A megtérés az újabb teológia megvilágítása nyomán – konferenciai előadás 1930-ból
A megtérésről előadást tartani egyike a legveszélyesebb vállalkozásoknak. Engem ugyan mindig izgatott a dolog s nem tudtam napirendre térni afelett: miért e téma külön tárgyalásától való tartózkodás.
Tudakozódni kezdtem könyvek után, amelyek a megtérésről szólnának. Ilyen címűre nem akadtam. Tudakozódtam dogmatikák után s azt az értesülést szereztem, hogy vannak dogmatikák, amelyek a megtérést egyáltalán nem tárgyalják, s vannak rendszeres teológusok, akik csupán az erkölcstanban szentelnek egy kis fejezetet a megtérésnek. Átlapoztam Kálvin Institutioinak indekszét. Egész meglepődtem, mikor a benne előforduló »figyelemre méltóbb tárgyak jegyzékében« egyáltalában nem találtam a megtérést. Az újjászületésről is csak három helyen van szó. Ott sem konstruktíve, hanem csupán polémikus kitérésben az anabaptisták tévtanításának visszautasítása céljából. Elővettem a Magyar Luther név- és tárgymutatóját s a megtérésről csak egy adat árválkodott.
Tovább azután nem is mentem. Elővettem a Bibliát. Gondoltam, ez meg fog vigasztalni.
Megállított mindjárt az, hogy a Luther-féle bibliában ez a szó »Bekehrung« nem fordul elő s a »bekehren«-ige is az Ótestamentumban 3 és félszer többször, mint az Újtestamentumban. A megtérésnek másik német kifejezése a »Tut Busse!« és mellékalakjai az Ótestamentumban csak kétszer, az Újtestamentumban 48-szor olvasható. Megnehezíti az áttekintést az is, hogy a magyar bibliában egy kifejezés van a megtérésre, míg a görögben s ehhez hasonlóan a németben, angolban és franciában kettő.
Részletekbe itt nem mehetünk. A megtérés etimológiai feldolgozása, a különböző fordítási módok egybevetése, a variációk genezise, valamint azoknak a lelki életre való kihatása oly kutatási mező, melyen tudtommal még alig jártak, amely azonban igen szép feladatokat kínál az önálló kutatásra vágyó jövő teológus nemzedék elé, ha leoldott sarukkal tud járni a csipkebokor közelében.
De, hogy a megkezdett fonalon siessek tovább, beszámolok döbbeneteim legnagyobbikáról, arról, hogy a nekünk Luther óta oly kedves Római levélben, ebben a keresztyén élet teljes terjedelmét legrendszeresebben feldolgozó levélben nincs szó a megtérésről! Maga a fogalom is csak egyszer fordul elő, úgy mellékesen; a németben ez is a bűnbánat képzete alá törpül. E megállapítás jelentőségét fokozza az, hogy ma a Bibliának egy könyve sem áll annyira előtérben, mint a Római levél.
Mindez arra mutat, hogy elmúlt már az az idő, amikor a megtérésről romantikus frazeológiával lehetett beszélni, egykét könnyeden odavetett kioktatással. De elmúlt ám már az az idő is, amikor a megtérés ellenségei egy kidühöngéssel akarták elintézni ezt a nagy kérdést.
Van azonban valami, amit nem lehet elmondani. S ez az, ami a legtöbb aggály és imádkozás tárgyát képezte ez előadás vállalásánál.
Nem lehet elmondani azt, hogy Magyarországon, a mi lelkileg roppant hátramaradt keresztyén közéletünk mellett eljött az idő, hogy az ember őszintén beszéljen arról a krízisről, melyben a megtérés ma az újabb teológia és tapasztalat megvilágítása nyomán áll. Kétségtelen ugyanis, hogy a szellemi életben fázisok állnak elő, melyeknek problémái, sőt megoldásai is csak azok számára hasznosak, akik átélték az előző fázisokat. Bajos a megtérés kritikájáról beszélni azoknak, akik a megtérés pozitívumaiba mélyen nem gyökerezhettek bele.
De félre teszem aggályaimat. A teológusnak minden vállalkozása emberit meghaladó vállalkozás s így a miénk is. Ha lehet fokozásról beszélni, ez a mienk mindennél inkább az. Azért egyet nagyon kérek. Ne azt érezzétek, hogy valaki itt most a hit és hitetlenség mezsgyéjén állva a saját lélekvesztőjén bekalandoz a tudomány kétes ingoványaiba, rombolva közben megszokott vagy sírva sóvárgott oltárokat is. Nem! Arra várjatok, hogy a csipkebokor telje felgyúljon s legalább egy láng-nyelv beszélhessen arról, hogy hol, miként gyúlhat ki számotokra a többi.
I.
Dacára a fentemlített krízisnek, azt kell elsősorban megállapítanunk, hogy tisztán tudományos szempontból a megtérés ügye sohase állott olyan jól, mint most. A filozófiának három legkultiváltabb ága a logika, a pszichológia és axiológia legújabb vívmányaival siet a megtérés logikai és pszichológiai alkatának igazolására és a szellem belső élete és gyakorlati megnyilvánulása érdekében nemcsak jogosultságát mutatja ki, hanem egyenest a legsürgősebb emberi feladattá teszi.
Logikai téren Bergson intuíciós filozófiája játszik kézre a megtérésnek, amikor kimutatja, hogy a reflektív és intuitív folyamatok teljesen egyenjogú megnyilvánulásai az elmének. Sőt - az utóbbiak bizonyos téren, hozzá tehetjük, épp az élet legfontosabb kérdéseiben fontosabbak, önmagukban döntők, szuverén jellegűek. A megtérés pedig tudvalevőleg tele van magával sodró s minden reflektivitást háttérbe szorító elemekkel.
A lélektan különösen két ponton jön segítségre. Az egyik annak a feltárása, hogy az összes életfolyamatok a hiányérzés és kielégülés-találás pólusai közt játszódnak le, melyek közt a megtérés az ember legátfogóbb hiányérzetének a legteljesebb mértékben való kielégülését képviseli. A lélektan másik segédszolgálata az emberi vérmérséklet, a múlt, a nevelés, a miliő, a tudatalatti élet szerepének felderítése az egyén viselkedésének bármely terén. Ma már nem vagyunk zavarban, ha különféle megtérési típusok állnak előttünk s tudjuk, a megtérésről sok félszeg kép azért alakult ki, mert a szangvinikus emberek megtérési eseteit jobban favorizálták, mint az egyéb vérmérsékletűekét.
A minden pert eldöntő segédszolgálatot tudományos téren mégis az axiológia hozta. Hazánk nagy fia, az evangélikus teológiát is megjárt Bőhm Károly volt az, aki kimutatta, hogy az ember világát a való és kellő világ két egyenerejű félgömbje fogja be és az értékelések világába épp úgy be vagyunk kényszerítve, mint az ontológiaiba, amelynek tőlünk való függése jóval leplezettebb, de voltakép szintén a mi kényszerű alkotásunk. Bőhm az értékeknek három kategóriáját állította fel: a szép - hedonisztikus, a jó - utilisztikus, az igaz - idealisztikus kategóriáját. Azóta nyilvánvalóvá lett, hogy ezeket kiegészíti, betegőzi, s így azután módosítja is a szentséges kategóriája. Bőhm nyomán a megtérés az egyik értékelési rendszerből a másik értékelési rendszerbe való áttérésnek nevezhető, amely a dolog természeténél fogva nem áll be különös ható erők fellépése s nem zajlik le nagyobb emóciók nélkül.
Nietzsche után szokás az értékek átértékeléséről, régi értéktáblák összetöréséről s újak felállításáról beszélni. Nietzsche azonban inkább ösztönszerűleg sejtette meg az értékek világát s nem is tudott eligazodni azokban. Bőhm kimutatta az értékeknek egész szellemi világunkkal való összefüggését s megrajzolta azok genetikai hálózatát. Hogy a szentségest nem vette fel, levezethető a magyar keresztyénség akkori alvó állapotából. De ezen nem sopánkodni kellene, hanem élni a továbbépítés kész jogával. Így tesz Lohmann Ernő is, a német közösségi mozgalmak egyik vezéregyénisége és teológusa, amikor »Wie der Apostel Paulus schreibt« című művében a megtérésről szóló fejezetben a megtérés lényeges mozzanatának tartja, hogy új értékítéletekhez jutunk általa.
Nyilvánvaló az eddigiekből, hogy szellemtani szempontból nemcsak keresztyén megtérések vannak. Megtérés van más vallásokban is. Mihelyt egy uralkodó gondolat alá kerül az ember élete, melyet ő egész lényének megragadtatásával magának kiválaszt s amelynek igyekszik alája rendelni egész életét, rögtön előttünk van formai szempontból a megtérés teljes szellemtani képe. Megtérés lehet bármely vallástól függetlenül is. Sőt egyenest minden vallás ellenére: ateista megtérés. Ilyen volt Lenin megtérése is, aki nem tudta elfelejteni azt a találkozást, mikor mint 14 éves fiú anyjával együtt meglátogatta halálra ítélt bátyját. Felségsértés miatt ítélték halálra az előkelő családból származó forradalmárt. Az ítélet hozói felkérték az anyát, beszélje rá fiát, hogy mindarra, amit írt és mondott, mondja rá, hogy megbánta. De az elítélt hajthatatlan maradt. Leninre ez oly mély benyomást tett, hogy egész életét annak a gondolatnak rendelte alá, melynek borzasztó méretei alig egy-két évtizeddel később a kommunista Oroszországban döbbentették meg a világot. Attól a perctől kezdve lemondott minden élvezetről. A kapitalizmusra emlékeztető művészi képeket, könyveket, egykor kedves olvasmányait mind kidobálta a szobájából. Nem volt semmi, aminek a maga életében megkegyelmezett volna, ha az az uralkodó gondolatnak útjában állt. Ezt az esetet tárgyalva helyesen jegyezte meg Le Seuer egyik 1921-ben, a legelőkelőbb német hívő folyóiratban, az általa szerkesztett Hochwegben: »és vajon mi keresztyének tudunk-e úgy alárendelni mindent a mi uralkodó gondolatunknak, Krisztusnak!«
A megtérésnek legalább öt osztályát kell megkülönböztetnünk. 1. A vallásellenes, vagy ateista megtérés. Példáját most láttuk. 2. A filozófiai megtérés. Pl. a stoicizmus. 3. Moralista megtérés, mely rendesen egy vallásos rendszer keretében megy végbe, anélkül, hogy a vallás egészével összefüggésben lenne. Ilyen igen sok iszákossági megtérés. 4. Vallásos, de nem keresztyén megtérés, minő pl. a Buddháé, a prozelitáé, vagy a modern theozófusé. 5. A keresztyén, vagy biblikus megtérés. Ez a tulajdonképpeni megtérés.
Mindezen kategóriákban két opus fonadéka észlelhető. Intellektuális megtéréseké és erősen praktikus megtéréseké. Amabban több a világosság és megvilágosodás, emebben az odaadás, a gyakorlati konzekvencia levonása. Az intellektuálisnak szélső esete a holt hit, mikor valaki teljesen ragaszkodik a Keresztről való beszédhez, de amellett egészen a világnak s jómagának él. A praktikusnak szélső esete a rajongás és vakhit, amikor sok a buzgóság, de mint Pál mondja: »Nem megismerés szerint.« Ide esik sok szektáskodó, akiknél, ha van is világosság, az egyoldalú és hamis. Érdekes összefüggések vannak a megtérés két típusa és az egyesek foglalkozása között. Egyébként is intellektuális foglalkozású egyéneknél egészen más a megtérés, intellektuális momentumainak a súlya és hatályossága, mint egyébként teljesen a gyakorlati élet síkjában mozgó egyéneknél.
Ha a megtérésnek a legnagyobb hiányérzet és legnagyobb kielégülés kapcsán adott meghatározásból indulunk ki, akkor felismerjük, hogy a megtérés első négy kategóriájában csak csonka megtérések lehetségesek. Hiánytalan megtérési eset tehát csak a biblikus keresztyénségen belül lehet.
Két okból.
Először azért, mert semmiféle filozófia, semmiféle ateizmus, legkevésbé pedig a moralizmus fel nem boncolja az embert annyi és oly mély hiányérzetre, mint a biblikus keresztyénség. A buddhista nihilizmusnál az ember nyomorának feltárásánál sokkal több az, amit az Ádám esete deklarál. Láthatja valaki igen izzó színekben, perzselő színekben az emberi lét hiábavalóságát, de hol van a szerencsétlen emberhez képest még az elbukott s a szenvedések közt sínylődő emberhez képest az elkárhozott! Nagy hiányérzetek nem a szenvedés, hanem a bűn kapcsán állnak elő s legnagyobb a hiányérzet ott, ahol a bűn és bűnösség korlátlan nagyságban mered elénk. Hogy a keresztyénség mennyire ebben bírja minden más rendszertől megkülönböztető lényegét, mi sem mutatja jobban, mint hogy ép ez volt az a pont, amelyen az elhomályosulás és eltussolás újból és újból beállott. Nagy reformátori forradalmaknak s heves ébredéseknek kellett üzenetet hoznia arról, hogy valahányszor az ember elveszettsége és kíméletlen önmegítélése háttérbe szorul, végzetesen veszélyeztetve van a keresztyénségnek minden más vallást és gondolkozást meghaladó többlete s abszolút létjogosultsága. Szenvedésről, sorsról, titokzatos, megoldhatatlan rejtélyekről beszélni, még nem teszi oly perzselővé és elodázhatatlanná a hiányérzeteket, mint a bűn, a teljes romlottság, a sötétség, a megfertőzöttség, kárhozat és elveszettség, s ami még mind ezek felett áll, az a tény, hogy bűneiddel Isten fiát feszíted keresztre.
Oly szoros összefüggésben van a megtérés a legnagyobb hiányérzetek feltárásával, hogy valahol csak rájönnek az emberi lét nagy hiánytüneteire, a megtérés felvételének a szüksége kikerülhetetlenné válik. Ezt látjuk a mai teológiai irányzatok küszködésében is. Ezt látjuk magánál Barthnál. Szerinte a Biblia által aposztrofált ember a kétségbeesett ember, aki megijed az önmaga állapotán. Barth nem akart a megtérés teológusa lenni. De mert az elveszettség teológusa lett, nem kerülheti ki, hogy a megtérés teológusává ne legyen. Mondott is már több dolgot a megtéréssel kapcsolatban. Egyelőre még remeg és bizonytalankodó a hangja. Nem csoda, mert igen sok mozzanat van a megtérés körül, aminek meglévő, vagy éppen az ő rendszere folytán előálló problématömkelege tüstént a nyakába zúdul, mihelyt pozitívabb álláspontot foglal el a megtéréssel szemben. Lehet, hogy ő maga nem is fogja e téren a konzekvenciákat hangosan levonni. De egy kétségtelen. Azok, akik Barthtól indíttatásokat kaptak, nem maradhatnak egy megtérés nélküli teológia teológusai. Lehetetlen, hogy a hiányérzetek kíméletlen barth-i feltárása ne tegye a legjobb szolgálatokat nemcsak a megtérés, de a megtérés krízise tisztázása körül is.
A biblikus megtérés a legteljesebb megtérési lehetőségnek bizonyul másodszor azzal is, hogy a lehető legteljesebb ki elégülést hozza magával. Hol az a filozófia, hol az a vallásrendszer, melyben a megváltottság tudata úgy előtérben állana, mint a bibliai keresztyénségben? A biblikus keresztyénség szerint már az én magamra-döbbenésem, hiányállapotom meglátása sem a magam műveként jön létre, hanem az Úr szava, ítélete és fénygyújtása nyomán. Vele egy processzus indul meg, mely egy darabig lefelé vezet, de csak addig s csak azért, hogy megkezdhesse bennem a felfelé vezető vonalat, amelynek végállomása a Golgota. A kielégülés nem érzéki csalódás, nem kábítószer, nem a magam körjátéka. Folytatása ez az életembe való belényúlásnak. Tőlem függetlenül elkészült valami – arról az asztalról, melyre ez van írva: »Jertek el, mert immár minden kész!«; s arról a keresztfáról, melyen az a legállandóbb, legegyetemesebb most is folyó szó: »Elvégeztetett!«
Világos innét egyszeriben, hogy a keresztyénség körén belül is téves a megtérésnek minden olyan értelmezése, amely nem visz el a kereszthez, mint teljes kielégüléshez.
Sőt még több is mondható!
Mi volt az első pünkösd nagy megtérési signáléja? Nem a kereszt előtti megdöbbenésből hasadtak-e fel ott a legmélyebb hiányérzetek? Lehetett-e ott szó másról, mint, hogy a kereszten hozott váltság hozza a végtelen hiány abszolút megszűnését? Vajon nem erre célzott-e az Úr Jézus, mikor a már Vele nagy utat megjárt Simon Péternek idővel leendő megtéréséről beszél?! Megtérésednek lehetnek másképp is előjátékai, de csonka mindaddig, míg nem teljesül ki a Kereszt előtti megdöbbenésig, sőt holttá válásig – az egyik oldalon, s a Keresztben való váltság teljes megragadásáig – a másik oldalon.
Hogy a megtérés lehetősége ebben a bibliai megtérésben kulminál s a bibliai megtérésen túl magasabb rendű megtérés nincs, bizonyítja az is, hogy ez a megtérés veszi igénybe legjobban az embert intellektuális téren is: a gondolkozásmód megváltoztatásában, – íme ott a Kereszt bolondsága! – s ez sajátítja ki legjobban gyakorlati életét is, mikor a váltságdíj egyszersmind vételár, melyet Krisztus, a főpap fizet le, hogy annak alapján Krisztus, a király, bekövetelhessen a maga országába. Érvényre jut tehát a megtérés fogalmának másik kelléke, az, hogy az életünk egy új uralkodó gondolat, egy új naprendszer vonzáskörébe kerülve egészen s folyton a felette uralkodóhoz igazodjék.
Nagy örömünkre szolgálhat, hogy az újabb teológia, mely a páli teológiának, a Kereszt teológiájának a jegyében áll, a megtérés teljes skálájának kibontakozására alkalmat ad. Sőt nemcsak ad alkalmat, hanem egyenest kiköveteli. Valamikor a Krisztusról szóló evangélium teológusai nem játszottak ennyire kezére az ébredési és megtérést hangoztató mozgalmaknak. Viszont ma már a Krisztustól hirdetett evangélium teológusai ellen egyik fő érvül azt hozhatni fel, hogy az ő kereteiken belül nem fér el a megtérés teljes skálázata. Sem a hiányérzetek, sem a kielégülés oldalán. A megtérésnek a Kereszthez való kapcsolásával igen nagy szolgálatot tett az újabb theo1ógia.
A zavarok egy része ugyanis abból származott, hogy a megtérés kritériumát kimerítettnek láttuk egyes részlet-mozzanatokban. Itt arról nem is szólok, hogy a vulgáris használatban mennyire eltorzult ez a fogalom. Egyik egyházi lapunkban még nem rég is egy hosszabb elbeszélés jelent meg »X. Y. megtér.« címmel, s az egészben nincs más, mint az, hogy valaki, aki nem járt templomba, mint megy el egyszer megint a templomba.
A zavarokról elmélkedvén, elvonul előttem, hogy magam is milyen meghatározásokat adtam különböző időkben a megtérésnek. Az első időkben az állt előttem: Megtérni annyi, mint Istennek adni át az életünket. Azután ezt láttam: Megtérni annyi, mint a magam bűnössége alatt összetörni s a keresztfán felkínált kegyelmet elfogadni. Azután láttam, hogy egyesek milyen világosan látnak mindent s mégsem indul meg bennük határozott lelki élet, viszont mások alig értettek meg valamit, de mégis megindult náluk valami, ami eddig nem volt. Ekkor azt mondtam: Megtérés az, aminek folytatása van. Ma már látom, hogy a megtérés fogalmi meghatározása egyike a legnehezebb dolgoknak. Ha mégis mondanom kellene valamit, akkor azt mondanám, hogy a megtérés főkritériuma, hogy az Istennek alányúlása legyen nyilvánvalóvá az életünkben. Hogy elsősorban melyik ponton és hogy milyen egymásutánban, az megrendelhetetlen. Lehet, hogy csak az ítélettel találkozunk s mégis megtérés az reám nézve. Lehet, hogy csupán a Jézus iránti szeretet gyúl ki szívemben, s mégis megtérés az reám nézve. Lehet, hogy csak megvilágosodom valami felől, ami már régóta kezeim közt van, de mindezt eddig csak a test és vér jelentette meg nekem. Mindez lehet. Az azonban nem lehet, hogy az Úrnak egyszerű benyúlása az életembe ne utaljon más belenyúlásokra is eladdig, míg a keresztnél a hiányérzetek és kielégülések teljessége fel nem tárul.
A megtérés és kereszt korrelatív egymás mellé állítása a legközelebbi evangélizációs kampányban nagymértékben hozzá fog járulni ahhoz, hogy a megtérés tartalmát tekintve nagyobb legyen az egyöntetűség, mint eleddig. Egy ideig zavarólag fog hatni, hogy sok olyan evangélistánk van, lelkész és nem lelkész egyaránt, akik megtérésüket nem a kereszt kapcsán élték át, hanem más problémákkal kapcsolatban. Ez a zavar-réteg mégis felszívódhatnék belátható időn belül. Van azonban egy más oka is annak, hogy a megtérés és a kereszt nem minden evangélizációban szerepelnek egymás mellett a jövőben sem. Az ok magában a bibliában rejlik. Az Ótestamentum is, az Újtestamentum is a maga pünkösd előtti részével tele van megtérési felszólításokkal, melyeknél a kereszt eo ipso (magától értetődően – a szerk.) nem szerepelhetett. De a megtérés tartalmára nézve a lényeget mindez nem érinti. A kereszttől független megtérések is csak akkor fognak megtéréseknek bizonyulni, ha bármely pillanatban készek átöntetni a kereszttől függő s attól determinált megtérésekké.
II.
De míg a megtérés tartalma tekintetében zavarokat szüntet meg az újabb teológia, addig a megtérés végbemenése és a megtérés által létrejövő állapot kivizsgálása kapcsán egyelőre igen nagy zavarokat támaszt. Ez az, amiért a megtérés kérdésének kríziséről kell beszélni.
A megtérés végbemenésének problémáit a múlt század legjobb termése képpen reánk maradt élmény- vagy tapasztalati teológia kényelmesen és maradék nélkül oldhatta meg. Az egész keresztyén élet elsajátítása élmények alapján megy végbe, nincs semmi, ami az Istennel való közösségbe kerülés mozzanatairól átélhető ne volna. Így a megtérés is átélhető, mind a hirtelen lezajló, mind a huzamosabb formájában. Kétségtelen, hogy az élmény-teológia kapcsán sokkal több színes s a régi bibliai megtérésekre emlékeztető megtérés jött létre az utolsó félszáz év alatt, mint azelőtt évszázadokon át. Az élmény és megtérés azonban nemcsak jó szolgálatokat tettek egymásnak. Az élmény központba sodorta a megtérést s a megtérés központba sodorta az élményt. Mindkettő tehát emberi oldal. Holott a Biblia szerint a központ nem az élmény, hanem az isteni kijelentés éppen a maga irracionális, emberfeletti s keresztül-kasul át nem élhető formájában. A központ nem a megtérés, hanem az a megigazító művelet, melyet Isten az ő kegyelme folytán nyilvánított ki a Golgotán.
Ez évben jelent meg Thimmenek, az ébredés és közösségi mozgalmak speciális teológusának szerkesztésében egy vaskosabb könyv: Im Kampf um die Kirche címmel. Ebben a könyvben a legkomolyabb hívő lelkészek és belmissziói munkások szólalnak meg elismerve, még tovább is lépve a kritikát, mellyel különböző oldalról a közösségi mozgalmakban dívó megtérési felfogást bírálat tárgyává teszik. Valamikor úgy volt, hogy ezen kritikákat figyelmen kívül hagyni hozzátartozott a közösségi mozgalmak házi illeméhez. Ma azonban úgy van, hogy a kritizált komolyabban veszi a kritikát, mint maga a kritikus s ez az, ami legbiztatóbbá teszi e helyzetet. Bizonyságot ad arról, hogy a közösségi mozgalmakban nemcsak széna és pozdorja van, hanem Istennek drága és féltve őrzött aranya és ezüstje, ezt pedig nem kell félteni a szórólapáttól.
Eljöhetett a kritika előtti felnyílás ideje annál is inkább, mert a közösségi mozgalmakon belül is több gondolkozóba ejtő tünet jelentkezett. Egyfelől a megtérés utáni visszaesések feltűnő nagy száma, másfelől a megtérések után jelentkező perfekcionista hajlamok. A túlságosan pajtáskodó viszony, mely így Isten és ember közt létrejött, a hitetlenekkel, az azonos megtérési esetet át nem élőkkel szemben való gőg, az evangélizálás terén fellépő üzemszerű propagatív hang, a mások lelki életében való kufár benyúlás voltak további melléktermékei ennek az iránynak. Az újabb teológia azért nem végzett csupa rossz munkát a zavarnak a felidézésével. Ma már a megtérést valló hívő teológusok adják e jelszót: a megtérésnek végbemenését illetőleg is teljesen igazodni kell a bibliai megtérésekhez. Elismerik, hogy a bibliai megtérési fogalom bővebb, mint a közösségekben belépési feltételként odaállított megtérési fogalom. A bibliai megtérésnél az Istenhez való odaforduláson van a hangsúly. Az élmény nem pótléka, nem kimerítője, nem ekvivalense a kijelentésnek. A megtérés sohasem képezheti dicsekedésem tárgyát úgy, mint a kereszt. Éppen a megtért embernek kell tudnia: nem az én bűnvallásomon, döntésemen, bűnnel való szakításomon, határozottságomon, tevékenységemen, hanem minden Isten irgalmán fordul meg. Éppen az a radikális megtérés, amikor az ember megtanul lemondani minden szubjektív, vallásos élmény büszke póznákra rakott állványáról, ami tudvalevőleg a Bábel-tornya tövéből való. Megelégszik olyan függő állással, amely mindössze egy padlót tart, s melynek kötelei a tetőnél, az elérhetőnél jóval feljebbről: a láthatatlanból a »Das ganz Andere«-ből nyúlnak alá. A megtérés folyamatának nem a megtérő az egyetlen aktív személye. Nem is a neki segítő szolgálatot végző emberek, nem is bizonyos lélektani és mechanikus szükségszerűségek, hanem maga Isten, aki beleszól az életünkbe, megállít, magunk állapota felett kétségbe ejt, s a hit ugródeszkáján keresztül csinál kimenekedést. A megtérés mai teológiájában uralkodóvá lesz az a megállapítás, amit János 15-ben mond az Úr: »Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.« Ebben a megtérésben mindennél fontosabb az Úrra való figyelés, a Neki való átengedtetés, az ő hatni hagyása, s háttérbe vonul az én lépésem, mellyel a szoros kapu küszöbére helyezem a lábam, s nem fontos, hogy melyik órában s milyen pozícióban láttam a csipkebokort kigyúlni. A látás, az akció, az átélhető, a nyilvánvalóvá tétel eltörpül azzal szemben, ami nem látott, amit az Úr tett velem, ami titok, aminek teljességéhez képest, csak úgy állok, mint az óceánhoz képest az, aki annak partjáról bámul befelé.
Igazi bizonyosságokkal bíró hívő teológus helyet engedhet az újabb teológia s az őszinte hívő élet mindezen eredményeinek. Más kérdés az, hogy nem kockáztat-e ez az eddigiből vagy a jövőjéből valamit? Nem lép-e ezzel előtérbe a túlságos passzivitás?
Tudom, hogy nem lesz kis munka az újabb teológiai és lelki fejlemények által e téren támasztott krízis leküzdése, de nem mernék beszélni róla, ha nem tudnám, hogy az Úr Lelke ki fogja tusakodni az őszinte és alázatos lelkeken a kibontakozás útjait. Nem mernék szólni éppen itt, ha nem lennék áthatva attól a gondolattól, hogy a sorok olvasói közt is vannak, akik ebben a Keresztelő János útegyengető, halmokat alászállító s völgyeket felemelő szolgálatát igyekeznek végezni. Azt is hiszem, hogy a Barth élményellenes kritikájának meghallgatása nem fogja jelenteni az élmények szegre akasztását, hanem csupán jogos és szükséges megrostálását, az irracionális, a felettünk való tő oltóágával való beoltását. Azt is hiszem, hogy a megtérés isteni oldalának kiemelése nem fog léha kvietizmusba süllyeszteni, hanem csak Enók-lábakat, mozdulatokat adni. Enókról pedig azt jegyzi fel az ige, hogy Istennel járt, azaz se nem előzte, sem el nem maradt tőle. Ha az Úrtól várjuk megtéríttetésünk ügyét, vajon nem lesz-e sokkal jobb, buzgóbb s gyorsabb kezekben, mintha tőle elszokva azt várjuk: mikor érkezik meg az emberi dopping és szenzáció. Magam részéről mondhatom, eléggé körül voltam véve sürgető és asszisztálásra kész emberekkel, de az Úr jelentősebben egyikhez sem kötötte megtérésem processzusát. Tudom, hogy még előbbre jutottam volna, ha tisztábban figyeltem volna Ő reá, s hagytam volna nagyobb tudatossággal hatni egyedül Őt.
Nem, a mosdótállal együtt nem fogjuk a gyereket is kiönteni. Azt, hogy a Biblia teljes fénye mellett a megtérés helyett a megigazulás gondolata kerül a központba, nem szereli le szívünk hevét, hogy imádkozzunk és éljünk mindenestől világos, nagy, tiszta, megtérési esetekért. Az, hogy a megtérés helyett a Biblia teljes fénye mellett az Isten által való megtéríttetést kellene emlegetnünk, nem akadályoz abban, hogy felszólításokat adjunk akár Keresztelő János, akár az Úr Jézus, akár Pál példájára: Térjetek meg! Azt az újabb teológia sem tagadja, hogy a legtökéletlenebb megtérés hirdetés mellett is – több Krisztus szerint való élet bontakozott ki, mint annak elhallgatása, vagy pláne agyondorongolása mellett. »Nem ti választottatok engem!« Nem azt jelenti ez, mintha az ébresztő igehirdetésben nem szabadna a Józsué felhívását adni: »Válasszatok még ma!« Válaszd a keskeny utat, válaszd Jézust, fogadd el a keresztet, a bűntörlő vért.
Ma azt mondom neked: térj meg! s te holnap azt fogod mondani nekem: Nem én tértem meg, hanem ő térített meg. »Nicht, dass ich mich bekehre, sondern, dass Er mich bekehren liess, dass ich bekehrt wurde« (Nem én térítettem meg magamat, hanem ő térített meg engem, hogy megtért legyek – a szerk.) – mondta egy külföldi barátom, – ez az, amit én elkönyvelhetek.
Szó sincs a megtéréssel való leszámolásról! Szó sincs annak likvidálásáról. Amíg keresztyénség döntés nélkül nem képzelhető, amíg nem a néma, misztikus elmerülés, a titkos egyesülés, az aprólékos kegyeskedés a keresztyénség lényege, hanem a Kereszten való ítélet és kegyelem fogadása, addig a megtérés bizonyos formáinak lehet krízise, de magának a megtérésnek nem.
A megtérés végbemenését illetőleg két kérdést kell érintenünk.
Mi a megtérés? Egy egyszeri, vagy valami ismétlődő, folyamatos dolog? Az újabb teológia már nem vitatja az akut megtérések lehetőségét, jogosultságát. Viszont azok, akik ilyen megtéréseket éltek át, nem diszkreditálhatják azok eseteit, akik hosszabb processzusról tudnak. A fő, hogy a Szentlélek műveként jöjjenek létre megtérések. A Szentlélek pedig a Bibliában sem dolgozott kaptafára. Munkájának szuverén volta elég magyarázat mindenhez. De emellett gondolhatni arra, amit a lélektan, mint segédtudomány tár fel.
A megtérésben az ember is a maga teljes lénye és lelkialkata szerint vesz részt s ez rásütheti bélyegét a megtérés külső arculatára. Külön komponens az, hogy ki milyen lelkinevelő, igehirdető kezeibe, milyen evangélizáló metódus járszalagjára kerül. Ahol az evangélisták az akut eseteket favorizálják, ott több ilyen típusú megtérés jön létre. Ahol az alaposság és a teljes bibliai üdvrend érvényre juttatása áll az előtérben, ott a megtérési esetek folyamatos, krónikus jellegűek. Annyiban megegyeznek a gondolatok, hogy kell lenni egy határozott kezdetnek. Valamikor az volt a tendencia: minél többet belegyömöszölni a kezdetbe. Ma inkább az, hogy már a kezdésben az Úr erői legyenek nyilvánvalóvá. Valamikor az volt a házszabály, hogy ha valaki keresztül ment a megtérésen, nem illett annak hiányait vizsgálgatni. Az volt az igazi keresztyén, aki életének legnagyobb összetörettetését és ébredését a megtérés kezdetén élte át. Ma sokan vannak, akik nem csinálnak titkot abból, hogy megtérésük minden szabályszerűsége ellenére is halvány kezdet volt, s hogy azóta sokszorosan mélyebben is meg kellett újulniok az életátadásban, s saját rútságuk és romlottságuk alatti összetörettetésben s a keresztállás elfogadásában. Ma mindjobban az ige ad világosságot: Aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem. (Jn 6,37) Az, hogy elfogadtattunk, nem jelent sokat a saját részünkről. A megtérés csak kezdet, annyi, mint mikor az agyag a cserepes kezébe kerül. Amit Luther nyomán naponkénti megtérés gyanánt emlegetnek, egybeesik azzal, amit ő az ó-ember naponkénti elfojtásáról, s az új-ember naponkénti felöltözéséről mond. Ebben pedig megegyezhet kifelé az is, aki a legintenzívebb formában élt át egy kezdeti megtérést.
A megtérés végbemenését illetőleg másik részletkérdésűnk a megtérés prédikálására, az evangélizálás módjára vonatkozik. Érintőlegesen szólunk róla, aminthogy az újabb teológia is inkább csak érinti fénysávjával ezeket a kérdéseket.
Helytelen az egyes bűnöktől való elszakadás hangoztatásával evangélizálni. Az Isten országa akadálya nem az egyes bűn, hanem a mi megromlott lényünk. Az újtestámentumi megtérés első és végső értelemben Krisztus előtt való meghajlás, megalázkodás. Tehát szakítás a Krisztussal szemben való ellenállással, mely minden ember jellemzője, elismerése Krisztusnak, mint bírónak, Megváltónak egyaránt. Az evangélizáció, a megtérésről való minden beszéd csak úgy lehet hatásos, ha Isten jelenlétével folyik. Vele szemben minden metódus-recept és üdvtechnika csődöt mond. Megragadni csak az tud bennünket, amit az Úr jelenlétében fogadunk, amit az Úr jelenléte kényszerít reánk. Az evangélista messzemenőleg képviselheti az Úr szavát a Lélek ébresztésénél, de a döntő szót, az utolsót semmiféle lelki-gondozó és megtérési specialista nem mondhatja ki. Azt magának az Úrnak kell a lélekkel szemben érvényre juttatni. Különösen éles példakép szerepel az újabb teológia előtt a bíborárusnő, Lídia esete, akinek a szívét az Úr nyitotta meg. (ApCsel 16,14) Ezek a szívmegnyitó kulcsok sohasem kerültek emberek kezére, még a Péterek kezére sem, akik pedig egyébként kaptak felséges kulcsokat.
Hasonlóképp sokat szerepel az újabb teológia előtt Jn 1,13. Főképp, mint tiltakozás. Olyan esetek ellen, ahol megtérések vérből és testnek akaratából, vagy a lelkeket misszionáló férfiú indulatából születnek meg. Ma nem ideál Finney evangélizálása, aki mindent az ember akaratától tett függővé, s folyton ezt a felszólítást osztogatta: »Akarnod kell! Most kell akarnod«. Elfelejti, hogy ezen akarat következménye nem kevesebb, mint az kell legyen, hogy a bűnösből szent, a természeti emberből lelki, az újjá nem születettből újjászületett ember váljék. Istennel szemben nem lehet úgy dönteni, mint ahogy egy utazás, vagy állás mellett döntünk. Bizonyos, hogy mindenkinek van egy órája a döntéshez, de annak az órának az óralapját az evangélizátor nem hordja a zsebében.
III.
Míg a megtérés végbemenése tekintetében csak futólagos megjegyzései vannak az újabb teológiának, addig a megtérés következményeinek, a keresztyén ember új életének a kivizsgálásában ugyancsak alapos rostálást végzett. Ilyeneket hallunk: a megtérés előtti és utáni állapotban is bűnös az ember, s azért az Isten előtti félelem az egyetlen lehetséges magatartás számunkra. Az ó-emberem egy cseppet se lesz jobbá azzal, hogy megtérek, s ha jobbá lesz valamiben, az nekem csak újabb veszedelem. Éppen azért Isten kegyelme nem elég nekem egyszeri ajándékképpen, amelyet megtérésemnél egyszer s mindenkorra szólólag készletül nem is kapok. Csak amennyiben isteni ítélet alatt maradunk, maradunk isteni kegyelem alatt. Nincs túlmenés a publikánus (farizeus, utalás Lk 18,10–14-re – a szerk.) imádságán. Homlokomat nem vehetem fel a földről. Isten csak úgy marad Isten, ha a megtért ember sem várja másképp, csak csatornán keresztül s más csomagolásban az Isten kegyelmét, mint a bűnösök közösségében. Le kell rontatni annak a túlzott öntudatnak, mely a megtérés nyomán be akar fészkelődni az emberi szívekbe. A perfekcionizmus a legrútabb megsértése és káromlása Isten végtelenül felettünk álló szentségének. Nincs szükség rá s nincs haszon abból, hogy a megtérésnek túlzott jelentőséget tulajdonítva az ember megtérése nyomán szorongva kémlelje szubjektív tapasztalatának hiányait. Ha ezen az úton elindulunk, valami újabb drámának érezzük szükségét, mint azt Wesley fel is állította a megszentelődés vagy megpecsételődés, az úgynevezett második megtérés neve alatt. Ebből a folyamatból azután, mint a kérdés története mutatja, nincs kiút. Mind ez onnét, hogy az Isten objektív üdv ténye alapján való megigazulástól a súlypont eltolódott a szubjektív vallásos tapasztalat alapján való megtérésre. Pedig bármily fontos dolog a megtérés, a súlypont nem maradhat azon. Az utolsó lélegzet vételéig a megigazulás marad életünk kimozdíthatatlan, elhagyhatatlan súlypontja, amelyet semmiféle ennek helyébe helyezett megszentelődéssel felülmúlni, másodrendűvé tenni nem lehet.
Ezzel megérkeztünk a csúcspontra: a megigazulás. Ez lesz a legközelebbi teológia, közösségi élet, evangélizációs munka vezérszava. A megtérés csupán ennek függvénye, ancillája (szolgálója – a szerk.). Nem lesz ez háttérbe szorítás a megtérésre nézve. A megigazulás ugyanis csak akkor menekülhet meg a száraz, múmiaszerű dogmává levés veszedelmétől, ha jobban, mint valaha, érzi mindama lelki folyamatoknak pótolhatatlan szükségét, amelyek a megtérés medrében zajlanak alá. A vezérfolyamat megtérés előtt, alatt és után a megigazulás maradhat akkor is, ha a megtérést a legszínesebben élem át. Itt értünk ki a hegytetőre, ahonnét az egész mai teológiai kutatás különböző területeire a legtisztább kilátás nyílik. Itt értjük meg, hogy miért került a Római levél az érdeklődés homlokfelébe: az a Római levél, amelyben hiányzik a megtérésről való beszéd, de tele van az Isten igazságáról szóló kijelentésekkel. Itt értjük meg, hogy miért kellett jönnie Barth prófétahatású munkájának, itt értjük meg azt is, hogy miért van szó Luther-reneszánszról, miért van újra felmenőben az ő alakja. Itt értjük meg, hogy a pietizmus és a XIX. század nagy ébredései miért nem tudták jobban vezéralaknak látni őt s miért használták inkább csak hitelüket emelő, de néha megleckéztetendő asszisztensnek. A megigazulás volt Luther központi meglátása. Egy darabig, mint megélhető élmény, azután mint csak tisztán hit által megragasztható tengelye a lelki életnek. A megigazulás volt Luther lelki glóbuszának és egyházi ideáljának genetikai elve. Ezért kerestük hiába az Ágostai Hitvallásban is a megtérés szavát, ellenben ott találjuk nem egyszer a megigazulásét.
1512-ig az Isten igazsága (ἡ δικαιοσύνη τοῦ ϑεοὖ) Luther számára egyike volt a Biblia legborzasztóbb szavainak. Ekkor megértette, hogy ez az igazság nem az Isten részéről tőlünk követelt igazság, hanem az Isten részéről nekünk felkínált igazság. Amikor ez az igazság felragyog neki, Luther mint újjászületett találja magát, a paradicsom ajtói nyílnak meg előtte. Luthernak ez a vallásos felfedezése – állapítja meg a mai teológia – következményeiben a legsúlyosabb valami, ami a keresztyén hitélet történelmében valaha tétetett. Ez több, mint Augustinusé. Augustinus ugyan az Istentől származtatja az üdvösség garanciáját, amikor az új életet Isten kegyelme által létrehozott életnek tudja, melyhez az ember nem járul hozzá. De a garancia nála végül is az, amit az ember Istennek az ő rajta elvégzett munkájából meglát. Igaz, hogy a saját művét koronázza meg az emberen, de mégis csak művet, cselekedetet koronáz meg. Nem tud azonban vigasztalást adni arra az esetre, amikor az ember az Isten kegyelem-művét nem látja úgy kibontakozni az életében, mint azt szeretné. Luther megoldása éppen ettől óv meg. Még pedig az által, hogy megtanít magunktól egészen eltekinteni s egyedül Isten bűnbocsátó kegyelmére nézni. A hit sohasem teljesítmény, amellyel a kegyelmet megszerzem, hanem bízó pillantás a Krisztus kegyelmére. Abban a pillanatban, amikor hiszem, enyém a kegyelem. Ezért mondja Luther: »Senki sem szentebb mint a bűnös, aki a kegyelmet bírja«. Szentnek lenni nem annyi, mint egy bizonyos, konstatálható erkölcsi kvalitással bírni, hanem annyi, mint Isten tulajdona lenni. A megigazulás is voltaképp nem igazzá tevés, hanem igaznak nyilvánítás. Az ember szeretné hozzátenni, hogy csak ez. Voltaképp azonban több az igaznak nyilvánítás alapján adott kegyelem, mint az igazzá tevés kapcsán elgondolható kegyelem, nem szólva arról, hogy mihelyest az ember valamit bír, megszűnik a lelki szegénység s vele a kegyelem.
A megigazulás és a Római levél előtérbe kerülésével az újabb teológia előtérbe hozta a Róma 7. és Róma 8. problémáját. Tudjuk, hogy ezek a fejezetek s nevezetesen a 7-iktől elszakított 8-ik fejezet sok félreértést és hasztalan erőlködést okozott a keresztyéneknek. Helytelen öntudatot adtak a keresztyéneknek, amelyek folytán vagy a megtérés vagy a megszentelődésnek egy sűrített élménye került a megigazulás helyett a középpontba. Nos ezt a sokat vitatott Róma 7.-et Luther Márton 1516-ban a megigazított, tehát a megtérésen átment keresztyén emberre vonatkoztatta. Így tett Kálvin is. Spener és Wesley nem tudták elképzelni, hogy az újjászületett ember így szóljon: »Én testi vagyok, a bűn alá rekesztve«. Pedig a reformátoroknak van igazuk, ha Róma 7. a természeti életét élő emberre vonatkoznék, akkor Róma 2. körül volna a helye. Hogy is jöhetne akkor a Róma 6. után, ahol a Krisztus halálába való megkeresztelkedésről volt már szó. De meg hol van az a természeti állapotán élő ember, aki az új emberről, »a másik törvényről«, az Isten akaratának konkrét igényeiről tud. S az is, hogy Róma 7-ben, bár jelen időt használ egyes szám első személyben, igen élénk drámai stílussal, valószínűtlenné teszi, hogy egy régi túlhaladott állapotra gondolnak közben.
A megigazulásnak a középpontba állításával nem szenved csorbát a megtérés. Hisz láttuk, hogy a legradikálisabb megtérés ahhoz kell, hogy rá tudjuk bízni magunkat a megigazító kegyelemre! Nem szenved azonban csorbát a megszentelődési elem sem. Mert nem az a kérdés: megigazulás vagy megszentelődés? Hanem az, hogy megigazulás is, meg megszentelődés is, de úgy, hogy a hordozó a megigazulás, a hordozott a megszentelődés. A kegyelem nem diszpenzáció az új engedelmesség alól, hanem egyenest a legégetőbb ösztönzés arra. Kegyelemből való megigazulás megszentelődés nélkül: öncsalás.
A megigazítás ténye tehát sem a megtérés, sem a megszentelődés terén nem kell, hogy lelki alvásba vigyen. Mihelyt az Úr kezébe kerül a kezdeményezés, – a megigazítás központba kerülése folytán pedig ez történik! – a legnagyobb élénkség indulhat meg a megtérés és megszentelődés terén egyaránt. Hogy az említett veszély fennáll, az nem tagadható. Azért van szükség folyton Isten Szentlelkének ébresztő munkájára, ébredésért való imádkozásra és ébredések szolgálatára. A megigazítás középpontjában épp azért áll a keresztre feszített és feltámadott Krisztus. Kell-e ennél élénkebb, nyugtalanítóbb és felgerjesztőbb központ?
Hogy a megigazulás lutheri s a fent vázolt értelemben viselkedő meglátói nem hiányoztak közben sem, annak bizonyságára három nevet hozunk fel. Az egyik Kohlbrügge, aki most szintén reneszánszát éli. Abban az évben halt meg, amikor az oxfordi ébredés meglehetősen az ellenkező irányba, a megszentelődésnek, a megigazítástól való elmetszése irányába terelte a hívő keresztyénség legjavát. Barthnak egyik legkedvesebb embere ő, aki egyik passiói beszédében a következőket mondotta: »Ha meghalok – pedig nem is halok meg – s valaki megtalálja koponyámat, úgy prédikálja neki még koponyám is: Szemeim nincsenek, mégis látom őt. Agyam nincsen, mégis átölelem őt. Nincsen ajkam, mégis csókolom. Nincsen nyelvem, mégis veletek énekelek Neki, veletek, akik segítségül hívjátok. Kemény koponya vagyok, – megpuhult mégis –, egészen szétolvasztott az Ő szeretetében. Itt fekszem kint a temetőben s mégis bent vagyok a paradicsomban. Feledve minden szenvedést. Ezt tette lehetővé az Ő nagy szeretete, mikor keresztjét vette és kiment a Golgotára.« Sokan azt gondolják, hogy a megigazítás nagyon száraz kóró. Lám, mily forró hittel tud szólni az, kinél a megigazítás állt a központban.
Braun generálszuperintendens: Die Bekehrung der Pastoren című művében már jóval az újabb teológia felszólamlása előtt a megigazítás és megtérés szavát egy mondatba hozta. »Az Ágostai Hitvallás a lelkészi hivatal céljául a következőket jelöli meg: Juttassuk oda a gyülekezeti tagokat, hogy mint megigazítottak szerepeljenek, hogy igazi megtérés útján üdvözítő üdvhez jussanak!« Nagy dolog egy mondatban látni a kettőt. Hiszen a legutóbbi időkig nem került ez a kettő egymás mellé még a legjobbaknál sem.
Harmadik tanunkat a közösségi mozgalmak egyik legkimagaslóbb alakjában kapjuk meg, akinek most 1931-ben volt születése századik évfordulója. Ez Schrenk Illés. Tanulmányozását igen ajánljuk mindazoknak, akik józan, biblikus alapon sóvárognak igazi lelki ébredés és vezettetés után. 81 éves korában, 1912. augusztus 30-án, a Blankenburgi konferencián a következőket idézte Péter második levelének címzéséből: »Akik velünk egyenlő drága hitet nyertek a mi Istenünknek és megtartónknak a Jézus Krisztusnak megigazításában.« Milyen igazság ez? – fűzi hozzá a szinte csupa megtért emberből álló nagy konferenciai gyülekezet előtt ezt az ámulatteljes csodálkozást. »Kedves testvér, mikor kaptad te meg erre a megigazításra vonatkozó drága hitet? Akkor, amikor nyomorult bűnös módjára a porban feküdtél, nem tudtál magadon már segíteni s ekkor találkoztál az üzenettel, emberen, vagy közvetlen az Úr szaván keresztül: Van egy igaz állapotba jutás! Kegyelemből, a hívő számára, de csak a hívő számára! Akkor kaptad meg ezt a hitet, mikor tekintetedet először irányítottad Jézusra, a Megfeszítettre!« Íme, hogy otthon vagyunk! Az igazi mély keresztyének a megtérés és megszentelődés emberi vonatkozásai felett mindig a megigazító igazságban látták a csúcspontot.
Az utóbbi időben nagyon imponálóvá lett nekünk többeknek itt Magyarországon a finn keresztyénség. Érdekes, hogy milyen nagy respektussal viseltetnek ott a megtérés szavával szemben. 1929. tavaszán egy komoly beszélgetésem, majd levélváltásom volt e tárgyban egy finn lelkész barátunkkal. Ők is a megigazíttatás evangéliumában fészkelnek, az jellemzi őket, hogy náluk nincs olyan sok szóbeszéd a megtérés és megszentelődés körül olyan formában, mint minálunk. Kivált Paavo Ruotsalainen mozgalma képviseli ezt az irányt. Hiszem és várom, hogy a finn testvérekkel való kapcsolatba jutás ezen a téren is nagy nyereséget fog jelenteni számunkra.
Végül még néhány szót arról, hogy milyen legyen ezek után a megtérés a teológus életében. Ha még nem volt, feltétlen kell, hogy legyen. Jaj nekem, ha valaki úgy diszkreditálja előttem a megtérést, hogy többé már nem kívánkozol utána. Az Úrnak van egy krónikája mindenikünkkel s ebben a krónikában előbb-utóbb sorra kerül minden, ami a megtérés szubtanciálás történetét képezi. Sorra kerül, ha nem állsz neki ellen. Nekem azért nem is volt a célom, hogy aggályt támasszak bárkinél is a megtérés átélése ellen. Nem, csak menj bele, menj, bárhol készíti és bárhogy készíti el számodra az Úr a damaszkuszi utat. A legtökéletlenebb megtérés is mérhetetlenül több, mint a legtökéletesebb igazságok megtérés nélküli holt hitben való birtokba vétele. Még az sem fontos, hogy megtérésed berendezésén értékesíted mind azokat az igazságokat, amiket most itten hallottál. Az fontos, hogy őszinte légy, megállj, ha az Úr megállít s nyílj fel mikor a szél fú, s lásd meg, hogy egyszer elkezdődjék bennem valami, ami azután ellenállhatatlan folyamattá válik s a legteljesebb megtérés minden állomásán átvisz. A hiányérzetek kereszt-előtti kibontakozásától, a kielégülésnek a kereszt alatti megnyeréséig. Ó, csak adatnék minekünk, gazdag és színes megtéréseket átélő lelkész-nemzedék, akik elnyomatásokat élnek át a hetedik égig, de akiknek mégsem a megtérés lesz a dicsekedésük, hanem az, hogy az Úr megdöbbentette őket s e döbbenet folytán kénytelenek voltak mindent megtalálni a kereszten. Izzó és erőteljes, de voltaképp csak még jobban lelki szegénnyé tevő megtérés után sorra fognak kerülni mindazok az igazságok, melyeket az újabb teológia fénycsóvája mentén mi is érintettünk. A megtérés krízise nem a megtérést magát, hanem csak annak egyeduralmát szünteti meg. Miért? Azért, hogy Lutherunk s még inkább az Isten üdv kijelentése alapján elfoglalhassa egész lelki életünket és szolgálatunkat az újra felderült vezérszó és vezértény: a megfeszített és feltámadott Krisztusból kiáradó megigazulás. A megtérés sürgősebb és nélkülözhetetlenebb, mint valaha.