Lapozgatás apám írásaiban

1. Naplótöredékek a teológus évekből

Gáncs Aladár a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban tett érettségi után Pozsonyba kerül a Teológiai Akadémiára. Az itteni évek bizonyos értelemben legjobban ismert szakaszai életének. Hiszen ekkor írja kereken ezer oldalas, igen érdekes naplóját. Ez bepillantást ad színes, változatos életébe. Látszik, hogy sokat olvas (szépirodalom, filozófia, Jézus élete kutatás). írónak, tudósnak, filozófusnak készül. Professzorai, teológus társai viszont meg vannak győződve, hogy teológiai tanár lesz belőle. – Naplójában beszámol kiállításokról, hangversenyekről, színészek, művészek, énekesek hosszú elemzésben részesülnek. Kiadós fejtegetéseket ír Wagnerről, Verdiről stb. Benső életét tárja fel a napló. Mindenre érzékenyen reagál. Frissen írja le reflexióit.
    Ezeken a lapokon ő beszél. Nem egy tudós, aki mindig személytelen. Hanem egy író, aki közvetlen emberi hangon szól. ,,A reflexió emeli trónra az életet” – írja. Ez a sok száz oldal tele van reflexiókkal. Többet tudunk meg belőle, mint egy-egy sztorit a teológus éveiből. Azt tudom meg, hogy mit váltott ki belőle egy könyv, egy ember, egy esemény. Nem a külső, hanem a belső történést tárja fel. Hadd álljon itt néhány mozaik a naplóból.
    1915. február 2. Ezen a napon egy hét és féléves kislánnyal találkozott, aki tizenegyedik gyermek a családban „a hangja olyan volt mintha már tizennégy felé járna és a beszédje, mint aki sohasem játszik.” A siránkozó, panaszkodó gyermeknek próbál Jézusról beszélni, vigasztalja és arra kéri, hogy „szeresse az embereket, ha bántják is, mert vannak jók is”. – Megkapó meditációt találtam, amely Balatonkenesén készült 1913 nyarán. A gyertya előtt ülve elmélkedik. „A gyertya nagyon közel van hozzánk... A gyertyának van szíve, a gyertya él. Van neki hisztériája és van sorsa... Az egész élete készülődés a halálra, a semmire... A gyertyák beszélni is tudnak, sercegve, csöndnyelven, máskor csak a lobogásukkal fejezhetik ki érzelmeiket s különösen a fekete bogaras, nagy szemükkel...” – Egy másik balatoni jegyzet hangulatosan írja le, hogy fürdés után elindul a part mentén, majd eltéved és az erdőben egy bakterháznál találja magát. Ámulva nézi a bakterház szép virágait. A gyanakodva kilépő bakternek megmagyarázza: „a virágait bámulom és az emberiség nevében jövök megköszönni a virágait.”

2. Székesfehérvári napló: 1918–1919

    Egy csokrot állítottam össze 1918–1919 évi lelkészi munkanaplójából. Ezek pillanatfelvételek munkájáról. Esküvő, temetés, látogatás, lelki beszélgetés. Minden mondata egy sajátosan mély hivatástudatot tükröz. Mindenkiről lelki fényképet készít: hol tart az illető – elfogadta-e már Isten nagy ajándékát: Jézust.
    Sok bevezetés nem kell. Ezek a szemelvények önmagukért beszélnek. Úgy vélem, hogy elsősorban gyakorló lelkészek sokat tanulhatnak belőlük. A hit aprópénzre váltása a lelkészi munka hétköznapjaiban... Minden beszámoló azt mutatja: milyen más mérce alatt volt az ő lelkipásztori munkája, beszélgetése, látogatásai. Rendszeresen sétál diákjaival a „velük való közelebbi érintkezés céljából”. Az ember lelke tágul, felüdül, ha ezt a naplót olvassa. Szinte minden része megérdemelné, hogy idézzük.
    „1918. június 12. Délután 3 órakor bejelentés szerint meglátogattam, mint Jézus küldöttje B.-né nehéz helyzetben lévő középkorú özvegyet. Hamis eskü és más nagy bűnök büntetését érzi magán. A Reichsliederből olvastam neki egy pár megtérési éneket. A megtérést beszéltem neki. Teljes szakítást a bűnnek még emlékezetével is, és átadni magát az új életnek. Nagyműveltség és nagyvilágiasság nehezíti az útját. Pedig nagyon áhítatos. És egyre kér, hogy hisztérikusnak, különcnek ne gondoljam. K.-néhoz mentem tőle tüstént, s kértem, engedje meg, hogy szabadidejében az egyedüllét veszedelmei elől hozzá meneküljön, csak a múltjáról beszélni ne engedje.
    „Szeptember 6. H. vasárnapi ittléte alkalmával említést tett arról, hogy B. felett tartott halotti beszédem első felén, ahol azt a fájdalmat domborítottam ki, hogy miért nem lehetett ragyogóbb, diadalmasabb, Istennek szolgálóbb az élete – egyesek (katolikusok) megütköztek és azt kérdezték: mit véthetett ő nekem. Sokaknak szokatlan és ismeretlen volt ez az életmérő hang...”
    „Szeptember 10. S. L. új egyetemes felügyelő... nem mondott rendszeres programbeszédet, csak azt jelezte inkább, hogy tőle ne szavakat hanem tetteket várjanak... azt mondta, hogy vallásosságra mindenkinek szüksége van: a művelteknek és a műveletleneknek egyformán. A műveletleneknek vigasztalás kedvéért, a művelteknek példaadás kedvéért. De talán majd ér hozzája Ige.”
    „Szeptember 16. Este meglátogattam V. Imrééket: hosszabban beszélgettem a beteg, de már javulásról beszélő fiúval és anyjával. Isten megsegített, hogy igehirdetővé tehettem a beszélgetést... Isten intését és az igazi boldogság keresését helyeztem eléje. Két bibliai képet hagytam ott.”
    „November 14. ... megint hosszan elbeszélgettem G. Jánossal, ezzel a tipikus, feketenézésű munkással. Úgy fájt sok minden ebben az emberben s mennyi keseredés van benne... Oly nehéz volt vele csak egy kicsit is éreztetnem, hogy a lélekben van a hiba és hogy nem »úr és rabszolga«, hanem bűnnek élő és szeretetben bűn ellen küzdő ember a különbség.”
    „1919. február 21. Megjött H. Katica a vőlegényével. Megbeszéltük az esküvőt és körülményeit. Figyelmeztettem Őket a szeretet nehéz voltára, hogy magától az nem virulhat. Hajlékukhoz első bútorként bibliai faliképet adtam: »Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel«.”
    „Március 12. F. István jött hozzám. Megnézte a templom tervrajzokat és elég megnyugtató véleményt mondott róluk. Azután hosszas világirodalmi és művészeti beszélgetésbe fonódtunk, ami közben örömmel tapasztaltam a keresztyén alapra és világnézetre való hivatkozást: ő nem hiszi, hogy ez az emberforrongás istentelen alapon megszilárdulhatna. Beszélt részletesebben a muzsikáról, Bachról, hogy egy-egy sorában az Istennek, az Úrnak beszédét lehet hallani. És terveiről, hegedű találmányáról, hogy abból akar megélni. Keresztlevelét épp a találmánya szabadalmaztatása érdekében kérte ki. ígérte, hogy fog nekem játszani és fogunk mi találkozni. – Milyen sok kincs ebben az emberben, és mégis nem gyümölcshozóbb, nem ragyogóbb, szolgálóbb az élete. Bár Isten segítene engem hozzá!”
    „Március 18. B. Emilné délelőtt eljött. Közel kétóra hosszat beszélgettem vele, az ő családi keresztjéről... kértem, hogy ajándéknak és ne kellemetlenségnek, koloncnak tartsa ezt az életén. Isten nagyon is azt akarja, hogy az élete övé legyen. Éreztettem vele, hogy Jézus nélkül a bűn áldozatai vagyunk és hogy nincs biztos boldogság megtérés nélkül.”
    „Április 10. Estefelé volt, amikor A. Károlyékat, Fiúméból ez évben jött hívünket meglátogattam. Hosszasan elbeszélgettünk a hitről, a komoly keresztyén életről. Ő is bizonyságot, vagyis egyelőre csak vallomást tett imádságairól és sok szeretetkészséget ajánlott fel. Reménységem van ő felőle, hogy még sok ajándékot fog kapni az Istentől s a legnagyobbat még csak ezután, de ahhoz is már elő van készítve.
    „Április 17. B. Jani volt kedves tanítványom és első zsengém lepett meg látogatásával. Nagy öröm volt érezni rajta az Úr munkáját. Tele van az Ő szeretetével és vágyódik az Ő kútfői után... Estefelé együtt voltunk kint sétán a határ csendjében, a reggeli imádság menetét ismertettem meg vele és beszéltünk a teendőkről. Organe Gottes!
    „Április 27. Konfirmáció... Meghívókat, nagyobb verbuválást nem tartottunk a kezdethez... Mert reálisan tudjuk, hogy csendben, e világ szerint csendben szoktak a magok felcsírázni. Csak Isten előtt kell hangosnak lennünk ilyenkor.
    „Július 7. ... Cs. Károly könyvei jöttek ma. Olyan kár, hogy keresztyén levegőből veszi a harmatát, de csak harmat és nem tenyésztő eső tud lenni. Csak gyöngyszóró és nem maghintő. Jézusról, de nem Jézusba tud írni.”
    „Július 17. F. Istvánnal találkoztam, s utcán sétálva hosszan közelebbről beszélgettem... Az Isten országa konkrét itteni feladatait vetettem fel előtte, s hogy ősztől fogva Isten kegyelmével keresztyén összejöveteleket szeretnék tartani, nem szellemi diskurzusok kedvéért, hanem, hogy felajánlhassuk magunkat itt Isten organumául. Kértem őt is, nem arra, hogy legyen bizalommal én irántam, nem Isten iránt, hanem hogy a saját lelke iránt. – Beszéltünk városunk keresztyénségéről, és hogy a keresztyénség maximumát kell akarni!
    „Július 25. K. Pálnéval együtt utaztam haza. Kimérten, de több Krisztus mutatással beszéltem vele egyházunk dolgairól. Szívén hordoz sok mindent, de még azok között van akik csak ajándékozni, nem koldulni mennek Istenhez.

