Az új engedelmesség útján

A mi életünk

    Bűnbánat és hálaadás, ez a mi életünk. (1916)

Ajándék

    Ó, érezd nagyon ajándéknak az életedet! (1916)

Magasztalás

    Én megtanultam azt, hogy a magasztalás a legjobb erőforrás a Szkillák és Kharibdiszek megjárására... Úgy veszem, mint amikor Mózes a Vörös Tengeren már átvezette a népét, kezébe vette a hála hárfáját és magasztalta az Urat. Pedig még hátra volt a 40 éves pusztai vándorlás. (1933)

Gyönyörűség

    Csodálatos időket élünk, amikor az Úr igáját hordozni olyan gyönyörűség, s látni, hogy mint viszi Ő előbbre az ébredés ügyét a mi nyomorult voltunk dacára is – olyan sok boldogságot jelent!

Odaadni mindent

    »És az Ő kezébe adott mindent.« János 3, 35. versének e második felében szólalok meg Köztetek. Olyan jó volt megtalálnom azt az igét. Sokszor elsiklottam már felette. Voltaképp arról van szó, hogy az Atya mindent Néki adott át. Kinek? A mi megváltónknak. Enélkül nem is válthatott volna meg bennünket. Most már csak nem maradhatunk késlekedők, hogy valamit is ne adnánk át Néki. Mily csodálatos, hogy annak kell átadni magunkat, annak a kezébe kell adni
mindent, Akinek az Atya is oda mert adni mindent. Felnyílott már a szemünk ebben az irányban? Aki mindent átad, az semmitől sem fél. Az nem lehet bizonytalanságban semmiféle ellenségével, a más úton járókkal szemben. Féltek, hogy valaki már jobban eltalálta az igazságot, mint ti? Adjatok mindent az Ő kezébe – és lehetetlen, hogy rosszul járjatok. Érzitek-e, hogy mennyi az átadni való? Míg félelem jelentkezhetik, az annak a jele, hogy átadatlan dolgokat hordozunk magunkkal, amikre pedig az Úr már rátette a mutatóujját.

Tartsd is meg

    A karácsony a legalvóbb lelkeket is odaállítja egy tükör elé. A karácsonyt az az erő tartja fenn, hogy ilyenkor az emberek valami maguk felett valót látnak meg magukról. Alig van lélek, akit ha nem is ez a karácsony, de valamelyik karácsony ne érintett volna meg. Honnét van mégis, hogy oly kevés a karácsony-előidézte megváltozás? Onnét, hogy úgy teszünk, mint Jakab levele mondja: elmegyünk a tükör elől s elfelejtjük a képet, amelyet mutatott. (Jak. 1,22–24) Amennyit megtartunk, annyi a mienk. Tartós karácsonyi áldás csak az igéből fakadhat. Láttatok Ti valamit az idén a karácsonyi tükörben, ami a ti képetek volt, az, amely nincs, de amely lehetne, amelynek meglennie kell? Ha igen, akkor megértetek. Amit az Úr mutat, az elérhető. Megtartani az igét, mint lúgot, mint tüzet, mint sziklazúzó pörölyt, mint palántaöntözőt, mint tengert, melyen hajónk úszik, és megtapasztaljuk, hogy a tükör nem hazudik. Mit értél el ezzel a karácsonnyal, - azt az mutatja meg, mit érsz el utána. (1929. január 10.)

Belső megalázkodást!

    Lukács 18,14-ről szeretnék pár szót szólni. »Ez megigazulva méne alá az ő házához.« Miért? Azért, mert hátul állt meg, mert a szemeit sem akarta felemelni, mert a mellét is verte, mert magát bűnösnek nevezte, mert Isten irgalmát kérte, s mert az irgalmon kívül mást nem kért? – Ó, hányan vannak, akik hátul ülnek le a templomban, akik szemeiket szépen le tudják sütni, akik a mellüket is verik s a bűnös nevét adják maguknak - és mégis nem mennek alá megigazulva. Miért? Azért, mert az Úr azokat magasztalja fel, akik megalázkodnak. A megalázkodást pedig nem pótolja az, hogy hátul állunk meg, hogy szemünket se merjük felemelni. Az alázatosságot csak az alázatosság pótolja. Minden más csak látszat. Van egy rút farizeusság s ez: farizeuskodni az alázatot. A sokat megtárgyalt evangéliumbeli farizeus sokkal becsületesebb annál, aki publikánusnak nevezi magát s meg is van minden nála, csak a legfontosabb nincs, az, hogy magát belsőleg megalázza.
    Jó itt gondolni az imádkozásainkra. Egy jónyelvű imádkozónál az embert sok minden megtévesztheti. Nem az a fontos, hogy mit imádkozunk, hanem, hogy hogyan. Valaki megjegyezte, hogy a farizeus imádságát is lehet alázatosan imádkozni, s viszont a publikánusét gőggel s önteltséggel. Legyen a mi imáinkban mindig a megalázkodott s összetört ember szíve. (1928)

Gondolatok az alázatosságról

    »Az alázatosság a kegyelem kapuja«. (Gerhardt). »A kegyelem folyója az alázatosság völgyében folyik.« (Francke). Ezt a két egyszerű hasonlatot találtam az alázatosságról. Az alázatosság mind a kettőben a kegyelemmel van kapcsolatban. És ez nagyon helyes. A keresztyén ember alázatosságát ugyanis a kegyelem jellemzi. Ez az alázatosság a kegyelem talaja. A világi embernek is van és lehet igen kifejlett alázatossága, de a bibliai alázatosság a kegyelem előtti, a kegyelem alatti s a kegyelem utáni alázatosság. Ez az alázatosság meghatározott alázatosság. Mint ahogy a keresztyén ember hite, szeretete és reménysége nem mindenféle hitet, szeretetet és reményt ölel fel magába, éppúgy a keresztyén ember alázatossága is meghatározott alázatosság. Előállásában, folyamatában és eredményeiben a kegyelem törvényeihez, más szóval a Jézus Krisztusban adott világossághoz, a kereszten szerzett váltsághoz igazodik, s az egyéni és közösségi megszentelődés kincseihez kell, hogy vezessen.
    Tudod-e, hogy az alázatosság azért szükséges, hogy megértsd a kegyelmet, hogy kibontakozhassék annak dicsősége?!
    Alázatosnak lenni annyit jelent, mint félretenni a magunk gondolatait. Ezért, ha nem vagy alázatos, sohasem tudod meg, milyen nagy ajándék az ige, s nem tudsz behatolni annak mélyébe. Aki nem alázatos, az nagyon hamar kiolvassa Bibliáját. A zongorákon meglátszik, hogy mely billentyűk vannak leginkább használva. Szeretnék látni egy olyan Bibliát, amelyen nyoma maradt, hogy az olvasó mely igéket vette ki belőle s alkalmazta igazán magára. Az ünnepi igéket kiszedjük, s a hétköznapiakat, a megalázókat nem. Nem akarjuk kiolvasni a Bibliából azokat az igéket, amelyek meg-megaláznak, romlottságunkról, elveszettségünkről beszélnek. És miért? Mert nem vagyunk alázatosak. Aki nem alázatos, a Bibliának csak egyik oldalát olvassa. Ha meg akarod tudni, hogy alázatos vagy-e, figyeld meg, hogy a Bibliádban mennyire vannak aláhúzva a lealázó igék.

    Az alázatosság egyik oldalon felnyílás Isten, az ő igéje, a kegyelem s annak királya, az Úr Jézus előtt; másik oldalon pedig állás foglalás önmagunkkal szemben. Amikor odáig jut az alázatosságod, hogy állást tudsz foglalni a te éneddel szemben, akkor megy át alázatosságod - ha szabad ezt mondanom - már nem a megtérésed, hanem a megszentelődésed szoros kapuján. Alázatosságod sok iskolát járhat addig is, tehet néhány nagyszerű vizsgát, de az érettségit akkor teszi le, amikor közre tud munkálni nemcsak a gondolataid, egyes vágyaid, bizonyos jótulajdonságaid félretételében, de az éned félretételében. Ez a legnehezebb az alázatosság útján.

    Vannak dolgok, amiket magánszorgalomból meg lehet tanulni, egy könyvből, valahol egy elrejtett faluban. De az istengyermeki élet tapasztalatai azt mutatják, hogy nekünk szükségünk van másokra. Nemcsak általában lelki közösségre, hanem arra, hogy valakivel intő-közösségben tudjunk lenni. Ehhez alázatosság kell.

    Az alázatosság rendesen a szelídség társfogalma. És mégis van, hogy egész határozottan a szigorúság és kíméletlenség jegyében lép fel. Miért? Mert így kívánja az Istennek való engedelmesség, a mentő szeretet s az istengyermeki felelősség.

    A közösség minden tagja szolgál. Nem tudom, voltál-e már a képviselőházban. Ott a lent elhelyezett képviselői székekre gondolok. Akik rajtuk ülnek, azok mind szolgálatra vannak elhíva. A nézőközönség a karzaton foglal helyet, de te a képviselők széksoraiban, s ha nem is te viszed a szót, megvan neked is a szolgálatod. Lásd mennyire nem ismered az alázatosságot. Ha alázatos lennél, ezt nem kellene magadnak úgy megmagyaráztatnod. Aki közösségben él, annak mindnek van szolgálati élete; ez a szolgálat külön fajta lehet a kegyelmi ajándékok és szükségletek szerint, de egyre mindegyiknek szüksége van: ez az alázatosság.

    Légy alázatos a megbízatásban. Adok egy tanácsot: örülj különösen annak, mikor valami nagyon kicsinyes megbízatást kapsz. Tudod úgyis, hogy mit mondott az Úr az öt- és kéttálentumosnak: kevésen voltál hű. Ó, én tudom, hogy sokszor nagyon sok alázatosság kell ehhez az állásfoglaláshoz; de az Úr előtt nincsen kicsiny és nagy megbízatás. Mit mondjak? Többet ér, ha kis megbízatást végzel nagy alázatossággal, mintha nagy megbízatást kicsinnyel!

    Tudod-e, hogy erre a kérdésre: miképp jön létre egy emberben az alázatosság? - ez a felelet: megaláztatás árán!

    Lehet-e túlzás az alázatosságban? Isten előtt a keresztyén életben nem ismerek túlzást. Én nem tudom magamat eléggé az Úrnak adni, én nem élhetek túl nagyon érette. Amióta ő elkövette azt a legnagyobb túlzást, hogy egyszülött Fiát értünk odaadta, s az Úr Jézus azt, hogy vérét ontotta, azóta elképzelhetetlen számomra Isten előtt minden túlzás. Az alázatosságban sem lehet túlzás.

Hallgatni, várni

Mondanivalóimat e versnél (Zsolt 37,7) a német fogalmazás indította el: »Légy csendes az Úr számára és várj őreá.« Ha az ember csendben van, akkor különbséget tud tenni a maga vágyai és az Úr hangja között. Ez a csend különben nemcsak az Úr szavának szól. A csend szólhat annak is, hogy az Úr hallgat. Ha én szeretem az Urat és nem félek jelenlététől, akkor azt sem tartom meddő időtöltésnek, hogy az Úr nem szól semmit. Nemcsak azért kell csendben lenni, hogy az Úr szólhasson, hanem azért is, hogy kibírjuk alázatosan és hittel azt, amikor ő hallgat. A bethániai jelenetben nincs egy szó se feljegyezve abból, hogy Jézus és Mária mit beszélgettek. Valószínűnek tartom, hogy Márta nem hagyta volna ott Jézust a konyhamunka kedvéért, ha Jézus éppen valami nagyon érdekes dolgot kezdett volna beszélni. Úgy képzelem, hogy Jézus éppen elhallgatott, Márta talán ebből gondolt arra, hogy most már az órának vége. Ő nem bírta ki Jézussal a hallgatást s Máriában az volt a dicséretes, hogy tudott csendben állni tovább is, mikor Jézus már elhallgatott.
    Ha nekünk már meghitt viszonyunk van valakivel, akkor már merünk hallgatni is az ő jelenlétében. Rendesen a lelkiismeret nyutalanságára vall, ha valakihez elmegyünk s úgy érezzük, hogy folyton beszélnünk kell, vagy neki vagy nekem. Sok ferde dolog támadt már abból, hogy mindenáron beszélni akartunk s nagy lelki éretlenségre mutat az, ha egy testvérről azt gondoljuk, hogy szeretetlen, vagy nem törődik velünk, mert nem produkálja magát folyton újabb és újabb mondanivalókkal.
    Az Úr hallgatása sokszor nem más, mint egy alapos előkészítés és bevezetés az újabb szavához. De akkor a hallgatással szemben nem szabad türelmetlenkednem. Hiszen nem az a baj, hogy az Úr keveset szól, hanem az, hogy amit mond, azt jobban meg nem tudjuk becsülni s az mélyebben meg nem tud bennünket ragadni. Van azonban az Úrnak olyan hallgatása is, amelyik nem bevezetés újabb szólásához, csak hallgatás. Milyen sokszor vagyunk így csendes óráinkban. Rendesen azután úgy teszünk, hogy mégiscsak előráncigálunk valamit, hogy az Úr most ezt és ezt mondta, pedig nem nyerünk vele és sokkal többet nyernénk, ha tudomásul vennénk nagy alázattal, hogy most az Úr hallgatott. S várnánk inkább egy másik csendes óránkra, amikor igazán megszólal Ő.
    Várnánk! Ezzel érintettem a vers második fontos szavát.
    Várj az Úrra! Értjük mi már ezt? Úgy látom: nem. Itt van a mai keresztyéneknek egyik legnagyobb tanulni valója. Mi a várást úgy értettük eddig, hogy a kezdő keresztyének dolga, akik még nem kapták meg az Úr hívását, akiknek még nem jött el az órájuk. A megtért hívők életében a várást legfeljebb az Úr visszajövetelére való várásnál szoktuk emlegetni. De azt, hogy a várás egyébként is az igazi keresztyén életének naponkénti eleme az Úrral való közösség egyszerű gyakorlásánál, ezt nem értjük. Ezért van annyi bizonytalanság a lelki életünkben, mert nem várjuk be az Urat, míg ő jön és végez, azt gondoljuk, hogy az rossz lelkiállapotra vall, ha annyi ideig nem történik semmi és az Úr műve helyébe belerögtönözzük a magunk cselekedetét. Ebből kerül a fundamentum fölé a sok széna és pozdorja, amely sokszor már most, de legkésőbb az ítéletkor megég. Nem veszem ki magamat sem ez alól. Én is most tanulom a várást. Mennyire botránkozunk Saul magatartásán, aki nem várta be Sámuelt az áldozat bemutatásánál. Hányszor nem várjuk be az Urat mi sem az áldozatok bemutatásánál, más szóval az Úrral való legbensőbb közösség gyakorlásánál. S egyszer csak az lesz a helyzet, hogy már nem is az Úrral van közösségünk, hanem önmagunkkal vagy egy emberrel, akiben önmagunk vágyait megtestesítve látjuk. Boldog lennék, ha a mi mostani közösségeinkben mindenfelé elkezdődnék ebben az irányban is az ébredés. (1933)

A kereszt kiváltsága

    Addig is, míg találkozhatunk, fogadja e levélben tőlem a legmelegebb szeretet jelét, amellyel nem szűnöm meg hordozni testi és lelki épsége és boldogsága ügyét a szívemen. Magam helyett persze most is csak a mi hű és jóságos Urunkra és Megváltónkra hivatkozhatom, aki közel van mindazokhoz, akik őt összetört és alázatos szívvel hívják. Ha az Ő jóságát megismertük, akkor új világ tárul ki előttünk. Akkor lelépünk az igénylés vonaláról és kegyelemnek tartunk mindent. Így tett a mi Üdvözítőnk is. Az az ember, aki igényel, folyton csalódik. Isten arra akar nevelni bennünket, hogy a boldogságunk ne függjön az emberektől s a körülményektől. Valami csodálatos boldogság és diadalmas életérzet tölti el azt, aki ezt megérti és elfogadja. Az Úr Jézus a Keresztre ment a mi bűneinkért. Mindent elvégezett úgy, hogy nekünk nem kell semmit se tenni a mi üdvözítésünk kihívására. De a keresztünket boldogan fel kell vennünk s ez már nem fizetség, nem vám, nem adó, amit mégis csak bevesznek rajtunk, hanem öröm és kiváltság, ami nélkül nem tudunk örülni a megváltottságunknak sem s ami nélkül csak üres beszéd lesz minden a hitről való beszédünk és képzelődésünk. János I. levelében olvassuk: És mi megismertük és elhittük az Istennek mihozzánk való szeretetét. Igen, a legrejtettebb természeti törvény felismerésénél is több felismerés kell ehhez. S az, hogy Isten szeretete valóság legyen számunkra, csak a legmélyebb hit által lehetséges. Ezt a hitet pedig Isten Lelke munkálja. Meg vagyok győződve, hogy ezt akarja Isten kimunkálni az én levelem olvasójának a szívében is és hogy mihelyt ezt megteheti, világossá lesz minden, felderül az életcél és megérti azt, amit utolsó beszélgetésünk alkalmával még nélkülözött, hogy az Úrnak mi a célja a maga életével.

Az ellenszeg

    Lelki életednek minden fázisa nemcsak érdekel, de a szívemen van. Az én visszaesésem nemcsak az én visszaesésem. Szomorú törvény ez Isten Országában, amíg el nem jő a teljesség. Éppen azért viszont nagy öröm, ha a fellendülés jelei mutatkoznak. Illetőleg annak a jelei, hogy az Úr újból hatalmasabban belenyúlhatott s a kegyelmi erők jobban betörhettek az életünkbe és munkánkba. A feszültség elkerülhetetlen isteni vonal. Definitív kényelmi és statikus megoldások nincsenek a keresztyén életben. A húrt nem lehet úgy kifeszíteni a zongora páncélszerkezetén, ha nincs meg az ellentétes oldalon az ellenszeg. Ha én azt ki akarom törni, hogy már ne legyen olyan feszes. A húr hacsak úgy önmaga hajlama szerint nyújtózik el, nem adhatja ki a magas Cé hangját. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a feszültséget hajhászni kell, hanem azt, hogy bármilyen kivitellel dolgozza bele Isten az én életembe a maga antipólusát, azt alázattal kell fogadnunk és az ellentétes oldalon lévő ellenszeget is az életem integráns részének kell tartanom, amelyre e szeretettel és a teherhordozásnak minden boldog készségével tekintek. Ez az antipólus lehet hívők vagy hitetlenek, közel vagy távol levők sorából egyaránt. Lehet a hitves, lehet a testvér, lehet a legközelebbi feljebbvaló vagy legszorosabban alám rendelt valaki, nekem mindenképpen csak hálát kell adnom érte. Az elhordozáshoz a fenti szemponton kívül t. i., hogy a feszültségre lelki életünk ritmusa és intenzitása miatt van szükség, erőt ad még egy másik nagy világosság, amit ez évben láttam meg én is, hogy a mások bűne az én bűnöm. (1935. szeptember 8-án egy lelkész-testvéréhez)

Egyik Miatyánktól a másikig
    Mi Atyánk ki vagy a mennyekben! (Lk 11,2). Ezzel a megszólítással Jézus először kimondhatatlan közel hozta hozzánk az Istent, mint aki csak annyira van tőlünk, mint az atyja térdén ülő beszélő gyermek az atyjához. De azután kimondhatatlan messze és magasra helyezi Jézus azt, akihez imádkozunk, nehogy túlságosan magunkhoz vonjuk le s kéréseinkkel esetleg csak a magunk földi érdekkörének szolgálatába állítsuk. Ekörül a két pont körül: a kimondhatatlan közel s a kimondhatatlan messze körül játszódik le a mi utunk és lelki fejlődésünk a Miatyánk kapcsán.
    A megindulás rendesen az, hogy miután odataláltunk a tékozló fiúval az atyai házhoz, a Miatyánkban először a megszólított Isten közelségét érezzük. Hogy ő a mennyben van, ez csupán szép, felemelő, díszítő jelző lesz számunkra. De semmit nem érzünk a distanciából. Az Isten csodálatos közelsége, értünkvalósága borítja be a szívünket s mi boldogan, fesztelen meghittséggel járunk-kelünk az Atya körül és tárjuk fel kéréseinket.
    Az út folytatása azonban más. Egyszer csak észrevesszük, megszűnt már a tékozló fiú hazatérése feletti örvendezés, már nem mi állunk az ünneplés központjában, Isten most már nemcsak az ő forró közelségét érezteti velünk. Most már azt is érezteti, hogy ő fent van magasan felettünk, sohasem tudjuk kiérdemelni a kegyelmét s nekünk meg kell találnunk a helyünket az ő lábai alatt. Mélyen lent az ő lábai alatt is. Sokan ennél a fordulónál mondanak csődöt. Tapasztalják, hogy az imádság nem arra való, hogy nagy bizalmaskodással különféle rendelkezéseket tegyenek a mennyben lakozónál. Egyszerre megtorpannak, nem tudják útjukat továbbjárni a Miatyánkkal. Pedig de áldott időszak ez. Mikor a hívő érezni tudja, hogy az Isten fenn magasan őfelette van. Érzi azt a felsikoltást: Kicsoda mehet fel a mennybe s kicsoda hozhatja az Istent alá? Ilyenkor teszünk mélyebb utat a magunk megismerésében, Isten megismerésében és feltárul előttünk a kegyelem csodája s még drágább lesz előttünk Jézus. Jézus - a közbenjáró! Ilyenkor értjük meg, miért kell nekünk Jézus nevében, az Ő érdemére való hivatkozással imádkoznunk.
    Jézus mind a két elemet akarja látni imádságainkban. Azt is, ami az Atya kimondhatatlan közelségéből fakad, azt is, amit az ő kimondhatatlan messze- s felettünk valósága vált ki a mi hívő szívünkből. Mint ahogy északi és déli sarka közti feszültségben termelődik és éli a maga titkos életét földünk mágneses s elektromos ereje, úgy biztosítja imaéletünk gazdagságát és a valósághoz közel férkőzni tudó erejét ez a feszültség.

Az erőtelepekért

    Ki imádkozik köztetek visszaesettekért? Vagy ott nincsenek visszaesettek? Tartozunk azzal, hogy ne magunknak kedveskedjünk, hanem az erőteleneknek. (Róma 15,1).
    Nem jó mozdony az a keresztyén életben, amellyel csak szépen kivilágított Pullmann-kocsikat, személyvonatokat lehet húzatni, s ha ilyen nincs, egyszerű ütött-kopott teherkocsikat nem hajlandó vinni. Sajnos, a hiúság sokkal nagyobb szerepet visz a keresztyének életében, mint amennyit a Kereszt emlegetése után meg lehet érteni. (1929)

Szolgálat

    Én a munka végzésében nem a versengés gondolatától, hanem csupán az Isten Országa szolgálatától vezettetem magam.

Meghalt – a másikért

    Akarsz nagyobb lenni? Jó. A lehetőség megvan rá. Nem hallgatom el előtted. »Aki első akar lenni, az legyen mindenek közt az utolsó.« (Márk 9,35).
    Ezt mondja az Úr, s ez nála nem színjáték. A nagyság kérdése csak egy alapon tárgyalható. Azon az alapon, hogy mik vagyunk mi az Úr számára. Nem alázatoskodásból kell nekünk keresnünk az utolsó helyet, nem azért, hogy én érezzem, mennyire utolsó vagyok én. Azért kell keresnem az utolsó helyet, mert csupán az utolsó hely az, ami engem elveszett, nyomorult bűnöst megillet s mert aki nincs az utolsó helyen, azt az Úr nem használhatja fel mások számára. Nem hiába kapcsolja egybe az Úr az utolsó helyet a mások szolgálatával. Nem vagyok én az utolsó helyen, ha nem azért vagyok ott, hogy szolgáljak vele az Úrnak s lelkeknek. Itt jó nagyon vigyázni. Van ugyanis ennek az igének egy gyakran előforduló fonák alkalmazása. Amikor valaki testiesen fogja fel a kérdést s azt gondolja, minden ajtót neki kell más után becsukni, minden leejtett kulcsot neki kell felvenni, minden kérdésben feltétlen neki kell engedni. A szolgálat dönti el a kérdést. A szolgálat pedig csak akkor szolgálat, ha a léleknek szól. Az nem szeretet, ha én szem elől tévesztem szolgálat közben az illetőnek lelki javát. Szolgálni annyit jelent, mint valakinek segítségére lenni, hogy minél jobban kialakulhasson benne a nagy cél Róma 8,29. szerint: hasonlóvá lenni a Fiú ábrázatához. Épp azért a szolgálathoz sok éberség kell. Folyton az Úrtól való függésben járni, hogy ne legyek kárára a másiknak. Ehhez a szolgálathoz sok ismeret is kell. Ismeret az emberi szív titkos világáról s arról, hogy miképp munkálkodhatik valakiben az Úr. Az utolsó helynek nem mindig ugyanaz a házszáma, de aki igazán kéri az Urat, hogy felismerhesse, az meg is találja. Lehet az is, hogy nem mindig az asztal végén van, néha talán a látszat az, hogy valaki föléd akar emelkedni, hogy uralmat gyakorol, az illető pedig belülről nagyon érzi, hogy most is csak szolgál téged. A szolgálatnak nincsen kapta fája. De aki énjétől szabad s azt az Úr keresztjén tudja, folyton tud venni szeretetet és világosságot az Úrtól s ahol a kettő együtt van, ott a szolgálat számára szabad az út. Mindig fogod tudni, hogy mit kell tenned. Csak azt ne várd, hogy a leckéknek, a tanulni, meglátni és elfogadni valóknak e téren nem lesz vége. Meg fogod látni, hogy milyen sokat jelent mindenek közt, tehát nemcsak egy megszokott társaságban, nemcsak a világban, hanem a közösségben is s fordítva, nemcsak a közösségben, hanem a világban is utolsónak lenni. Meglátod, hogy mily nagy dolog még egy keresztyén ember számára is kitörülni ezt a szót: szimpatikus, vagy nem szimpatikus, szeretem, vagy nem szeretem. Meglátod, hogy mily nagy leckét tanít az Úr nemcsak akkor, amikor arról beszél, hogy meghalt teérted, hanem akkor is, mikor arról beszél, hogy meghalt a másikért is.

Győzelem nélkül?

    Örültem a beszámolókban azoknak a nyilatkozatoknak, amelyek az önmagunk elítélésére vonatkoznak. Ennél a hangnál csak az a fontos, hogy ne csináljunk belőle magunknak örökös lakást, vagy havi bérletet. Remélem, hogy ha átmentek ilyen önmagatokkal való elégedetlenségen, sopánkodáson afölött, hogy már itt és itt kellene lennünk, akkor győzelmekről is tudtok beszámolni s legalább az Úr előtt beszélhettek arról, anélkül, hogy a publikánus helyéről kimozdulnátok: Ó, Uram köszönöm, hogy előbbre vittél. Mert az lehetséges, hogy valaki többször is találkozik életében a Jabbók folyóval, vagy a Jordán folyóval és többször is kell neki átkelnie azon, de hogy valaki esztendőkön keresztül ott vesztegeljen az átkelés előtt s folyton nyafogjon, hogy át szeretnék kelni, - ez nem természetes és nem őszinte. Nem mondom én, hogy kudarcmentes élet a keresztyénség próbája, de ha valakinek »győzelemmentes« az élete, akkor az rettenetes szomorúan vizsgázott. (1927)

Hit

    A hit ide szól a földre, de felmutat a mennyre, a maradandó városra. Oda is elég. Két világra készít, de amíg itt vagyunk sohasem vagyunk vele készen.

Remény

    Mindig kisebb előttünk ez a világ, s mindig nagyobb az új ég és az új föld öröme, amelyet várunk. (1934)