Ébredés és teológia

    Fényképét teológus kori, családi albumunk egy kis kockája őrzi Tahiból. A csoportképen mögötte állunk Korén Emillel valamelyik fiúkonferencián, talán 1933 nyarán. Tábori széken ül, keze Bibliára helyezve. Fekete ruhában, nyakkendővel. Mi bibliakörvezetők lehettünk. Ő, a szintén feketeruhás, ám nyáriasan kihajtott ingnyakú Danhauser Lászlóval együtt pedig előadó. Arca ma is ismerős előttem. Hangja, szavai nyom nélkül tovatűntek az emlékezet tengerében.
    Gáncs Aladárt más őrzi maradandóan az életemben. Egy 19 oldalas nyomtatott füzet. Különlenyomat a Theológiai Szemléből; az ő tanulmánya: Mit tanulhatunk Barth Károlytól? (Debrecen 1931). Megsárgult, foszladozott szélű lapok, tele ceruzajelöléseimmel. Sokszor forgathattam, hogy így elnyűvődött. Mindenesetre most teljesen ismerős szövegként olvasom.
    Nem lettem barthiánus. De amit itt Gáncs Aladár Barth professzor munkásságából a húszas évek végéig kiemel, ma is visszhangot ver bennem. Az általa életszerűen, frappánsan, személyes hévvel tolmácsolt barthi felismerések beleépültek hitembe, teológiai gondolkodásomba. Noha eszmei fejlődésem más irányban vitt tovább pályám során, az elrongyolt füzet hálaadásra késztet azért a lelki, szellemi kincsért, amit ezen az úton Gáncs Aladártól kaptam. Nem tudom felmérni, hogy mások számára mit jelentett ez az egykori tanulmány – erről idős kortársaim vallhatnának –, de nekem tartós, rendkívüli élményt. Köszönöm Istennek a füzet írója teológiai vallomását és hívő bizonyságtételét.
    Szeretném megosztani a mai felnőtt és fiatal nemzedékkel a köztudatban már régen feledésbe merült kiadvány több, mélyen belém ivódott részletét, mert hasonló teológiai élményre nagy szüksége van egyházunknak mai állapotában. ,,Egy ember, aki kétségbeesetten veszi észre, hogy igehirdetésének nincs hatása, s merészen elindul az okok felkutatására – ez volt az első hír, amellyel figyelmem Barthra felhívódott. Egy darabig szinte megvonja magát Safenwyl-i kis gyülekezetétől, hogy Studierzimmerjé-ben nekifeküdjék a legtermékenyítőbb igehirdető legfőbb művének: a Római Levélnek” – ezzel kezdi írását Gáncs Aladár. Azonnal magasfeszültség kapcsolódik be az olvasás áramába: egész lelkészi szolgálatunk alapvető kérdése kezd izzani, mely nyugtalanít, valahányszor szószékre lépünk – én már csak múlt időben mondhatom: léptünk. Félszázados lelkészi pályám igehirdetésre készülő, megszámlálhatatlan órájának feszült pillanatai elevenedhek meg. E sorok olvastán visszatekintve látom: jól tettem, hogy – az imádkozás kíséretében – teológiai kutató eszközökhöz nyúltam az alapige rejtett mélységeinek megközelítésére. S megerősödöm annak a fáradozásomnak értelmében, hogy még utolsó aktív éveimben is erre próbáltam biztatni szolgatársaimat.
    Alig fordítok egy lapot a füzetben, szemléletesen kiviláglik, mi ragadta meg a lelki ébredés magyar munkálóját a svájci lelkész, majd előadó professzor felkavaró megjelenésében a teológia színterén. „1927 augusztusában megjelent dogmatikájának előszavában Barth egy rendkívül kedves hasonlatot használ. »Ha utamra visszanézek, úgy látom magam, mint az, aki egy sötét toronyban felfelé tapogat a lépcsőn, s a korlát helyett a harangkötélbe kap, s nagy ijedelmében hallja, hogy a harang a feje felett megkondul, mégpedig úgy, hogy azt most már nem csak ő hallja.« Van valami gondviselésszerűség Barth jelentkezésében, amit épp azok a pietista körök, melyeket legtöbbször támad, teljes mértékben elismernek.” Gáncs Aladár azt az üzenetet hallotta ki a megkonduló harangszóból, amely élete nagy ügyére, a lelki ébredésre vonatkozott – méghozzá nem simogatóan, hanem meghökkentően. A mélyen hívő pap, egyháza megújulásáért égő lélek nyitott szívvel fordul az önhitt buzgóság, az énközpontú kegyesség prófétai kritikája felé, s belőle Istennek a hazai evangéliumi ébredés mezején aktuális, felrázó szavát ragadja meg.
    Ez a nyitottság az új hangra, a teológiatörténet hatalmas fordulatára Gáncs Aladár esetében azért is rendkívüli jelenség, mert ő maga is megélte azt a kegyességi formát, melyet Barth Károly teológiai fellépése telibe talált. A közösségi mozgalmak hatása alatt, különösen a Bethánia-egyesület munkásaként töltött időszakában lett sajátjává a pietista – ő maga is így nevezte – kegyesség. Saját hitvilágában gyújtják meg a barthi megállapítások a messzebbről, felülről jövő fényt, melynek igézete hatja át a lelkészkonferenciai előadásból született dolgozatát.
    1. A szubjektivizmus túltengésével szemben – állapítja meg Gáncs Aladár – Barth „az objektivitás kemény vastraverzeire helyez át minden keresztyén életmegnyilvánulást”. Ez többek között azt jelenti, hogy „az Istennek hozzám való viszonya a fontos, nem az a tudat, hogy kegyességünk hol áll”. Saját személyünk kikapcsolásán túl mások személyével kapcsolatban is fontos ugyanez: ,,Isten eszközöket használ velem szemben is. Az eszköz semmi, de mert a személyt nem tudom kikapcsolni, akár azért, mert nagyon silány, akár azért, mert felette impozáns, nem tud eszközzé lenni számomra az eszköz.”
    2. Következő pontja: „Az Úr szavának nagyobb érvényre juttatását tanulhatjuk Barthtól” Itt lép elénk a füzetből Barth teológiájának korai jellegzetessége, a Das ganz Andere. Az „egészen Más”, az isteni sík haránt, keresztben metszi a vízszintes, az emberi síkot. „Ez a Das ganz Andere főképp mint az Isten szava lép fel velünk szemben ” Különösen drágává lesz ennek a gondolatnak kapcsán Gáncs Aladár számára; az amit Barth a Bibliáról mond: „Az Igének, mint »ganz Anderé«-nek beállításával felséges bevilágítást kap az egész Biblia... A Biblia témája az, amit Isten szól hozzánk” –, és nem a mi kegyességünk, amint a jegyzetbeli Barth-idézetből kitűnik.” A Biblia nem egy könyv – folytatja Gáncs Aladár Barth tanításának ismertetését –, melyben mi olvasunk valakiről; hanem egy könyv, amelyben azt olvassuk, ami valakihez szól!” Két jelentős konzekvenciát is levon mindebből Gáncs Aladár: „Az egyik Isten igéjének elsőbbsége az imádsággal szemben... A másik Isten igéjének elsőbbsége az élménnyel, tapasztalattal, a bennem levő kegyes érzéssel szemben.”
    3. A harmadik, amit Gáncs Aladár a Lutherre is hivatkozó Barthtól tanulandónak lát, a hívő ember antropológiája: „Az elveszettség és romlottság egy olyan állapot, mely a kegyes lényre is kiterjed.” A keresztyén élet „garanciáját az adja, hogy Krisztussal Istenben van elrejtve, de úgy, hogy minden pillanatban olyanok vagyunk, mint akik a legelemibb dolgokban is irgalomra szorulunk.” Az „ébredés teológusa” (Scholz László nevezte így találóan Gáncs Aladárt az elhunyt kéziratainak válogatott kötetében) a barthi teológia tükrében a hívő lelki gőgöt látja élesen megvilágítva, s ez számára döntő iránymutatás volt. Ebből adódik, hogy egy ponton nem vette észre Barth egyoldalúságát: „Isten félelme, a tőle való távolságunk érzete, alázatosság, figyelés, engedelmesség – ez az a magatartás, mely a szuverén, szent Istennel szemben illik.” A gyermeki bizodalom mennyei Atyánk iránt, a lutheri kegyesség alapmotívuma mégsem lehetett idegen Gáncs Aladártól, de itt, a barthi gondolatvilágban nem juthatott szóhoz. Ezt igazolja az említett posztumusz kötetben olvasható Luther-idézete Jn 3,16-tal kapcsolatban: „...ha valaki felfoghatná, mit jelent, hogy a hatalmas Isten, a menny és föld teremtője az ő Fiában el kezd játszani és enyelegni velünk, mint legkedvesebb gyermekeivel, örömét leli rajtunk s felette nagy gondokat vesz magára értünk; – mondom, ha mi Istennek ezt a leereszkedő kedvességét teljesen meglátnánk, akkora öröm törne ki belőlünk, hogy azt ki nem bírnánk, a lelkünk összeroppanna, vagy mi magunk is belehalnánk az örömbe... Mert akkor szívünk Isten atyai szívének örvénylő mélységébe pillantana...”
    4. A negyedik kérdéskör, melyre Gáncs Aladár felfigyel Barthnál, a hitre vonatkozik. A hit nem függ az értelemtől, nem támaszkodhat érzésekre vagy élményekre. Barth ismételten hivatkozik itt Lutherra – veszi észre Gáncs Aladár. Az egyetlen biztos alap, amihez a hit tartja magát: az Isten szava. Gáncs ezt a tendenciát Barthnál a hit objektivizálásának nevezi. A keresztyén hitéletben van helye és szerepe a belső megtapasztalásnak Barth szerint is, de „az élmény csak olyan, mint a mandulavirág szirma. Szép, de elhervadásra van ítélve. A lényeges nem ő, hanem a mag” – világítja meg a kérdést saját hasonlatával Gáncs Aladár.
    Ezen a helyen találkozom azzal a két barthi gondolattal, mely – jövök rá – végigkísérte igehirdető szolgálatomat, anélkül, hogy tudatosítottam volna: először Gáncs Aladár közvetítette hozzám. Prédikációmban a megfelelő helyen nemegyszer hangsúlyoztam: a hit „ugrás a sötétbe.” „Azon ugyan nem lehet okoskodni, hogy érdemes-e megtenni, mert más megoldás nincs.” A hitnek nincs semmi biztosítéka. „A hit kikötőhelye, az egyetlen pozitívum, amely számára fennáll: Isten hűsége.” A hit kockázati jellegének kidomborítása nem vezet hát bizonytalansághoz. „A hit ugrási ívének megérkezési oldalán” ott világít Isten hűsége, melyet Barth Róm 1,16–17 értelmezéséből vett.
    A másik barthi kép: „A hitnek mindig üres a keze”. Gáncs Aladár egybekapcsolja Barth két mondatát: „Mi a Jézus halálának és feltámadásának fényében járunk, és ez lehetetlenné teszi, hogy legyen valamink.” S hozzáfűzi: „Ezt a hitet kiüresítő, kifosztó hitnek, a nincstelenek hitének nevezhetjük; olyanokénak, akiknek nincstelenségén még a hit sem változtat, legfeljebb azáltal, hogy az a nincstelenséget még jobban biztosítja. Boldogok a lelki szegények, mert övék lesz a mennyeknek országa!” Gáncs Aladár szemében Barth szavai mögött felviláglott a Hegyi beszéd első mondása, s „üres kézzel” boldogan fogadja Istentől az üdv ajándékát.
    Még egy vonást emel ki Gáncs Aladár a hitről szóló barthi bizonyságtételből: a hit perpetuum mobiléjét”. A hit sohasem kész – hangsúlyozza. „Amit hallok, azt holnap újból kell hallanom a mennyei Atyának ugyanazon szájából.” Ezzel rokonnak látja Barthnak azt az állítását is, mely szerint „egy kor sem keresheti meg a másik számára az igazságot, a Krisztust... Csak az az enyém, amit én magam kaptam meg az Úr szava nyomán.” Ez azonban nem jelent szellemi különcködést, újdonság hajszolását: „Oly sokan vannak, akik hitük számára nem tudnak elég izgató dolgot találni! Ezek megszégyenítésére mondja Barth: A mi időnk vár emberekre, akik újból tudják, mi a bűnbocsánat!”
A jellegzetes barthi állásponthoz ennyi kritikai kiegészítést fűz Gáncs Aladár: „A hit birtokállománya, ha nem is a tapasztalat, de az Úr igéje szerint lehet valamivel nagyobb”, mint amennyit Barth tulajdonít neki. S ebben igazat adhatunk.
    5. Végül az egyházról szóló barthi mondanivalóra figyeltet fel bennünket Gáncs Aladár. „Barth szerint az egyház lényege abban van, hogy ott az Úr szavát megszólaltatják s meghallgatják.” A továbbiakból egy, ma különösen korszerű részletre tekintünk: „Szeretné Barth távoltartani az Úr gyülekezetét minden szűkkeblűségtől.” Ezen a vonalon azonban csak egy darabig tud elmenni vele Gáncs Aladár. Jegyzetben idéz németül egy nagypénteki részletet Barth és Thurneysen közös prédikációs kötetéből: „Abból indulhatunk ki, hogy nincs istentelen ember. Nem az emberek jósága, sem az emberek fejlődése miatt –, de Isten szeretetéért, amely Krisztusban az istenteleneket is érintette: »Nálam vannak a pokol és a halál kulcsai«. (Jel 1,17–18 volt az igehirdetés alapigéje.) ...Az ő vére nem igazságszolgáltatásért és bosszúért kiált az égre, mint Ábel vére. Az ő vére irgalmasságért kiált. A pokol és a halál kulcsai, melyeket magához vett, bűnbocsánatot jelentenek, bűnbocsánatot és még egyszer bűnbocsánatot... A nagypénteken kiontott vér mindörökké értünk és nem ellenünk szól.” (Komm Schöpfer Geist. München 1926. 135–136) Gáncs Aladár hozzáfűzi: „várom, hogy e pontnál Barth még fejlődni fog, ... s az üdv és kárhozat kettősségét nem fogja kikerülni”. Barth predestinációs koncepciójában megmaradt a kegyelem végső érvényessége mellett, s mi örülhetünk annak, hogy a hazai evangélikus evangélizációban az evangélium örömhíre lett az uralkodó hang a kárhozat fenyegetése helyett. Gáncs Aladár pedig annyit itt is tanulnivalónak lát Barthtól, hogy „az üdvbizonyosság, amely gőgre vezet, rosszabb, mint az üdvben való bizonytalanság”. Szívesen hallja „az egyházról való legmélyebb mondanivalóit” kifejezésre juttató hasonlatát is: „A Krisztus egyháza ház, melynek minden oldalról nagy nyitott ablakai vannak, s ahol állandóan annál a gondolatnál maradnak: hogy Krisztus meghalt az istentelenekért. Ez az egyház a bűnösök egyháza, de ugyanakkor a megváltottaké s reménylőké is.”
    Gáncs Aladár szerényen, de világos célzattal zárja írását: „Én csak megfigyeléseket tettem Barthtal kapcsolatban. Úgy vettem észre, hogy az ő megfigyelései kapcsolatban vannak a mi problémáinkkal és megoldásainkkal; azzal, ami nálunk is hiányzik, s azzal, aminek eljövetele után mi is sóvárgunk. Ezek a megfigyelések vannak itt... Barthnak van a magyar tájakon is mondanivalója. Vajha e sorok is ezt igazolhatnák. S az tűnnék ki belőle, hogy a mi magyar evangéliumi keresztyén atmoszféránk is megérett egy ilyen biblikus, józan, Isten országát tisztábban megláttató s váratlanul teológus-jellegű lelki ébredésre.”
    Kereken hatvan év múlt el a füzet megjelenése óta. Célom e formabontó emlékezéssel nemcsak az volt, hogy Gáncs Aladár szellemi örökségének egy nehezen hozzáférhető darabját átadjam a mai nemzedéknek. Az is vezetett, hogy meghajtsam fejem $gy időben már távoli, de huszadik századi kortársunk előtt, akiben találkozott az ébredés ügye és a korabeli teológiai megújulás, a személyes hit és a nyitottság a teológia tudománya előtt hasonlót valamennyire magam is átéltem. Főként pedig az az óhaj feszített belülről e sorok írása közben: vajha kezdődnék egyházunkban „teológiai jellegű lelki ébredés”, azaz hitre jutás és hitben való megerősödés a korszerű teológia művelésével együtt.
Veöreös Imre
Copyright © 2017 HMI. A honlapon mesteri Gáncs Aladártól származó tartalmak a Creative Commons (CC-BY-NC-ND-4.0) irányelveit betartva felhasználhatók. · Kapcsolat

 .