3. „Konfirmandusaim emlékkönyve”

Ez a gyűjtemény, amelyből néhány szemelvényt közlünk, csak pár éve került hozzám. Ez úgy keletkezett, hogy a konfirmandusok egy nagy keményfedelű füzetbe beírták évről évre azt a lelki útravalót, amelyet Gáncs Aladártól kaptak az ajándékul kapott Biblia, énekeskönyv vagy imakönyv első lapján.
    Megrendültén olvastam végig. Valami azonnal megfogott: a titok, ami a gyermekekhez is kapcsolta. Nem sablonos beírások ezek, hanem 75 gyermek, 75 különböző ige, amely által 75 gyermek lelki portréja rajzolódik ki. Látszik, hogy mennyire szerette, ismerte őket és mi mindent tett meg azért, hogy elvezesse őket Jézushoz.
    Itt Pesten is találkozom néha volt tanítványaival: mindegyik beszél arról, amit ő kapott személy szerint Gáncs Aladártól. Valaki elmondta, hogy amikor az utcán ment, csapatban követték a gyerekek. Közel tudott férkőzni hozzájuk. Nem felszínesen, hanem mélyen. Ismerte örömüket, vágyaikat, sorsukat, s talán az életben kapott sebeiket is. Apámat már megtérése előtt is vonzotta valami a gyermekekhez. Mindenkit szeretett. Látta a bűn által elrontott életüket, de mindenkiben látta azt is, akivé, amivé Jézus formálhatja őket.

    S. Júlia
     „Boldogok akik sírnak, mert megvigasztaltatnak” (Mt 5,4)
    Talán a szenvedést ismerted meg eddig legjobban az életből. Jól van ez így. Isten nagyon jóra akarja nevelni azokat, akiket már korán nehéz fájdalmakkal terhel meg. – De vigyázz: Ne csak szenvedésből ismerd az életet! Ismerjed az Isten világából, úgy mint Jézus mutatja és adja neked. Akkor nem féltjük érző szívedet semmi szenvedéstől, mert boldog leszel könnyeid között is, mert azok közé vezet el Isten, akik mindenben megvigasztaltatnak. Jer hát és törekedj lankadatlan buzgósággal Isten világa felé: tudod már hol keresd s most csak azt kívánom: találd meg itt is imakönyvedben.

    H. Mária
    ,,De egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, amely el nem vétetik őtőle” (Lk 10,42)
Megáldott az Isten jó szülőkkel, akik nem csak e világ számára nevelnek, hanem Istennek is téged. De bármilyen szépen vezetgetnek is a jónak ösvényén, mindenüvé nem kísérhetnek el. Neked magadnak le kell ülnöd Jézus lábaihoz és meghallanod Tőle a lelked legbensőbb titkait, miket sem édesapád, sem édesanyád nem mondhatnak el néked. Ó, hallgass sóvárgó lélekkel erre az örök boldogságot beszélő Jézusra! Légy jó Mária, aki mindig a jobb részt választja, mely el nem vétetik tőle. – Légy hívő Mária! Úgy áldjon meg Ő!”

    L. Dénes
     „Hagyjad az Úrra a te utadat és bízzál benne, majd Ő teljesíti” (Zsolt 37,5)
    Ki tudja mennyi minden út vár reád e földön és azok közül hány visz sűrű éjszakákon, elhagyott tájakon keresztül? Mégis soha ne roskasszanak le a fölöttébb való aggodalmaskodások és a veszedelmek félelmei. Lásd meg, hogy Isten rendeli ki életednek minden útját, bízzad Őreá! Csak arra figyelj, hogy valóban azon az úton járj, amelyet Isten rendel, rendelt neked a te utadon. Mert könnyű letévedni arról, de van egy jó kísérő: Jézus! Ő legyen a te kísérőd! Vele imádkozzál!

    B. Mária
„...Mária ...Jézus lábainál leülvén hallgatja vala az Ő beszédét” (Lk 10,39)
    Szerette Jézus azt a Máriát, aki bepólyálta, azt a másikat, aki szép hajába törölte meg az Ő lábát, aki ott sírt keresztje alatt, aki húsvét reggelén elment a sírjához, – de azt hiszem szabad neked ma azt mondanom, hogy legjobban mégis azt a Máriát szerette aki leült, az Ő lábaihoz és hallgatta beszédét, azt a csodásat. És csak úgy itta-szítta magába az Ő igéjéből az örökéletnek még csodásabb vizét. Bárcsak téged is így szerethetne Ő legjobban kedves Máriáját. És te is így szeretnéd Öt. Nem csak karácsonyi bölcsőjét ringatni, nem csak nagypénteken elsiránkozni és húsvétkor nyitott sírjához zarándokolni, hanem úgy amint beszél, szól és a jó magot hinti az egy szükséges dologról való beszédével. Tudnál-e te ilyen Mária lenni? Csak imádkozó lelkedet gyakorold buzgón és hol Jézus szól, ahol Jézusról beszélnek, oda menj, ülj le az Ő lábaihoz és az élet boldogságának titkaival kelsz fel onnét.

    T. Aladár
     „Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem hanem a mi Urunk • Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak” (Gal 6,14)
    Ki pénzével, ki az eszével, ki a címerével, ki a ruhájával – sok mindennel szeretnek dicsekedni az emberek. Nem szép dolog a dicsekedés. Úgy bántja a hallgató fülét, de azért én mégis merlek biztatni egy dicsekedésre. Arra a dicsekedésre, mely a Jézus Krisztus keresztjében várakozik rád. Nagy öröm van a dicsekedésben, és neked szabad lesz dicsekedned azzal, hogy van Megváltód, hogy te nem vagy többé a magadé. – Aranynál, ezüstnél drágább lett a tied az Úr Jézusnak Bárány vérében, s tied a legszebb címer, az Isten-gyermekiség drága pecsétjén. Igen – mindez a tied, ha utána adod szívedet a Megfeszítettnek, hogy Ő legyen számodra az egyetlen dicsekedés minden más hamis dicsekedés helyett, melyet kínál a hamis világ.

    V. Mária
     „És föltekintvén az égre fohászkodik és mondá néki: Effata, azaz nyilatkozzál meg. – És szerfelett álmélkodnak vala ezt mondván: Mindent jól cselekedett, a siketeket is hallókká, a némákat is beszélőkké tesz” (Mk 7,34.37)
    Életemnek felejthetetlen tapasztalata marad, hogy nem akartál megszólalni. Valami lekötötte a nyelvedet, hogy ne énekeljél, ne imádkozzál, és nem tudtál beszélgetni velem az Úr Jézusról. Életemnek felejthetetlen tapasztalata marad, mikor nemrégiben mégis megszólaltál. Örültem és éreztem szívem rejtett helyén, hogy él még az Úr Jézus, ki a siketeket hallókká, és a némákat beszélőkké teszi. S ma is megszólaltál. Töredékes nyelven, de mégis bizonyságkép, hogy oldozva vannak hosszú éveken keresztül oldatlan nyelvbilincseid. Még látszik, hogy nehezen megy a szólás, még érzik a hosszú némaság hatása. Megmondjuk neked, hogy csak az Úr Jézus tud kigyógyítani az utóbajokból. Légy az Ő hallója, hogy lehess a szólója. Most a némaság együtt jár és együtt gyógyul a süketséggel. Imádkozz, hogy hallgasd! Imádkozz, hogy szólhasd! Ne azoknak, akik így esengenek hozzád: „szólalj meg hát rubintos virágom” – hanem annak, Aki így parancsol reád: „Nyilatkozzál meg!”

    F. Zsuzsi
    Mert nem szégyellem a Krisztus evangéliumát; mert Istennek hatalma az minden hívőknek üdvösségére” (Róm 1,16)
    Lesütött szemű, szégyenkező, szemérmes kisleányka tudsz te lenni. Hát hiszen nem csoda, mert van okunk min lesütni szemünket. Ha a bűneid miatt szégyenkezei, jó akkor tenéked. Jó, mert azután felemelheted szemed valakire, akit nem kell szégyellned. Ó, mily sokan vannak, akik fordítva teszik. A bűneiket nem szégyellik úgy, de a Jézusukat nem merik vallani. Itt rajzát találhatod egy olyan életnek, amely tele volt a maga bűneinek szégyenlésével, de sohasem szégyellte azt, hogy Jézusban megtalálta a Megváltóját. Nem is lehet az másképp. Aki megtalálta a maga számára Krisztus evangéliumát, az tud felfelé nézni, abból kitör a megváltással teli hit, s legszentebb dicsekedése lesz, amit más szégyell, a Krisztus keresztje, mely Isten hatalma. – Jézushoz hívó szeretettel konfirmációdra.

    B. Ilonka
     „Mert ha valaki hallgatója az igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatját, mert megnézte magát és elment és azonnal elfelejtette milyen volt” (Jak 1,23–24)
    Ilonka! Én félek, hogy nagyon szeretsz tükörbe nézegetni. De van egy tükör, amitől nem féltenélek: a Biblia. Tudod, hogy az tükör. Nem baj, ha azt tükörnek használod, nem baj az sem, ha eleinte nagyon magadat nézegeted benne. Az lenne a baj annál a tükörnél, ha elfelejtenéd amit láttál benn. Mert az üvegtükörnél az a jó, ha mindig magad előtt látod. S aztán, ha így jól megnézegetted magad a nem természet szerint, de tűzzel kigyúlt ábrázatod szerint, akkor megfogod látni abban azt, akire tenéked, nyomorult bűnösnek, vaknak és szegénynek szüksége van. S akkor aztán nem fogod Őt elfelejteni, örömmel látod újra magadat, azt, hogy milyen is voltál és milyen lehettél Jézus kezétől s az Ő varázstükrétől, attól is, amely ott tükröződik az Ő drága vérén. Jézushoz vivő nagy szeretettel konfirmációdra.

    D. Ferenc
     „Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy Hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig mondá: Jövel!” (Mt 14,25–33)
    Nagy álmaid vannak. Szeretnél tengerész lenni s azon szorongsz, hogy lesz-e tengered hozzá. De Feri vigyázz – hisz tengeren vagy! S mindenképpen kell, hogy jó tengerész légy. Ó, nem az álmok tengerén, hanem az alulról jövő bűnfertős élet fekete vizű tengerén. Szinte latiak rajta. Karcsú tested kifehérlik még a habok közül. De te lásd meg Őt! Ugye látod még, ugye látod már, amint a hullámok között eléd ereszkedik onnan felülről, Ő. A Csodatengerész! Akinek nem süpped el a lába a bűn vizein, s Akibe ha kapaszkodsz, te is járni fogsz győzelmes szívvel a vizeken. Átviszi életedet új élet vizekre, a felülről való élet csodatengerére, azokra, amik itten hullámzanak eléd, hogy rájuk bízd magad. Ne félj beléjük merülni, ezek á hullámok nem életfullasztók. Jézushoz vivők! Jövel!

    V. Sándor
     „A veréb is talál házat, a fecske is fészket magának, ahova fiait helyezhesse a te oltáraidnál ó, seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem” (Zsolt 84,4)
    Apád elesett az orosz harctéren, anyád is valahol az élet harcterén. S te itt vagy, ma talán mint kékszárnyú csicsergő fecske madár, holnap tán ágrólszakadt, telet didergő szürke veréb. – De tudod, hogy van valahol, ahol fészket találhat csicsergő szíved, didergő kebled egyaránt. Ki tudja mi vár még rád Sanyikám, de ha nem vár rád többé édesapád cirógató keze, s az édesanyád puha lágy öle, – tudod-e hogy vár készen a drága fészek, az Úr Jézus szíve, ahol megtelepülhetsz. – Fogadd el lakásul. Fogadd el otthonul. S Azt Aki adja: Királyodul!

    E. Jenő
     „Valakik pedig befogadták Őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek” (Jn 1,12)
    Mi akarsz te lenni édes fiam? Mit szeretnél? Talán nagyon is nagy álmaid vannak a jövőről. Hogy nagyok, az nem baj, de az a kérdés, hogy mit akarsz tenni az életeddel, és hogy olyant akarsz-e amit Isten megenged neked. A rengő föld figyelmeztet, hogy ne törekedj ingatag, kétes emberi méltóságok után. Csak egyetlen egy útra merlek biztatni. Törekedj arra ami útravaló igédben van, akarj Isten gyermekévé lenni. Akik ismerik Istent és tudják mit jelent az Ő gyermekének lenni, azok nem ismernek ennél nagyobb méltóságot. Valóban a legnagyobbra intenek vele, s a legkáprázatosabb életmód is kis terv ahhoz képest, amit a két szó takar: Isten gyermeke. És egy nagy előnye van ennek a nagy méltóságnak: nem elérhetetlen, sőt mindenki megkapja a meghívást reá. Te is ma ezt kaptad meg. Valójában kevesen kapják meg ezt a méltóságot, mert a bűnös ember nem tud Isten gyermekévé lenni. De te akarj, és tudni fogsz! Ha befogadod Jézust, megkapod ezt a nagy méltóságot.

    B. Vilma
     „Ímé, az Isten az én szabadítom, bízom, nem félek, mert erősségem és énekem az Úr...” (Ézs 12,2)
    Nem énekeskönyvet, ennél sokkal többet, énekes életet szeretnék adni tenéked. Hogy énekelj ha felkelsz, énekelj, ha jársz, énekelj, ha szenvedsz, énekelj, ha sírsz, énekelj, ha a Nap süt, énekelj, ha borús, énekelj a betegágy párnáján, énekelj a két kezed munkáján, énekelj mikor ringatsz, énekelj, ha temetőket jársz, énekelj, ha hervadsz, énekelj, ha félsz. Ám énekes élet embertől nem terem. Fentről hull az alá a kétszeres Úrtól. Attól, aki adott drága Szabadítót, s attól, Aki eljött mint nagy Szabadító. Ismered Őket. Hallottál Róluk. Ó, engedd hát nékik, hadd tegyék énekessé az életedet. Sőt egy merő énekké mind az egészet. Éneked az Úr? Ének úgy az életed.

    H. Etel
     „A Mester itt van és hív téged!” (Jn 11,28)
    A Mester! Ki van itt? Etelka, tudod, a Mester! Itt van. Nem ebben az Őrangyal könyvben, hanem az életed felnyíló ajtaja előtt, abban a szövetségben, melyét ma kötnöd kell Ővele. Itt van. Nem a nagy emberek vaskapus ajtói előtt, hanem ott, ahol valaki elkezdett az élet legnagyobb figyelésével figyelni Reá. És nem ijedt meg, amikor a szívét kérte tőle. – Itt van. És mit akar? Etelka tudod, hív téged, hogy légy az Övé és élj Ővele. Már itt. Mert Ő itt van. Ő. Tudod ki, Etelka? A Mester, akinek mi nem csak tanítványai, hanem fehérruhás jegyesei vagyunk. A Mester, aki nem csak tanított, hanem meghalt érted, mint Bárány! A Mester itt van és hív téged Etelka! Mit felelsz? Imádkozz, hogy eltaláld a feleletet Neki. Imádkozz míg úgy Hozzá nem ér az életed, hogy már nem hívhat többé, mert már Nála vagy élő-boldogan!
(Székesfehérvár, 1917–1925)

4. Kapcsolat Túróczy Zoltánnal

Az egyházunk ébredéséért végzett munkában és harcban talán Túróczy Zoltán állott legközelebb hozzá. Nagyon szoros hitbeli, látásbeli és személyes kapcsolat kötötte őket össze. Ennek írásbeli nyomai is vannak, így maradt fenn levelezésük egy része (1914-1927). Az egyház, az ébredés aktuális kérdéseiről leveleztek. Az aktualitások ma már csak az egyháztörténésznek érdekesek, de ma is megrázó erővel hat 1924 május 15-i Ózdra írt levele, melyben prófétai látással írja: „...nagy idők előtt állunk a magánkeresztyénségben és egyházaikban s az Úrnak élettelepre van szüksége, melynek üde zöld rónái oly szépen, készen várnak a pilisi hegy alján, s nagyon megszentelt, magukat halálbaadó lelkekre, akiknek serege oly örömmel szemlélhető az új Piliscsaba táborban. Bizonyos, hogy imádsághallgatások és az Úr közelsége idejét éljük és nekünk vigyáznunk kell, hogy engedjünk Néki.”
    Istenre való figyelés, benső lelki harc előzhette meg azt a döntést, hogy a következő évben otthagyva székesfehérvári állását a Fébé titkára lett. Ennek a belső lelki érlelődésnek folyamatai tükröződnek ugyanebben a levélben. „...Március 29. óta mind hatalmasabban jelentkeztek bennem is és Rózsikában is az erők, amelyek szinte akaratunk nélkül BÉTHEL felé vitték szíveinket. Lassacskán mind világosabbá vált, hogy az Úrtól kell várnunk, hogy Ő megoldja a nagy problémákat, s megadja a felhatalmazást, hogy mehessünk arra, amerre a szívünk visz... Az Ur nagyon csodálatos volt velem, kivált Nagypéntektől Húsvétig. Ilyen nagypéntekem és húsvétom még nem volt az életemben. Nagy szenvedések és teljes odaadakozások kíséretében érkeztem a Húsvét első napjára. S a reggeli csendesórámban igen közel jött, csak úgy ragyogott körülöttem az Úr. – A gondolatképlet, amelyben ez eredmény kikristályosodott a következő volt: nekem arra a közösségre van szükségem, amely a BÉTHEL körül tömörül... Viszont az Úrnak is énrám a BÉTHEL-ben van szüksége. Olyan csodálatos volt az ahogy ez a végeredmény lehullott elém, mind jobban felszabadítva, szabaddá téve az utat.”

    Kapcsolatuk mélységét tárja fel Túróczy Zoltán megrázó erejű temetési beszéde Gáncs Aladár koporsója mellett:

Mindenki papja
„Mindezeken kívül van az én naponkénti zaklattatásom az összes gyülekezetek gondja.
Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék, ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?” (2Kor 11,28–29)

    Nem mindig van az ember önleleplező hangulatban. Ritka, Istentől adott drága pillanat az, mikor egy-egy lélek bimbaja felpattan előttünk. Pál apostol ilyen kiváltságos pillanatban írhatta meg a Korinthusbeliekhez írt 2. levelének 11. fejezetét. Fájó szívét nyitja meg ebben a fejezetben előttünk, s amit ebben a feltáruló szívben látunk, az nem a félreismert nagyság dicsekedése, sem az agyonhajszolt ember keserű panasza, inkább csak fájó ténymegállapítás, az összes gyülekezetek gondja rajtam van.
    Gáncs Aladár sohasem mondta: az összes gyülekezetek gondja rajtam van. Szelídsége és alázatossága talán még a gondolatát is elkergette ennek a ténymegállapításnak. De mi, akik körülálljuk most megrendült szívvel az ő koporsóját, tartozunk az igazságnak, a lelkiismeretünknek és a bűnbánatunknak azzal, hogy bizonyságot teszünk emellett a koporsó mellett arról, hogy az összes gyülekezetek gondja rajta volt.
    Ő volt a mai magyar evangélikus lelkésznemzedék legegyetemesebb lelkipásztora. Nem külső tényezők tették azzá. Kenyérkereső hivatala az emberi tekintélymérlegen könnyűnek találtatott volna. A termete igénytelen volt, az egyénisége visszahúzódó, háttérbe maradni szerető. Mégis az ország papja volt. Ezzé tette a felelősségérzete, mely nem bírt bezárkózni a saját portájának kerítésén belül, hanem szívére helyezte az összes gyülekezetek gondját. Kis falusi gyülekezetek és nagyvárosi tömegegyházak, szegény béresgyerekek és főúri paloták lakói, börtönök kitaszítottjai és betegágyak szenvedői beszélhetnek arról, hogy mindenki papja volt. Felelősségérzete nem tudott megállani még az országhatár sorompóinál sem. Az összes magyar evangélikus gyülekezetek gondja mellett rajta volt az indiai árvák, a kínai vak leánykák, az ovambó négerek gondja. Olyan magaslatról nézte a világot, hogy az egész világ belefért a látóhatárába. Ezért lett a világ papja. Mindenki aki most itt van egy paránya ennek a világnak, az ő világának, s fájó szívvel érzi: az én papom volt. Itt vagyunk mi is, magyar evangélikus lelkipásztorok. Többen mint ahányat itt meg lehet olvasni. S bizonyságot teszünk reszkető ajakkal: árvaságunkban, pásztortalanságunkban, nekünk is lelkipásztorunk volt.
    A felelősségérzés sohasem tud megmaradni az élet gondolati és érzelmi síkján, hanem mindig a tettek mezejére lép. Ezért lett Gáncs Aladárból a mi magyar evangélikus lelkésznemzedék legagresszívabb lelkipásztora. Az összes gyülekezetek gondját nemcsak hordta, hanem hordatni is tudta. A lelke tele volt nagy tervekkel. A magyar evangélikus egyház ébredéséről, missziójának átütő erejéről senki sem tudott olyan szépeket álmodni, mint ő. A keze tele volt munkával, az ajka munkára indítással. Csodálatosan tudott dolgozni és dolgoztatni. Szívének felelősségérzésével, munkájának lendületével magával tudta sodorni még a kényelmeskedőket is. Tábort gyűjtő, szervező ember volt. A koporsója körül összesereglett tábor is könnyekre indító bizonysága ennek.
    Pedig nem volt benne semmi a vezér ellenállhatatlan parancsolni tudásából. Tele volt a szíve együttérző szeretettel. Mindenkinek az állapotába nagy megértéssel bele tudta és bele is képzelte magát. Ő is elmondhatta volna: „Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?” Ő volt a mai magyar evangélikus lelkésznemzedék legkiegyenlítőbb lelkipásztora. Ó, hogyan tudott ő egymástól messzekerült embereket újra összehozni, ellentéteket elsimítani! Úgy járt itt közöttünk, mint a 8. parancsolat lutheri magyarázatának illusztrációja: mint a megtestesült mindeneket jóra magyarázás. Kijózaníthatatlan jóhiszeműséggel mint tudott minden kis dolognak örülni, s minden kis jelből nagy következményeket jósolni.
    De épp ezért lett belőle a mai magyar evangélikus lelkésznemzedék legfájóbb szívű lelkipásztora. Aki magán érzi az összes gyülekezetek gondját, s a maga fájdalmának érzi minden más fájdalmát, annak nem csoda, hogy zaklatott az élete, és fáj a szíve.
    És ezen a ponton vádolni kezd minket ez a koporsó. A Gáncs Aladár fájó szívéért még egyszer kemény számadása lesz Isten előtt embereknek. Nekünk, akik talán épp azért, mert szolgálatkész volt, egyre több és több terhet és szolgálatot raktunk rá. Nekünk, akik munkájában sokszor oly igen magára hagytuk, s engedtük egyedül roskadozni az összes gyülekezetek gondja alatt, míg mi a szemlélődés kényelmes páholyából, vagy a kritika lövészárkából néztük és bírálgattuk, miként ég el ez a drága élet. Nekünk, akik bűneinkkel annyi csalódást okoztunk neki a magyar evangélikus egyház ébredéséről álmodott szép álmai közben. Nekünk, akik engedtük, hogy feláldozza önmagát egészen égő áldozatul, sőt talán segítettük is feláldozni őt.
    Ez volt Gáncs Aladár az evangélikus egyháznak és nekünk lelkipásztor társainak. Tudósnak készült egykoron 20 esztendővel ezelőtt a pozsonyi teológián, és pásztor lett belőle. Irodalmi stílusművésznek indult és próféta lett belőle. Áldassék az örökkévaló Isten Aki az Ő Szentfia által ezt a nagy változást, ezt a csodálatos újjászületést az ő életében létrehozta.
    Hogy mi volt néktek, Gyászoló Kedvesei, arról nem merünk beszélni. Le kell tépni a szívünk húrjait máma, hogy ne lehessen megszólaltatni a szívünk hangját. Két kézzel kell kapaszkodnunk papi szolgálatunk értelmi és akarati síkjába, hogy valamiképp meg ne szólaljon bennünk a lelkész mögött az ember, mert attól félünk, hogy akkor elakad a hangunk, s úgy járunk, mint a Jób barátai, akik elmentek vigasztalni és egyszer csak azon vették magukat észre, hogy ott ülnek szó nélkül Jób mellett a hamuban és sírnak.
    Gáncs Aladár nem a tietek volt.
    Gáncs Aladár nem a mienk volt.
    Gáncs Aladár az Istené volt.
    Mert az Istené volt, azért volt annyira a tietek és a mienk. Áldassék érette az Úr neve! Ámen.

5. Néhány cikk a „Fénysugár”-ból

A „Fénysugár” régi évfolyamait lapozgatva érezzük az élő ige aktualitását. Az Ige nem betű, hanem Lélek és élet ezért ezek az írások több mint 60 év távlatából is személyesen ragadják meg a mai embert.

A fölösleg (Mk 12,44)
    Milyen jó világ van ott, ahol még fölösleg is van! így gondolják sokan. Pedig a fölösleg mindig rossz jel. Amikor Egyiptomban eljött a hét bő esztendő, nagy gabonatöbblet mutatkozott, de azért lett József olyan fiatalon az ország atyja, mert megértette, hogy ez nem fölösleg. Isten gyermekeinek életében nincs helye a fölöslegnek. A fölösleghez az a tudat kapcsolódik, hogy az ember azt teheti vele amit akar. Ilyen pedig Isten gyermekének életében nincs. A szegény asszony mellett adakozó gazdagoknak nem az volt a bajuk, hogy sokjuk volt, hanem az, hogy fölöslegük volt. Fölöslegük volt azért, mert nem volt mindenük átadva az Úrnak. Nem énekelhették el ezt az éneket: „Mind tiéd amim vagyon, pénz, ezüst, arany vagyon.”
    A fölösleggel azonban nem csak a persely mellett találkozott Jézus. Amikor olyan előkelő hallgatói voltak, akik nyugodtan napirendre tértek a hallottak felett, ugyanazt érezhette, mint mikor csak a fölöslegből vetnek a perselybe. Amikor látott embereket, akik személyválogatók voltak, egyeseket szerettek, másokat, ellenségeiket nem, akkor is azt állapította meg: ezek csak az ő feleslegükből szerettek. És így van ma is. Hányszor láthat imádkozókat, akik csak az ő feleslegükből imádkoznak. A köz ügyével csak a kényelem határain belül, s az önmegerőltetés vonalain innen foglalkoznak. Ezek azok, akik mégis az ő jócselekedeteiből akarnak megélni, s nincs szükségük megtérésre, mert nekik fölöslegeik vannak.
    Mi ez a fölösleg? A természeti hajlam. Adakoznak, szeretnek, dolgoznak, de csak addig, míg e fölöslegből telik. Azután félrevonulnak. Pedig éppen arra volna szükségük, hogy a fölösleg elfogyjon s ők lelki szegények legyenek, s mint ilyenek kerüljenek fel a Golgotára, ahol azután megnyílik a nagy készlet mindenki számára.
    Még egy pontban hordja magában a fölösleg a maga ítéletét. Aki fölöslegéből ad, az nemigen törődik, hogy mi történik azzal amit adott. Szíve nem lesz jobban az ügyé, s így ajándéka sem jelenthet igazi nyereséget. Nem táplálhatja Isten országát olyanok munkája, akik nem adják el nemcsak a fölöslegüket, de mindenüket, a szántóföldben elrejtett kincsért. Szüntesd meg azért mielőbb a fölöslegeidet! A szegény asszony mielőtt kétfillérjét betette, szívét is az Isten perselyébe tette. Add át szíved, s megszabadulsz fölöslegeidtől, s a velük járó súlyos ítélettől. (1928)

Kárpit és kőszikla (Mt 27,51)
    Két egymástól nagyon elütő dolog. Az egyik könnyű, hogy egy gyermek félretolhatja. A másikat – markos férfiaknak kemény feladat csak egy kicsit is az útból félretenni. Egyben azonban hasonlítanak egymáshoz. Mindkettő takar.
    A szentélyt a szentekszentjétől egy kárpit választotta el. Ezt a kárpitot nem volt szabad senkinek félrelebbenteni. A húsvéti síron egy kőszikla feküdt. Ezt szabad lett volna, – de a jelek szerint senki sem tudta elmozdítani. Mily sokat vesződnek az emberek a húsvéti nagy kővel! Olyan kár, hogy a kárpit kettéhasadásáról nem tudnak. A kárpit kettéhasadása nagypéntek napján, ott a jeruzsálemi templomban nem a földrengés következménye, nem a gyászban való részvétel jele volt. A kereszten szenvedő és önmagát áldozatul adó Jézus nyitja meg a szentekszentjét: az Atyával való benső közösséget. Csak ez és semmi más! A kárpit ketté válása a békesség kikötőjébe való bebocsáttatást kínálja fel a megfáradt, megterhelt, viharvert lélekhajóknak.
    A kárpit kettéhasadt a Kereszt által. Nincs többé akadály! Szabad betekinteni. – Valóban? Igen, valóban! A kárpit kettéhasadt, s mit az Úr megnyitott, azt többé senki be nem zárhatja. – Honnét hát a lelkek nagy nyomorúsága? Onnét, hogy egy új kárpit ereszkedett le, nem nyílásra, hanem kinek-kinek a szemei elé, hogy ne lássa amit számára az Úr elkészített. És itt van ma a Szentléleknek sok és nagy tennivalója! Ha rajtam állna, most mindenkit elcsendesíténék, s azzal foglalkoznék: „Nézd meg kedves lélek, mi szövődött nálad a nyílás elé? Lehellet finom fátyoloktól kezdve a legsűrűbb vasrácsig, – ó, mennyi mindenből szövődik a te takaró kárpitod! önteltség, világszeretet, bűnnek, ítéletnek könnyelműen vétele, a szentebb élet utáni vágy hiánya – megannyi pókháló, torlasz és akadály! Szinte sűrűbb, áthatolhatatlanabb a második kárpit, mint volt valaha az első. De nem! Nézd: a második kárpit mégis könnyebben kettészakadt, mert ez ma már csak rajtad áll! Ahelyett, hogy kősziklákkal vesződsz, szakíts a te saját vakságoddal, keresd az első, szent kárpit drága áron nyitott, reád váró kész hasadékát! Minél jobban belátsz a magad romlott szívébe, annál ellenállhatatlanabb lesz az, amit ott látsz az érted Megfeszítettnél és érted Feltámadottnál (Ef 2,13) (1928)

„Uram, bennem!”
    Nincsenek-e sokan, akik épp e karácsonytól ezt is várják? Eddig csak hallottak róla, hogy ilyen is van. Eddig csak halasztgatták a komolyan vételét, vagy erőltették, de sem így, sem úgy nem sikerült nekik.
    Jézusnak nálunk való megszületése csak ajándék lehet. Az ajándékot nem lehet kierőszakolni. Azt alázatosan, bízón, csendesen várni kell. Ne félj: Ő nem fog elkésni. Mihelyt látja, hogy vágyad őszinte, valóban megelégelted a magad bűnös életét, s igazán kész vagy elfogadni az Övét, – nem fog egy pillanatig sem várakoztatni. De éppen ez az első kérdés. Mert, hogy egy hirtelen nagyravágyó, érzelmi fellángolásra nem születik meg senkiben sem, – az természetes.
    Hogy az Úr Jézus nálunk megszülethessék, ahhoz kell, hogy bennünk valami felnyíljon. Valami. A szív! Igen ám, de a szív egy roppant bonyolult, csalárd jószág! „Én már felnyitottam szívemet!” – mondják sokan. De épp az, hogy az Úr nem születhetett meg bennük, mutatja, hogy nem ott nyitották fel, ahol kell. Száz és száz szelep lehet a mozdony szerkezetében, végig nyitogathatod mind, de csak akkor indul meg, ha azt az egy bizonyos szelepet nyitod meg, amely a dolgozni kívánó gőzt a maga helyére juttatja. Vajon fog-e az Úr Jézus vonakodni, hogy betérjen hozzád, ha valóban a vezérhellyel kínálod meg Őt!
    Az az óra, amelyben Jézust megragadjuk a legtöbbször ragyogó, fényes, édes óra. De nincs ez így mindenkinél. Vannak, akik Jézus születését önmagukban csak úgy élik át, mint a betlehemi jászol, mielőtt a pásztorok, angyalok, napkeleti bölcsek megjelentek. Minden a lehető legegyszerűbben megy végbe. Talán csak ennyit mondasz: „Uram, ki értem eljöttél, szüless bennem ma meg!” A következmények azt fogják mutatni, hogy Krisztusban megtalálsz mindent. Ez a fontos! Jézus nem lesz többé különálló, idegen tőled. Te Vele, Ő veled egy lészen. Bűn és világ, a test és az én átadják helyeiket Néki. Lényének egész gazdagsága, mely mostanáig oly elérhetetlennek látszott, edényre talál benned. Béke és szeretet, szentség és mennyei természet: az Ő képe és hasonlatossága. Mi mást jelenthet ez, minthogy várásod betelt s Jézus nálad is megszületett! (Ézs 11,1) (1928)

A keresztyén ember lelki közössége
    Imádkozás, bibliaolvasás és közösség, – ez a három az, ami nélkül hívő élet nem lehetséges. „Nem jó az embernek egyedül lenni.” A Biblia első lapjától az utolsóig éppúgy fáradozik az ember és ember közötti lelki közösség megteremtésén, mint az ember és Isten közötti közösség helyreállításán. Amikor az Úr Jézus a hegyen épített városról beszél, s amikor a 144 ezer üdvözült lélek karéneke szól a Jelenések végén, mi mást láthatsz dicsőítve, mint a közösség gondolatát. És mégis sok olyan a Lélektől már érintett keresztyén van, aki azt vallja: Jó az embernek egyedül lenni. Nem szolgáltatni ki magát semmiféle irányzatnak. – Ezek a legönzőbb keresztyének. Nem az a kérdés a közösségnél, hogy nekem kellemes-e, vagy kellemetlen, hanem az, hogy az Úr akarja.
    Szükség van a közösségre már a keresztyén életben való meginduláshoz. Azoknak a keresztyénségéből, akik nem találkoztak a Lélekkel a közösségben, hiányzik a bizonyosság. Pünkösd nincs közösség nélkül. Szükség van a közösségre a keresztyén életben való megmaradáshoz. Mily sokan estek vissza már azért, mert megtérésük után nem csatlakoztak egy közösséghez, amelyre az Úr rámutatott nékik! Szükség van a közösségi életre azért, mert az újjászületés csak kezdet s nem befejezés. „Aki énhozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.” Az Úr elfogad. Ez azonban nem jelenti azt, hogy most már készen van veled. Hol végeztetik el a te megtisztíttatásod, mint szabadulsz meg félszeg fejlődésektől, külön gondolataidtól, ha nincs egy közösség, melyben a vincellér ollója számodra is csattog? Szükség van végül a közösségre azért, hogy mint egy bizonyos tag, te is részt vehess abban az egységes bizonyságtételben, mellyel Isten gyermekei tartoznak e világnak.
    A közösségi életnek két féltekéje van. Az egyik a lelki épülés, a másik a lelki szolgálat. Rossz közösségi tag az, aki csak a hűs forrásokat élvezni jár a közösségbe, éppúgy, mint aki csak másokon dolgozni jár oda. Az előbbi élősdi, az utóbbi előkelő, hideg idegen marad a közösségben. Szoktak beszélni a közösségi életben való csalódásról. Ennek oka az, hogy a csalatkozás alkalmával nagyon sok dédelgető szeretetet tapasztaltunk. Rákerült a gyűrű az ujjúnkra, ránk adták a legszebb ruhát, még vigalmat is ültek a mi tiszteletünkre, s mi azt gondoltuk, hogy ez így lesz minden nap. Új igények sarjadtak, holott a Bárány útján az igénytelenség fokozatos elsajátítása várt volna reád. Ne legyen azért számodra semmi se gyanús, ha egyszer csak a mellőzés hűvös vonalait is meg kell ismerned. Erre szükség van az igazi közösségben.
    Vannak, akik azt mondják: a világ fiai részéről kész vagyok elszenvedni bármily mellőztetést, de Isten gyermekei részéről nem. Nos, míg így gondolkodói, elesel a Bárány útjától. Ha Pál apostol is ezt kötötte volna ki magának, akkor mindjárt elriadhatott volna mindentől, mikor a jeruzsálemi gyülekezettel az első kapcsolatot kereste. A közösségnek azt mondom, azokkal szemben akik az Úrért a világ részéről üldöztetést szenvednek, légy enyhülést nyújtó menedékhely. De amikor vannak keresztyének, akiknek életéből egyébként hiányzik az ellenállással való találkozás, a legveszedelmesebb dolog lenne a közösséget az önelégültség lágy zónájába vezetni. Ez fenyegette a hermhuti testvérközösséget is, míg Zinzendorf fel nem ismerte, hogy a Szentlélek két dologban fáradhatatlan: egyik az Úr Jézus vérének dicsőítése, a másik a közösség fegyelmezése.
Fegyelem, – ez a következő tétel, amire szükség van a közösségben. Aki ma az életet figyeli, könnyen észre veheti, hova fejlődnek azok a közösségek, melyekben nincs fegyelem. Ne legyen terhedre azért a közösségi fegyelem, sőt légy bizalmatlan az olyan közösségekkel szemben, melyből hiányzik az!
    A közösségi élet szerves élet. Ez azt jelenti, hogy benne egyik tag a másiknak alá van rendelve, de csak abból a célból, hogy egy magasabb rendű élet: a Krisztus testének építése szolgáltassék (Ef 4,15–16). És mert ez így van, azért nem lehetséges a közösségi élet engedelmesség és bizalom nélkül. Az ígéret földéről nem azért maradtak ki oly sokan, mert nehéz volt elfoglalni, hanem azért mert hiányzott az engedelmesség és bizalom. Nem az a legegészségesebb közösség, mely legkevesebb engedelmességet és bizalmat igényel, hanem az, ahol annak gyümölcsei az egész közösség virulásában legjobban megmutatkoznak. Van szükség a közösségben egymást hordozó, egymást előbbre vivő szeretetre, de nincsen szükség az ítélkezési szellem mindent megemésztő férgeire. Mások tökéletlenségeivel sem azért találkozol, hogy kijavítsd őket, hanem azért, hogy azokkal kapcsolatban benned olyan vonások jussanak érvényre a Bárány természetéből, melyekre egyébként nem lenne alkalom.
    A közösség tagjának a pénz nem magánügye. Nagy a felelőssége azért, hogy az anyagiakat is megadhassa Az Akié az arany és az ezüst. Igen jó, s Isten gyermekei közt mindjobban terjedő gondolat e téren a tized, a rendszeres adakozás.
    Végül még egy dolgot! Míg egyesek közösség nélkül akarnak keresztyén életet élni, mások az ellenkező végletbe esnek. Azt gondolják, hogy nekik minden közösségben otthon kell lenniök. Pedig valójában mindenki csak egy közösséghez tartozhatik. Viszont minél komolyabb és igazabb egy közösség, annál kevésbé engedhetik meg, hogy tagjai futkározó atyafiakká váljanak. Aki a célra néz, az nem is kíván többet. Mert az tudja, hogy az az igazi közösség, amely a legtöbb lelket nevel a legszorosabb mennyei közösség, a mennyei Jeruzsálem falai közé. (1928)

6. Aki előttünk járt

    Az alábbi írást az „Evangélikus Evangélizáció” 1946 januári körleveléből idézzük. Tudjuk, hogy Gáncs Aladár tiltakozna ellene... De célunk nem ember dicséret, hanem annak éreztetése, hogy mit tudott Isten elvégezni egy teljesen átadott élet által.
     „December 11-én az evangélikus missziói egyesület bensőséges ünnepélyt rendezett Gáncs Aladár halálának 10. évfordulóján. Emlékezés, tiszteletadás és hála kifejezés volt ez azoknak a részéről, akik rövid élete gazdag ajándékaiba részesülhettek. Meghitt, bensőséges, családi ünnep. Mégsem maradhat meg azoknak szűk körében, akik azon részt vehettek, mert Gáncs Aladár megajándékozottjai mindenfelé megtalálhatók az egész országban. Ami őrömre indító megelevenedés, lelki munka, az ébredés reménnyel kecsegtető jele csak van ma egyházunkban, mindnek a plántálásánál, vagy öntözésénél meg lehet találni Gáncs Aladárt. Rövid 44 éves élete, 20 éves lelkészi működése idején is egy évszázadra való útmutatást, programot adott az ébredés munkásainak. Fáradhatatlanul toborzott, szervezett, evangélizált, missziói felelősséget ébresztett, szolgált és szeretett abban az időben, amikor évszázados múlt sivár örökségével: közönnyel, meg nem értéssel kellett felvenni a harcot. Hogy ma misszionáriusunk van Kínában, népfőiskolásaink a magyar falu szolgálatában, evangélizációs munka vagy 100 gyülekezetben, vasárnapi iskola és missziói gyermekszövetség az egyházközségek százaiban, bibliaóra majdnem mindenütt, – az el sem képzelhető Gáncs Aladár nélkül. Tudtuk ezt jól. De a december 11-i emlékünnep újra meggyőzött minket efelől. Egymás után szólaltak meg a barátai, munkatársai, tanítványai és családja és legalább egy-egy töredéket közreadtak abból, amit a nagy ébresztőnek köszönhettek. A töredék még kisebb töredékét mi is tovább adjuk. Hadd emlékezzen, tudatosítson, felelősségében és odaadásában erősödjön az ébredés népe.

    Mit mond Gáncs Aladárról teológus társa:
    A pozsonyi teológián ismertem meg. Papfiúként mutatták be és már ez felébresztette a kíváncsiságomat. A kíváncsiság csakhamar tiszteletté változott bennem, amikor láttam, hogy a könyvtárban Böhm Károly filozófiáját tanulmányozza és arról a pompás értekezéseket írja. Míg mi futballozni jártunk és egyik diákcsínyt a másik után követtük el, addig ő a könyvtárban böngészett és a legnehezebb tudományos könyvekben is otthon volt. Filozófusnak készült és az is volt, a szó legnemesebb értelmében. Pozsonyban önálló diákéletet életünk. Felülről sem lehetett bennünket dirigálni. De Gáncs Aladár oda vitt bennünket, ahova akart. Ki tudott bennünket húzni még az ágyunkból is reggeli könyörgésre s az esti szórakozásunkból is elmentünk vele egy-egy előadásra. Maga köré gyűjtött bennünket és úgy vitt az európai hírű igehirdető, Schmidt pozsonyi lelkész hallgatására. Ott ültünk vele a karzaton és utána falkában követtük és megbeszéltük mi volt a beszéd szépsége, értéke, mélysége. Gáncs Aladár tanított meg bennünket igét hallgatni és értékelni. Nem volt ifjúsági vezér, de mi felnéztünk rá tisztelettel és szeretettel, mert példaadó életével előttünk járt. (Szántó Róbert)

    Idős barátja:
    Gáncs Aladár úgy szolgált, – fizikailag beteg szívével – hogy időnap előtt elégett az oltáron. Igazi pásztori lélek volt. Nagyon jól ismerte az embereket. Hibáikat és értékeiket. Tudta, hogy kinek kinek a szívében hol van az a pont ahol az ige meleg sugara kibontakoztathatja az élet gyümölcseit. Az embereket általában a bízó optimizmus derűlátó melegével ítélte meg... – Pár perces találkozás alkalmait, – amelyek legtöbbünk életében jelentőség nélkül futnak el – Gáncs Aladár úgy tudta megragadni, hogy egész életére, sőt az örökkévalóságra szóló áldott indítások forrásaivá váljanak... Pillanatok alatt tudott fáradt lelkeknek adni valamit, ami felfrissítette őket, fénybe vonta fáradt tekintetüket. – Úrvacsoraosztás volt Piliscsabán. Egy diakónus nem vehetett részt azon az elodázhatatlan tennivalói miatt. Amint kijöttünk az Úrvacsora után a BÉTHEL szép kertjébe, a mi drága barátunk megpillantotta a munkaruhás, fáradt tekintetű diakónust, sietve hozzá ment, melegen megölelte mondván: „Ezt a testvéri ölelést onnét hoztam”... (Rimár Jenő)

    Tanítványa:
A Bajza utcai polgári iskolában voltam a növendéke. Gáncs Aladár tisztelendő urunk már az első órán igen nagy hatással volt ránk. Valami kimondhatatlan szeretet és nyugalom áradt belőle. Mindenkit bizalomra indított, úgy hogy mindnyájan egyszerre szerettünk volna beszélni és mesélni a saját életünkről. Óra után megfogadtuk, hogy dolgozni fogunk és örömöt szerzünk neki. A következő órán már versenyeztünk nemcsak abban, hogy ki segítse le a kabátját, hanem hogy ki tudja jobban a leckét. Egy tanuló kivételével, mindnyájan jól feleltünk. – Azt a gyenge tanulót is ő védelmezte és mentegette előttünk. Az órákon sokat énekeltünk. Megszerettette velünk a missziói énekeket. A lecke magyarázatán kívül sokat beszélt a kórház-, fogház-, és a pogány missziókról. Sok szeretettel hívogatott egy-egy gyülekezeti bibliaórára, szeretetvendégségre. Mi örömmel és versengve mentünk utána. Hazafelé mentében egész uszálya volt az érte rajongó tanítványaiból. Más vallású társaink csodálkozva néztek reánk, ha róla beszéltünk. Nemegyszer bejöttek ők is egy-egy órára, hogy kicsoda tulajdonképpen Gáncs Aladár tisztelendő urunk. Legnagyobb öröme az volt, ha jól tanultunk. Nem ijesztett ha rosszak voltunk, hanem végtelen szomorúan nézett ránk. Érthetetlen volt számunkra, hogy sohasem parancsolt, hanem alázatosan kért. De a kérésének senki sem tudott ellent állni. Az órájáról, mint jobb gyermekek tértünk haza...

    Gyermeke:
    Hálásak vagyunk Istennek, hogy ilyen édesapát adott nekünk. Minden idejét Isten országa munkája kötötte le, de – ha órái nem is – percei és pillanatai voltak a mi számunkra is. Amikor csak ideje engedte szívesen foglalkozott velünk. Kedves kis meséket, tréfákat, találós kérdéseket mondott. Olyan jóízűen tudott velünk együtt kacagni, hogy még a könnye is kicsordult. Nagyon szép karácsony estékre és születésnapokra emlékezem vissza, amikor különösen is megérezhettük mennyire szeret bennünket. Ha nem is lehetett mindig velünk, szeretete mindig a mienk volt.
    Szelídség és adakozó szeretet jellemezte. Legelsőnek erre a mondásra tanított: Jobb adni, mint venni. Először példát mutatott, aztán velünk is gyakoroltatta. Nem kérhettek tőle semmit, hogy oda ne adta volna. S mi is korán megtanultuk, hogy minden ajándékból adjunk másnak is. „Az összes gyülekezet gondja rajta volt” – hallottuk a temetésén. S valóban minden idejét levelek, előadások, körlevelek írása és postázása foglalta el. Az utóbbi időben már mi is segítettünk neki a postázásnál, ez nagy örömet szerzett neki és nekünk is. Boldogan vittük a lutherkabátját, segítettünk kirakni az énekszámokat... Külmissziói munkájába is bekapcsolt bennünket egész kiskorunktól kezdve. Sokat beszélt a nagy testi és lelki nyomorúságban lévő pogány gyermekekről, s így szerettette meg velünk kis fekete testvéreinket. Bélyeget és sztaniolpapírt gyűjtöttünk, hogy ezzel is támogassuk a misszionáriusok munkáját.
    Mi gyermekek valahogyan megéreztük, hogy meg fog halni. Kishúgom összegyűjtött fillérkéit adta át becsomagolva ott a betegágyánál – amit különben karácsonyi ajándékul szánt –, hogy adja át a pogány gyermekek missziójára. Én meg egy fenyőágat díszítettem fel és odavittem. Azon az estén, amikor utoljára volt otthon, egyszer egyedül maradtam vele, és akkor odatérdeltem az ágya elé és kértem, ne haragudjon, ha szomorúságot okoztam neki. „Nem, nem haragszom, – felelte – csak szeressétek egymást és Anyukát.” (Győriné, Gáncs Mária)

    Utóda:
    Amikor 10 esztendővel ezelőtt Gáncs Aladár elment Urának nyugalmába, munkakörét ötünknek kellett elvállalnia, s öten sem tudtuk hozzá foghatóan ellátni. Legnagyobb felelősséggel a misszióért égett. De nagyon világosan látta, hogy egyházi ébredés nélkül nincsen misszió. Ezért imádkozott, írt, prédikált, konferenciákat rendezett és evangélizált, hogy külföldi ébredések mintájára Isten ezen a földön is megmozgassa egyházunk alvó tömegeit. Utolérhetetlen volt a munkások toborzásában, szolgálatba állításában. Mindig tághorizontú egyházi ébredést várt, kért és munkált és éppen azért nem mondott le soha senkiről. Mindenkit munkába tudott állítani, de a legtöbb munkát mindig maga vállalta. Levelezésben utolérhetetlen, a másokért való imádkozásban fáradhatatlan volt. Hogyha mi most itt-ott arathatunk, az ő magvetésében járunk, s ha az evangélium a mi ajkunkon is diadalmaskodik, ő sok-sok imádsággal készített el bennünket, népünket és egyházunkat. (Danhauser László)

Összegezés

    Egy mondatban úgy jellemezhetném, hogy Gáncs Aladár az egyházi ébredés munkása volt. Ez a küldetés nem magyarázható emberi háttérből. Mikor a családot vagy a családi örökséget kezdtem tanulmányozni, – rájöttem, hogy az elődök sorában nyoma sincs az ébredés teológiájának. Igaz, hogy kiváló lelkészelődök hosszú sora ismeretes a Gáncs családban, de ezek közt csak olyanok vannak, akik az ún. kultúrprotestáns vonalon dolgoztak. Az ő hitre jutása és saját isteni elhívása családjából tehát nem vezethető le. Elhívása Felülről jött. Hogy mikor és hogyan szólította meg Isten az számunkra örök titok marad.
    Semmiképp sem tartom véletlennek, hogy Gáncs Aladár születésének 100 éves jubileuma éppen arra az időre esik, amikor sokan imádkoznak újra gyülekezeteink és egyházunk ébredéséért. írásait azzal a reménységgel szedegettem össze, hogy ezek által nem csupán jubileumi emlékezést tartunk, hanem ezek biztatást adhatnak az ébredés mai munkásainak! Sorait olvasva a Lélek szelének zúgását érezzük. Betöltötte Isten jelenlétének ereje és az a szeretet, amelyet Jézustól kapott. Nem nyugodott bele, hogy emberek élnek körülötte Jézus nélkül bűnben, békétlenségben, megkötözöttségben. Mivel ő maga találkozott a Szabadítóval és Belőle élt, szilárd volt meggyőződése, hogy a golgotai kereszten mindenki számára elérhető a szabadulás és békesség.
    44 évet élt. E megdöbbentő rövid idő alatt Isten hatalmas munkát végzett általa. Nem akart más lenni, mint Isten eszköze, egészen átadta magát. Ő maga földbe esett gabonamagként elhalt és így tudott sok gyümölcsöt teremni.
    De térjünk át a mára! Ma sincs más út számunkra. Ma is ilyen szolgákat keres Jézus az ébredés munkájában, – akik halálba adják énüket, hogy így adhasson rajtuk keresztül Isten életet sokaknak.
    És hadd fejezzem be megemlékezésemet azzal a reménységgel, hogy e sorok olvasóit megérinti a Lélek szele, és megérzik az anyaszentegyház nagy csodáját, hogy a már előre mentek és a még úton lévők hogyan lehetnek eggyé, ha „megmosták ruháikat és megfehérítették a Bárány vérében.” (Jel 7,14)
ifj. Gáncs Aladár
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .