szóba hozott lelkészt, de az imádság ereje győz s egy küldöttség, élén Székáccsal, a későbbi hírneves püspökkel az alcsúti kastélyban adja tudtára Mária Dorottyának, hogy kész megválasztani az ő ajánlottját. A küldöttség vezetőjét a nádorasszony visszatartóztatja s ezt a kérdést teszi fel előtte: »Lelkész úr, melyik az az ige, amelyet Ön a legalkalmasabbnak talál arra, hogy egy lelkész egész szolgálatában folyton a szeme előtt tartson?« Székács, Máté 5,48-at idézte, az ő egész felfogására nézve nagyon jellemző módon: »Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.« Én, ami engemet illet, – felelt a nádorasszony – elvont eszmék és parancsok helyett jobb szeretek valami gyakorlati dolgot állítani pl. gyermekeim elé is. Én magam mindig ezt az igét tartom szem előtt s ezt tudom ajánlani egy gyülekező lelkésznek is, amit Pál apostol a Galata levél 4,19-ben mond: »Én gyermekeim, kikért most ismét szülési fájdalmakat szenvedek, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus.« (Ezt a viszonyt találta Mária Dorottya ideálisnak a lelkész és gyülekezete közt.) A beszélgetés végén felszólította a lelkészt, hogy most imádkozzanak együtt. Mária Dorottya letérdelt s imádkozott az új budai lelkészért. Székács zavarban volt. De mikor 11 évvel később Mária Dorottya halála alkalmával a gyászistentiszteleten prédikálnia kellett a Deák-téri templomban, ezt az igét vette fel alapigének, a prédikáció bevezetésében elmondta az alcsúti jelenetet, persze az illető lelkész nevének elhallgatása mellett. Az egész prédikáción, de Székács későbbi működésén is meglátszott, hogy ez a beszélgetés és közös imádkozás rajta letörölhetetlen nyomokat hagyott.
    Ezután nem sokkal 1844 tavaszán Buda lelkészévé lesz a Mária Dorottya által kiszemelt Bauhofer György, korábban somorjai lelkész. Mária Dorottya szeme nem csalt. Valóban, az akkori magyarországi evangélikus lelkészek közül egy sem volt annyira alkalmas, hogy mint ővele rokon lélek, a fővárosi gyülekezetben szolgálja a komoly evangélizáció és ébredés ügyét. Az a sok kincs, ami Bauhofer életében fellelhető lenne, még nincs kiaknázva. Az ébredés ügyének mostani szolgáira vár az a feladat, hogy Mária Dorottyával együtt ezt az életet is beható kutatás tárgyává tegyék. Bauhofer nagy műveltsége, nyelvtudása s a neki jutott rendkívüli történeti szerep folytán igen sok egyénnel, külföldi hívő körökkel s hívő egyházi vezéregyéniségekkel volt összeköttetésben. Egyik nagy munkájához a francia Merl d'Aubignée írt előszót. Ez a munka a magyar protestantizmus történetét tárgyalja igazán ébresztő módon rámutatva arra, hogy az egyház léte és nemléte az egy szükséges dolgon fordul meg. Bauhofer szintén meleg viszonyba került a Skót Misszióval, sőt külföldi skótokkal is. Ide Skóciába küldte ki hatalmas kézirattömeget jelentő naplóját, mikor a magyarsággal való együttérzése folytán házkutatástól félt s féltette többek között ezt a sok bizalmas jellegű adatot tartalmazó iratát. Még Mária Dorottya halála után is erős összeköttetése volt a Skót Misszióval. 40 éves korában tanul meg angolul s lefordítja a skót Baxter Richardnak 210 oldalas aszketikus könyvét: Felhívás A Meg Nem Tért Emberekhez, Hogy Megtérjenek. Ez a mű fordításban két kiadást is ért.
    Visszatérve Mária Dorottyához, meg kell említeni, hogy ő jóllehet mindent megtalál Bauhoferben, amit remélt tőle, s jóllehet másoknál nem találta meg későbben sem azt a lelki fogékonyságot és odaadást, amit az ébredés ügye igényel, mégsem ragaszkodott hozzá exkluzív módon. Egész sereg más lelkésszel tartott fenn barátságot a vidékről is. Így nevezetesen Wimmer Gottlieb Ágostonnal, aki Nyugat-Magyarországon, Felsőlövőn valóságos Steintalt létesített evangéliumi alapon nagy gazdasági és szellemi kultúrával s akinek igazi érzéke volt az Isten Országa nagy feladataival szemben és sokat tett a biblia kiadása és terjesztése terén. Összeköttetésben volt Kiss János dunántúli püspökkel, aki a fentebb említett s 1811-ben megjelent énekeskönyvnek volt püspöksége elején szerkesztője. Az akkor még racionalista beállítottságú ember Mária Dorottya hatása alatt annyira felmelegedett az evangélium iránt, hogy később olyan énekeket írt, amelyek egyikét 1855-ben Mária Dorottya koporsójánál a várban nyugodtan énekelhették az igazi hívő koporsója mellett a legkomolyabb hívők is. A vidékiekkel a személyes érintkezés abban az időben nehezebben ment, de annál több jutott be a levelekbe, csak az a sajnos, hogy ezeknek a leveleknek az összegyűjtésére és tanulmányozására még senki sem fordított gondot. Élénk kontaktusban volt azonban Mária Dorottya a pesti lelkészekkel. Hetenként összejöttek bibliaórára. Egy ilyen bibliaórán egyszer akarata ellenére Széchenyi is megjelent. A bibliakör tagjai zavarban voltak, hogy nem kell-e abbahagyni az órát. Mária Dorottya azonban mindenkit nyugalomra intett, Széchenyit is leültette a sorba, kezébe nyomott egy Bibliát s mintha mi sem történt volna: folytatták az órát. Széchenyi egyébként tisztában volt Mária Dorottya hívő mivoltával. A nádorasszony többször beszélt neki lelki dolgokról, kérte Széchenyit, hogy olvassa a Bibliát és vesse alá magát mindenben Jézusnak. Állítólag intette is Széchenyit egy bizonyos balsejtelem mellett, hogy az életének nem lesz jó vége, ha azt a nagy munkát, amelyhez a magyar nép felemelése érdekében hozzáfogott, a maga erejével akarja folytatni, mert az emberi erőnek csődbe kell jutnia, s a nép igazi boldogítása csak Isten Országa szolgálatán belül munkálható. Azóta Széchenyi élete tragédiájának nagy tudású hívő kutatója szintén megállapította azt, hogy Széchenyi megőrülésében isteni ítélet volt s így Mária Dorottya balsejtelmének igazolása. Széchenyi voltaképpen nem tanúsított visszautasító magatartást Mária Dorottyával szemben, elfogadta tőle azt a Bibliát, amelyet használat céljából a nádorasszony nekiajándékozott. Hogy min múlott ennek a bizonyságtevő szolgálatának a sikere, azt alaposabb kutatás útján kellene kideríteni.
    A Mária Dorottya személye körül kibontakozni készülő egyházi ébredésnek, az ő férjének 1847-ben bekövetkezett halála vágta útját. A nádorasszonynak ekkor a bécsi kamarilla és nem utolsó sorban a katolikus klérus ellenszenve folytán el kellett hagynia Magyarországot. Hogy milyen nagy gondja volt az ellenségnek arra, hogy ezt a hívő és világosságot gyújtó egyéniséget tőlünk elválassza, kitűnik abból, hogy keresztülvitték ezt, jóllehet férje a házasságlevélben is, meg a végrendeletében is biztosította a megözvegyülés esetére a családban való megmaradás jogát. Hozzá kell venni ehhez azt, hogy a következő évben trónra lépő új császár is nagyon tisztelte és nagyra becsülte Mária Dorottyát. Ha a nádor halála 1848 után következik be, akkor azt mondhatnánk, hogy nem annyira a hitéért, mint inkább a magyarokkal való együttérzéséért kellett elhagynia az országot. De 1847-ben még a magyarok elleni gyűlölet nem volt annyira aktuális s nagyon valószínű, hogy erőteljes hitélete és a protestáns egyházakkal való áldásteljes viszonya volt a fő ok, ami miatt száműzték. Úgyhogy a magyar ébredés első nagy munkása (értve alatta a múlt századbeli ébredést) megkapta a nagy hitvallóknak kijáró bizonyságlevelet, azt, hogy nem szenvedheti el őket e világ s készít számukra, bár még oly előkelők is, Páthmosz szigetet. Ugyanazon az úton ment elő, amelyen 320 évvel korábban nagy Habsburg névrokona, II. Lajos özvegye, Mária királyné.
    Mária Dorottya Páthmosza a bécsi Schönbrunnak egyik félreeső vadászkastélya volt. De igazán csak Páthmosz volt az ő számára, ahonnan nem szűnt meg imádságaival, leveleivel, sőt nagyobb részt inkognitóban tett látogatásaival tovább is ápolni a magyar nép s az itteni ébredés üdvének ügyét. Mivel gyermekeitől is elszakították, budapesti látogatásaiban legtöbbször kedvelt lelkészénél, Bauhofernél szállt meg. Volt azonban olyan látogatása is, amikor nem tehette be a lábát inkognitóban sem a főváros területére s csak a budai erdős hegyekben lévő, történeti nevezetésségű Szépjuhászné című vendéglőig jött. Ide kérte ki budapesti barátait, elsősorban a lelkészeket. Ezen találkozások alkalmával főleg Bauhoferéknél bibliaórát s közös jellegű úrvacsoratételt tartottak. Az úrvacsorát úgy vették, hogy a kenyeret és a bort kézről-kézre adták egymásnak. Ezek a találkozások nemcsak Mária Dorottyára jelentettek enyhülést, hanem az itteni hívők kitartására és hűségére is buzdítólag hatottak. Erre nagy szükség is volt, mert a szabadságharc után nemcsak magát az ébredés ügyét, hanem az egész protestantizmus létét az elnyomás súlyos veszélye fenyegette.
    Csodálatos az, hogy ez a családjától és a hőn szeretett magyar földtől elválasztott nádorasszony, ellenségeinek minden igyekezete ellenére is meghalni haza jöhetett. Egyik leánya állt 1855 tavaszán újabb anyai örömök előtt. Azt mégsem merték megtagadni tőle, hogy leánya mellett az ilyenkor szokásos anyai szolgálatot személyesen ne láthassa el. Budai időzése alatt megbetegedett s március 30-án meghalt. Mind az országos méreteket öltő temetési ünnep, mind a nyomában országszerte tartott gyászistentiszteletek alkalmat adtak a komolyabb lelkeknek arra, hogy betekintsenek egy ébredésen átment hívő léleknek az életébe, annak nagyszerűségeibe, harcaiba és bőséges gyümölcsözésébe.
    Hogy ez a Mária Dorottya személyéhez fűződő egyházi ébredés tartósabb hatásokat nem válthatott ki, ennek több oka van. Nagyon rövid volt az a 3 év, amelyben Mária Dorottya Bauhoferrel együtt munkálkodhatott. Az energiáknak egy részét lefoglalta a helyi gyülekezet szervezésének és kiépítésének a gondja. A szabadságharc utáni nehéz időkben éppen az önkényuralommal szembeni magatartással kapcsolatban ellentét fejlődött ki Bauhofer s a másik fővárosi vezető egyéniség, Székács között. Ez Bauhofernek nagyon sok fájdalmat okozott, sőt ártatlanul került az alá a vád alá, mintha a magyarsággal szembeni érzései megváltoztak volna. Bécsből felkínálták neki, a közös minisztériumban, hogy vállalja a protestáns ügyek referálói tisztét, ő azonban nem vállalta. Ez nemcsak hazafias érzésről tesz bizonyságot, hanem arról, hogy a lelkekkel való közvetlen foglalkozást nem volt hajlandó felcserélni az irodai aktákkal való foglalkozásra. Az az eset is, amely miatt később Székács őt gyanúba keverte, azt bizonyítja, hogy maga Székács sem ismert alkalmasabb embert az országban, aki az abszolutizmus ideje alatt az egyház megmentésének érdekében indítandó munka szervezésére nála alkalmasabb lett volna. A harmadik ok, ami miatt a múlt század 40-es éveiben megindult ébredés egyházi mederben nem tudott előbbre jutni, az volt, hogy Mária Dorottya is, meg Bauhofer is inkább az angol és skót mozgalmak hatása alatt állottak, éppen a Skót Misszióval való szorosabb kapcsolatok folytán. Nagy veszteségnek kell tartanunk ezt a körülményt, éppen az evangélikus egyház szempontjából. Mi nagyon a németországi emlőkhöz voltunk szoktatva s az angol ébredési keresztyénség nagyon idegenszerű volt a mi lelkészeinknek. Ha ekkor Mária Dorottya jobban württembergi hatásokat enged az előtérbe s egységesen ebbe az irányba koncentrálta volna a magyar lelki ébredés ügyét, nem kétséges, hogy több lett volna a hatás az evangélikus egyház terepén s mélyebb nyomokat hagyott volna éppen az egyházi ébredés terén. Hogy Mária Dorottya ezt nem ismerte fel, azon nem csodálkozhatunk. A württembergi ébredés voltaképpen az ő eljövetele után lángolt fel legjobban s viszont mivel az egyesületi és angolos típusú ébredésekkel ő addig nem találkozott, nem volt alkalma felismerni annak hiányait s éppen azért nem volt alkalma, hogy kellőleg fel tudja becsülni a württembergi ébredés előnyeit a skót ébredési mozgalmakkal szemben. Úgy látta, hogy itt elsősorban törzsmunkára van szükség Magyarországon s mivel a skót ébredés izzóbb futótűzzel dolgozott, jobban célszerűnek látszott, mint a württembergi ébredésnek inkább a földalatti melegéivel ható tüze s csendesebb tempója.
    De, hogy Bauhoferben is meg Mária Dorottyában is igazi ébredési ideálként nem az a kis köröket átható s exkluzív jellegű ébredés volt a túlnyomó, mutatja az, hogy az utánuk beálló évtizedekben az ő személyüket és munkájukat nem tudta jobban kamatoztatni - az ébredés ügyének az az egyetlen képviselete, amely a gyülekezeti és egyházias ébredéstől eltekintve inkább angol-amerikai hatások alatt a szűkebb körű s metodisztikus színezet felé hajló ébredési ideált kultiválta. Úgyhogy a 70-es évek után Mária Dorottya és Bauhofer személye megszűnt az ébredésben nyilvántartott magyar ébredési fronton ható tényező lenni s életükre és munkájuk értékelésére voltaképpen most kerül megint újból sor, amikor már a nagy, színdúsabb s modern magyar ébredések angolszász és az egyházzal szemben közömbösebb irányban lezajlottak és szüksége, valamint lehetősége mutatkozik egy nem annyira exkluzív és jobban az egyházi adottságokhoz igazodó lelki ébredésnek.

    A 70-es évektől egészen a 90-es évek végéig Magyarországon az ébredés ügyében nem történik jelentősebb dolog. Csupán annyit lehet megállapítani, hogy a Skót Misszió mint lelki kohó áll várva, hogy még rá kerül a sor, amikor izzóbbá lehet. A kedélyeket a Habsburg-házzal való kiegyezés után Nagymagyarország politikai, kulturális és gazdasági kiépítése foglalkoztatja s tölti el a mélyebb lelki szükségleteket háttérbe szorító szellemi és önállítási gyönyörökkel.
    A Skót Misszió kohója a 90-és évek közepe táján kezd megint izzásba jönni. Ekkor éli legfénylőbb korszakát s végzi azt a szolgálatot, amely valóban kihatással és áldással volt az egyszerre több irányban meginduló magyar ébredésekre. A 90-es évek végén a Keresztyén Ifjúsági Egyesületek világmozgalmát hozza el hazánkba egy igen előkelő politikai pályát járó államférfiú. (Vargha Gyula – a szerk.) Megindul az evangélizáció munkája az ifjak között, határozottabb fejlődést azonban inkább egy Nőegylet mutat, amelynek kezdeményezője a K. I. E. munkát kezdeményező államférfiúnak a felesége. (Vargha Gyuláné Szász Póla – a szerk.) Pár éven beül azonban mind a férfiaknak, mind a nőknek egy része nincs megelégedve az ezen egyesületekben megnyilvánuló keresztyénségnek a komolyságával, azaz félúton való megállásával s anélkül, hogy szakítanának az anyaegyesületekkel a C. E. (Francis Edward Clark amerikai lelkész által 1881-ben alapított mozgalom; a C.E. a Christian Endeavor, azaz keresztény törekvés rövidítése – a szek.) munka jegyében kezdenek komolyabb közösségbe tömörülni. Mikor egyrészt az ifjúsági egyesületben az ifjakat, másrészt az említett nőegyesületben, a Lórántffy Zsuzsanna-egyesületben a nőket vagy-vagy elé állították, hogy vagy kilépnek, vagy felhagynak a szűkebb körű közösség ápolásával, mindkét csoport a kilépést választotta s egymással egyesülve 1903-ban egy új közösségbe tömörültek, amely hivatva volt arra, hogy két évtizeden keresztül a magyar lelki ébredés ügyét a protestáns egyházakban lévő lelkek között ápolja. Az új alakulatnak az előbbeniekkel szemben ránk evangélikusokra nézve az a jelentősége is volt, hogy míg az előzők teljesen református vezetés alatt református terepen helyezkedtek el, addig az 1903-ban alakult Bethánia Egyesület közös egyesületnek volt tervezve. Az egyesület azonban vezetőtöbbségének református volta folytán az első időben szinte kizárólag a reformátusok közt s református domináló jellegben munkálkodott. Az egyesület pár év után átvette a budapesti külföldi németek egyházának Bethesda nevű kórházát, amely eredetileg közös evangélikus és református intézmény volt, később azonban, mikor már a német birodalmi egyház nem tudta fenntartani, református kézre került éppen a Bethániának azon testvércsoportján keresztül, amely Philadelphia-egyesület néven a kórházat Budapest egyik legszebb villanegyedében átvette. Ennek oka az evangélikus egyház akkori vezetőségének a mélyebb hitű irányzattól való tartózkodásában rejlik, ami viszont arra vezethető vissza, hogy az ébredés szolgálatát végző s voltaképp közös jellegű egyesület inkább református vonalon tudta éreztetni a maga megelevenítő és átalakító hatását. Úgyhogy az eredetileg mindkét protestáns egyház ébresztésére hivatott egyesület egészen a háború végéig szinte kizárólag a református egyház javára kamatozhatott csupán. Voltak az egyesületnek vezetőtagjai közt evangélikusok. Így lelkészek, de ezek egy része vagy nem végzett gyülekezetében határozottabb munkát, vagy csak rövid időt töltött gyülekezeti állásban. Volt egy evangélikus lelkész-titkára is az egyesületnek, de ez inkább csak rossz hírbe hozta az egyház közvéleménye előtt a Bethánia munkáját, amennyiben onnan is kiválván metodista, majd egyéb szabad egyházi alakulatok tagja lett.
    A háború előtti események közül még meg kell emlékeznünk az Evangéliumi Keresztyén Diákszövetségről. Ez 1907-ben indult meg. Ébresztő hatása az első időkben igen jelentős volt s több lelkész, aki később a Bethánia közösségéhez csatlakozott, az első indításokat, sőt a lelki neveltetés első periódusait a Diákszövetségen keresztül kapta meg. Az evangélikus ébredés szempontjából ennek a faktornak a munkája sokkal jelentősebb volt sokáig, mint a Bethániáé, vagy a C. E. munkáé. Őszintébben vitték keresztül a felekezeti különbség nélkül való őszinte szolgálatkészséget. Hiánya csak az volt, hogy származásánál fogva magán hordott sok angol-amerikai vonást, amely éppen a magyarországi evangélikus mentalitással és kedéllyel olyan ponton is ellentétben volt, ami nem tartozott az egy szükséges dologra s amihez az erősen külföldről támogatott vezetőség eleinte talán maga sem tudta miért, de nagyon ragaszkodott.
    Az a körülmény, hogy az evangélikus egyház a maga ébredésének szolgálatához mindezekben az eddigi mozgalmakban nem kapta meg a maga igazi orgánumát, kitűnt a háború után két körülményből. Az egyik az, hogy a Bethánia kebelén belül lévő evangélikus testvérek maguk látták szükségét annak, hogy létrejöjjön egy külön evangélikus alakulat, amely Evangéliumi Munkások Szövetsége címmel 1920 tavaszán meg is tartotta első konferenciáját a Bethánia rendes konferenciájával kapcsolatban. A másik körülmény az, hogy az evangélikus egyháznak két olyan lelkésze (Gáncs Aladár és Túróczy Zoltán – a szerk.), akik a háború alatt kezdték meg gyülekezeti szolgálataikat, a háború után a legközelebbi nyugodt alkalommal szükségét érezték annak, hogy minden meglevő egyesülettől függetlenül, s főleg gyülekezeti munkát végző lelkészek és lelki munkások tömörítésével egy új orgánum alakulhasson ki, amely teljes determináltságát az evangélikus lelkek és gyülekezetek ébredésének érdekeihez kész odakapcsolni. Ugyanabban az évben, mikor az Evangéliumi Munkások Szövetsége megtartotta első konferenciáját, tartotta meg első konferenciáját ez a baráti kör is. (Ebből a baráti körből nőtt ki később a Baráti Mozgalom – a szerk.) Igaz, hogy nagy gyengeségének tudatában az Evangéliumi Munkások Szövetsége segítségének igénybevételével, de anélkül, hogy egy egyesületi keresztyénség szolgálatát akarta volna ezáltal ideáljául választani. Hogy ez így volt, azt mutatja az is, hogy ez a baráti kör a maga konferenciáit megrendezte az azutáni években is, amikor már a tervezett Evangéliumi Munkások Szövetsége felsőbb egyházi ellenzés folytán felbomlott. Ahhoz azonban, hogy ez a gyülekezeti lelkészek vezetése alatt álló evangélizációs orgánum jobban ki nem izmosodhatott, hozzájárult két körülmény. Az egyik az, hogy az a két lelkész, aki a fentebb említett s elsősorban gyülekezeti ébredést szolgáló organizmus kezdeményezésére kísérletet tett, szorosabban megismerkedvén a meglevő közös protestáns belmissziói egyesületekkel, szükségét látták annak, hogy ezen egyesületekben levő evangélikus lelkek és szolgálati lehetőségek érdekében ők maguk is szorosabb kapcsolatba legyenek ezen egyesületekkel. Jellemző, hogy tagsági belépésre csak nagyon későn került a sor. Közülük az egyik lelkész (Gáncs Aladár – a szerk.) már több év óta végzett C. E. munkát gyülekezetében s rendszeresen szolgált a Bethánia egyesület konferenciáin anélkül, hogy szükségét érezte volna, hogy akár saját maga, akár gyülekezetének tagjai beléptek volna a Bethánia-egyesületbe. Amikor a belépésre került a sor, akkor már voltaképp az vitte rá őket, hogy az egyesületekben belső viszályok mutatkoztak, maguk az egyesületek voltak veszélyeztetve s éppen az evangélikus érdekek védelme kívánta meg, hogy formálisan is csatlakozzanak az egyesülethez. Ez azonban nem jelentette azt, hogy elvileg lemondtak volna arról az álláspontról, hogy szükségét érzik egy minden egyesületi szemponttól mentes evangélizáló orgánum kialakulásának az evangélikus egyház számára. A 20-as évek első felében élte a Bethániához kapcsolódó lelki ébredés a maga fénykorát. Megnyilvánult ez először a megtérések nagy számában, amely egyes vidéki helyeken különösen feltűnő méretet öltött. Többek közt egy Budapesthez elég közel levő városban (Székesfehérváron, ahol ekkor Gáncs Aladár volt a lelkész – a szerk.), hova a főváros minden eddigi közelsége ellenére sem tudta levinni az ébredésnek egy szikráját sem, 1919 őszétől 1921 tavaszáig, tehát másfél év alatt mintegy 20-an tértek meg, s még vagy 30-an jutottak ébredéshez, úgyhogy abban a városban, hol a háború végén még csak a lelkész és egy, a maga régi egyházias kegyességéből élő özvegyasszony volt a Bibliának naponkénti olvasója, 1921-ben már 60 olyan lélek volt, férfi és nő, fiatal és öreg, akik naponként olvasták a Bibliát s imádkoztak az Isten Országa eljöveteléért. Minden hónapban külön hálaadási és kérési imatárgyak listáját közölte a lelkész ezekkel a felébredt lelkekkel s tartott velük biblia- és imaórákat. Egyszeriben ki lehetett építeni a kis városi gyülekezetben a belmissziónak minden ágát a vasárnapi iskolától a fogház-misszióig, a családnak házankénti látogatásától a nagy országos konferenciák nagy számban való felkereséséig, a szegények asztalfogadásától a legkomolyabb szeretetvendégségekig, az evangéliumi lapok olvastatásától az iratterjesztésnek minden formájáig.
    De nemcsak a vidéken, hanem a központban is az volt a magyar lelki ébredésnek legszebb ideje. Dacára annak, hogy a szolgálat érdekéből rá kellett térni a felekezeti keretekhez való igazodásnak útjára; viszont az allianszgondolat is nagyon szépen érvényesülhetett. Havonként voltak közös órák, a különböző evangéliumi körökkel, még metodistákkal és baptistákkal is, közös jelszó egyesítette a különböző hívőket egy nagy magyar lelki ébredésért való imádkozással.
    Ez különösen nagy fontossággal bír a magyar nemzeti ébredés történetének kutatójára nézve.
    Az ébredés szava, amennyire azt meg lehet állapítani, 1905 óta lesz a magyar hívő körökben elterjedtté. Ekkor járja be a walesi ébredés híre a keresztyén világot. A közösségek folyóiratai részletesen beszámolnak az ébredés csodálatos mozzanatairól. Hogy ekkor nem indult meg nálunk is határozottabb imádkozás az ébredésekért, az annak tulajdonítható, hogy a walesi ébredésnek a krónikája nem végződött a kívánatos módon. Sok beteges dolog járt a nyomában s mint tudjuk, többek közt a pünkösdi mozgalom is. Még nagyobb baj volt az, hogy az ébredés kérdésének őrei vagy megértés vagy őszinteség híján nem merték leolvasni azokat a tanulságokat, amelyeket Isten Lelke a walesi ébredés utókövetkezményein keresztül fel akart tárni. Semmiesetre sem helyeselhetjük azt, hogy egy ébredés hamis útra terelődése után abbahagyjuk az ébredésért való imádkozást, sőt éppen az ilyen tünetek teszik szükségessé, hogy még komolyabban vegyük az ébredést, az érte való imádkozást. Másfél évtizednek kellett eltelni, míg az ébredés ügyét megint nyugodtan és a legjobb várakozásokkal szóba merték hozni hazánkban. Négy dolog szolgálta ezt. 1. Először az, hogy a legkülönbözőbb evangéliumi körök egységes indításra s a másokkal való imaközösség tudatában elkezdtek imádkozni 1921 tavaszán külön ébredési imaórákon egy nagy magyar lelki ébredésért. 2. Az egyesületek folyóiratai egymás után ismertették az ébredés nagy külföldi alakjainak életrajzát s főleg ébresztő munkáját. 3. Külön ébredési konferenciák voltak a központban és a vidéken, amelyek bőségesen ismertették az ébredés bizonyos kérdéseit és buzdítottak az ébredésért való imádkozásért abban a tudatban, hogy még soha nem volt minden ennyire kész ahhoz, hogy egy nagyobb lelki ébredés a magyar társadalom minden vonalán létrejöjjön, mint most. 4. Jelentkezett annak a beismerése, hogy egy nagy ébredés érdekében elsősorban Isten meglévő gyermekei közt kell beállnia az ébredésnek. Egy ilyen ébredésszerű dolog be is következett még ez évben egy kisebb hívő telepen, mely a Bethánia egyik vezető munkásának a vezetése alatt állott.
    Azóta, hogy ezek az ébredési imádkozások megindultak, több mint tíz év telt el. Fel lehetne vetni a kérdést, hogy vajon bekövetkezett-e a nagy ébredés, amelyért imádkoztunk vagy sem. Bizonyos, hogy voltak azóta az ország területén nagy ébredések, de ezeket az ébredésért imádkozóknak egy nagy része nem tartotta igazi ébredéseknek s még inkább méreteiben nem látta olyan nagynak, mint amilyent ő várt imádsága meghallgatásaként. Külön lehetne beszélni arról, hogy miért nem következett be nagyobb ébredés. Válaszul adhatnánk a következőket: Az ébredésért való imádkozások vezetői nem tanulmányozták kellőleg az eddigi ébredések, sőt a bibliai ébredések történetét sem. Így nem ismerhették meg annak különböző típusait, előfeltételeit, amelyeknek mégis meg kell lenni emberi oldalon is s nem tisztult le az ébredésért való vágy eléggé, hogy azt ne a munka, a láz és feltörni törekvés jegyében kívánná, hanem egészen az Úr gondolataival egybehangzóan. Ma az ébredést még mindig inkább a rózsás és romantikus és szenzációs fényoldalaival s csak a maga bizarr típusában tárják a szemek elé.
    A nagy ébredésnek másik nagy akadálya, hogy nagyon feltűnő a különböző evangéliumi köröknek egymással való ellentétbe jutása. Az a koncentrálódás, amely a 20-as évek elején a különböző evangéliumi köröket összehozta, nem tartott sokáig. Először csak a metodistákkal és baptistákkal is közös összejövetelek maradtak el, azután a történeti egyházak különböző egyleteinek úgynevezett egyletközi összejövetelei is. Már a tagok sem tudtak összesimulni, még kevésbé a vezetők. Az a lelkesedés is, amellyel a különböző csoportok nagy áldozatok árán a kora reggeli órákban télen-nyáron összejöttek a speciális érzésű imaórára, egy-két év után alábbhagyott. Ma már voltaképp csak egy egyesület van, amelynek a keretében ezek az ébredési imaórák megvannak, de ott is inkább csak az egyes intézmények keretén belül, ahol a résztvevőknek nem kell nagyobb utat tenni az órán való részvétel céljából. Az ébredésért való egységes imádkozás sorsára nagy befolyással volt az is, hogy 1924-ben a Bethánia egyesület ketté vált. S egy Diakonissza Nőegyesület keretében új lelki közösség jelent meg a magyar evangéliumi mozgalmak porondján. Ezen egyesület munkáján belül láthattuk a 20-as évek második felében az igazi ébredésnek egy-egy nagyobb szabású tünetét. Itt különösen nevezetes egy vidéki német nyelvű gyülekezetben egy diakonissza-testvér munkája nyomán végbe ment ébredés 1926 őszétől talán 1927 őszégig. Ez az ébredés nagyon tanulságos volt. És főleg azért nevezetes, mert földmívesek között lobogott végig. Egy év alatt körülbelül nyolcvanan tértek meg igen mély bűnvallások mellett. Nevezetes momentuma ennek az ébredésnek, hogy szinte mindenki ugyanazokkal a megvilágosodásokkal találkozott, s mert mindegyikben megvolt a két fontos elem: Uram, én elveszett ember vagyok, de tudom, értem is meghaltál a Golgotán!
    A többi események annyira a közelmúltban vannak, hogy azoknak történelmi értékelésével még egyelőre várhatunk.

    Végső konklúzió gyanánt annyit: Az ébredések ügye most érkezett el az evangélikus egyház szempontjából arra a vonalra, amelyen egy igazi gyülekezeti ébredés és egyházi megújhodás megindulhat. Most tömörülnek azok az evangélikus lelkészek és egyházi tisztet hordozó egyének, akik az ébredés ügyét nem akarják csak egyesületek izzó kohójában hagyni, hanem szükségesnek látják a gyülekezeti és általános egyházi ébredésért való imádkozást. Az egyesületi szűkebb közösségű keresztyénség minden előnye, állandó szükségessége mellett látják azt is, hogy az Isten Országa minden érdeke nem mozdítható elő és nem szolgálható ki, csak egyesületi közösségeken keresztül. Amint a református egyházban az ébredés ügye gyülekezeti dimenziókban jobban haladhatott előre azért, mert ott most az ébredés fáklyavivői olyan egyének, akik valamikor az egyesületek drága belső szentélyében formálódtak, úgy nálunk is meg kell állni annak a folyamatnak, hogy az ébresztés karizmáival, az ébredés világosságával legjobban megáldott lelkek mind egyesületi keretek közt éljék vagy oda árasszák munkájuk és bizonyságtételük legjavát.
    Nagyon örvendetes jeleink vannak az evangélikus ébredés szempontjából abban, hogy éppen az utóbbi években teológusaink és tanulmányokra járó lelkészeink révén szorosabb kontaktusba kezdünk kerülni a lutheri keresztyénségnek ébredés szempontjából legfontosabb és legáldottabb két területével: a finn és a württembergi keresztyénséggel. Az eddigi ébredés az angolszász és a német szabadabb közösségű keresztyénség stílusát, fény- és árnyoldalait hozta át hozzánk. Most itt van az ideje, hogy a közösségi keresztyénségben a világháború után mindinkább kivehető válságtünetek kellő és józan megértésével előtérbe nyomuljon az ébredésnek általánosabb, Isten népét a maga egészében tekintetbe vevő formája, amely a bibliai ébredéseknek is hűségesebb folytatását jelenti, mint az utolsó félszázad angolszász és amerikai kultusza!
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .